A Trident egy slágergyár volt a Soho zenei színterének szívében, egy stúdió a sikátorban, ahol a korszak legnagyobbjai készítették listavezető sikereiket. A Trident Studios a 17. utcában, Anne’s Court-ban volt található, amely a Wardour Street régi Marquee klubjától a következő merőleges utca. A Trident sokkal többről volt ismert, mint a híres nevek, amely a mögötte álló vállalkozó embereknek, Norman és Barry Sheffield párosnak köszönhetően, felvirágzott. Norman és társtulajdonos testvére Barry 1967-ben építtette a később szinte minden híres előadó által kedvelt népszerű stúdiót.
Norman Sheffield a turnézó zenész élete a 1960-as évek végén válaszúthoz érkezett. Még az 1950-es években kezdett zenélni, és már a 60-as évek elején, a The Hunters instrumentális zenekar dobosaként, szép sikereket ért el. A rengeteg turné kényelmetlenségei miatt – pedig még Cliff Richard dobosaként is szerepelt – Norman letelepedett, és öccsével, Barryvel a hertfordshire-i Waltham Crossban nyitott egy kis zeneboltot. A testvérek hamarosan számos hanglemezt, hangszert és használt felvevő-berendezést szereztek, és úgy döntöttek, hogy az emeleten egy kis stúdiót alakítanak ki. A testvérpár a helyi promóciók lebonyolításában és koncertek szervezésében is részt vett, mint a The Who és az Animals együttesek koncertjei. A stúdió megalapításának inspiráló motívuma – a profit lehetőségektől eltekintve – az volt, hogy olyan légkört teremtsen, amelynek atmoszférája különbözik a legjobb stúdióknak tekintett helyektől. A tökéletes felvétel szentélyét jelentse. A felvételek sikerességétől felbuzdulva, mivel már 1968-ra kialakították a megfelelő helyszínt és a művészek körét, Norman Sheffield tőkebefektetőket vont be az üzletbe.
…”Általában a nagy stúdiók technikailag kiválók, de lélekpusztító helyek voltak, amelyeket hideg és klinikai körülmények között dolgozó, fehérköpenyes mérnökök és a barna ruhás karbantartók, egy zenétől idegen kaszt lakta be. Már az ottlét borzalmas élmény, mert ezek lélek nélküli laboratóriumok voltak, a művészeknek nem volt idejük kibontakoztatni tehetségüket. Barry bátyám és én ennek pont az ellenkezőjét gondoltuk”… – írta memoárjában Norman Sheffield. És elérkeznek az első sikerek! 1968-ban a Trident stúdióban Manfred Mann felveszi első kislemezüket, „A”-oldalán a My Name Is Jack című számmal, és felhelyezi a stúdiót a világtérképre. A stúdió elindult, és a My Name Is Jack a slágerlistákon egyenesen az első helyre kerül. Norman rátette kezét a mesterművekre, így indult a Trident. A fő fegyver egy nyolc-sávos szalagos magnetofon volt, amely néhány hónappal a nyitás után érkezett. Egyike volt annak a háromnak a világon – amelyekből egy a New York-i Atlantic Studios-ban, a másik pedig az Ampex kaliforniai központjában volt. Európában senki másnak nem volt ilyen. Ez akkora „durranás” volt, ami a The Beatles együttest is arra késztette, hogy kipróbálás céljából elhagyja szokásos felvételi bázisát, az Abbey Road stúdiót.
A Trident szerteágazó tevékenységei közé tartozott a szalagos sokszorosítás, az Egyesült Királyságban az elsők között kínálta ezt a szolgáltatást. Norman látta, hogy az autós audio-rendszerek hogyan kezdik a compact- és a nyolc sávos kazetták használatát, ami kiváló alkalom arra, hogy ismét valami újba vágjon bele! Speciális berendezéseket importált az USA-ból, és kihasználta zeneiparban szerzett kapcsolatait, hogy ízletes magnó-reprodukciós szerződéseket kötött!
A The Beatles itt vette fel „Hey Jude” című dalát, mivel az Abbey Road stúdióban akkor még csak négy-sávos technológia volt. Később a White Album több dalát itt vették fel, és az Apple Records több művésze dolgozott itt. Paul McCartney később felidézte: …”nem lehet leírni azt az örömöt, hogy a Hey Jude végső keverését négy, óriási Tannoy hangszórón hallgathatjuk vissza, ami eltörpült minden más mellett a szobában”… A Beatles feloszlása után George Harrison és Paul McCartney is vettek itt fel albumokat. A Trident stúdióban született James Taylor debütáló nagylemeze, a Badfinger No Dice, és Mary Hopkins nagy sikerű, a Those Were The Days című kislemeze is. George Harrison elkészítette az All Things Must Pass című tripla szólóalbumának meghatározó értékű számait, Ringo Starr elkészítette a It Don’t Come Easy című slágerét, John Lennon pedig a Plastic Ono Band projektekhez használta a stúdiót.
De, mások is előszeretettel jelentkeztek felvétel készítésre, köztük Harry Nilsson, aki a Nilsson Schmilsson lemezt itt készítette, ebből a megasláger, a Without You született. Egy másik „sűrűn ide látogató” Marc Bolan volt, a T. Rex korai inkarnációjában. A Rolling Stones csapata itt készítette el a Midnight Rambler és a Let It Bleed remekműveit, a Free együttes a Fire And Water kezdetűt, Marc Bolan pedig a gonoszul pszichedelikus Tyrannosaurus Rex álarcában, a Próféták, látók és bölcsek – A korok angyalai című, a kritikusok által sajnálatosan alulértékelt alkotást. Három évvel később Bolan teljes értékű Glam Rock stílust alakított ki a T. Rex-el az Electric Warrior lemez kapcsán, nyers hangzással, amelyet a Trident mellékhelyiségének mikrofonozásával visszhang és reverb is segített. Nem volt külön visszhangkamra, de a WC-t úgy csempézték, hogy megfelelően „fémes” hangzást adjon. Ezt a megoldást gyakran használták mint hozzáadott visszhangot. A 70-es évek végén állandóra szerelték be a mikrofonokat (nem tudni milyen hangokat vettek még fel :)). Később 46-sávos felvétel rögzítőket alkalmaztak és bevezették a direct to disc felvételi eljárást. 1974-ben elkészül a Supertramp – Crime of the Century, Lou Reed – Transformer, majd 1980-ban Jeff Beck – There and Back című munkái.
1972-ben David Bowie belép az LP-slágerlistákra a The Rise And Fall Of Ziggy Stardust lemezzel. David Bowie nem hagyja ki a stúdiót, látványos eredményeket produkál a Space Oddity, a The Man Who Sold The World, a Hunky Dory, a Ziggy Stardust és az Aladdin Sane albumokkal. A Trident korai ügyfele volt Elton John is. Gus Dudgeon producer irányításával felvette a Tumbleweed Connection és a Madman Across The Water című albumait, majd később itt készíti a Honky Chateau, a Don’t Shoot Me I’m Only The Piano Player, és a Goodbye Yellow Brick Road utolsó keveréseit. 1972-ben, Richard Perry amerikai producer meghívására, Carly Simon felveszi a No Secrets című dalát. 1974-ben a Supertramp együttes a slágerlisták első helyén áll az Egyesült Államokban, és a Crime Of The Century Top 5 slágerrel rendelkezik, amiket a Trident-ben rögzítettek Ken Scott, a Rush producerével. A Genesis hosszú és gyümölcsöző kapcsolatot alakított ki a stúdióval. Az általuk felvett albumok között a Trespass, a Nursery Cryme, a Trick Of The Tale és a Selling England By the Pound szerepelt.
A stúdió egyik ütőkártyája a „Trident Piano”, egy több mint 100 éves, kézzel készített Bechstein-zongora, amelyet gyakran „a valaha volt legjobb rock and roll zongorának” neveznek. A londoni Samuels hangszerbolt több mint 20 évre bérbe adta a stúdiónak, amit végül 1986-ban megvásároltak. Meglehetősen merev kalapácsai miatt köztudottan nehéz volt rajta játszani, ami azt jelenti, hogy a játékosoknak nagyon meg kellett ütni a billentyűket, hogy kapjanak valami kielégítő hangot. (A nehéz kalapácsok több potenciális energiát hordozhatnak, ha sikerül gyorsan leütni a billentyűket, a húr megütésekor több energiát termelnek. A nehéz érzés kompenzálására, a billentyűzet kiegyensúlyozására, lehet kis ólom súlyokat használni. – a szerk.) E hírhedtség ellenére a Bechstein fényes és kristálytiszta hangzása rengeteg zenészt vonzott, a zongora hatalmas albumlistával rendelkezik. Tucatnyi album legjobb nótája készült úgy, hogy a zongora hang szinte egyedül volt, hangzását természetes, hozzáadott stúdió effektusok vagy hangszínkoorekció nélkül vették fel. A stúdióban lévő Bechstein koncert zongorán rengeteg sláger készült, beleértve a Queen – Bohemian Rhapsody című remekét. A zongora 2011 májusában 300 000–400 000 angol font irányadó áron árverésre került. Sem a vásárló, sem az eladó kilétét eddig még nem hozták nyilvánosságra.
A stúdió vezetői kezdték el menedzselni a Queen együttest 1971-ben, itt vették fel az együttes első albumait. A Queen és a vezetőség között rossz volt a viszony, és 1975-ben fel is bontották a szerződésüket. Az együttes Death on Two Legs című dala a stúdió alapítójáról, Norman Sheffield-ről szól. A Trident az EMI-vel kötött licencszerződés keretében adta ki a Queen első albumát. 1974-ben a Queen II következett, majd jött a Sheer Heart Attack, amit a Tridentben kevertek. A Death on Two Legs című nóta, amelyet Freddie Mercury írt, és amely megnyitotta a Queen negyedik nagylemezét, az 1975-ös A Night At The Opera-t, egy jellemzően gonosz szövegű dal. …„Te egy csatornapatkány vagy, aki a büszkeség üregében lakik, egy beteg kutya, te vagy a nyavalyák királya”… – ez a szöveg talán nem a legjobban szerepelt sok bestseller-listán, de a Queen úgy érezte, tökéletes jellemzést adtak. Norman a dalszöveget személyes támadásnak tekintette, Freddie-t és az EMI-t is beperelte rágalmazás miatt. Viszont a pletykák olyan széles körben keringtek, hogy a rágalmazást végül peren kívül rendezték. Innentől a Queen és a Trident a saját útjukat járták.
A Trident 1980-ban új csúcsot állított fel a Rush együttes Permanent Waves című albumával. Nos, ha csak az eddig említett hanglemezeket vásároljuk meg, olyan szép rock-zenei gyűjteményt képezünk, amit bárki megirigyelhet. Norman 1981-ben eladta a stúdiót, és 2014-ben rákban meghalt. 2017-ben a Trident előtt kék színű emléktáblát avattak Bowie összes ottani munkájának elismeréseként. 1993 óta a 17 St. Anne’s Court adott otthont a Sonorous Trident stúdiónak, amely hang keveréssel, valamint tv- és film hanggal foglalkozik, de 2020-ban, a covid-káosz közepette átköltöztek a Soho területén egy másik címre, egy új építésű stúdióba, ami már Dolby-Atmos keverésre és utómunkára is alkalmas. Nem tudni, hogy a jövőben ki veszi át a terepet, esetleg egy másik stúdió? Ki tudja. Egy dolog azonban biztos, sok turista keresi fel a helyet, hogy lássák az ajtót, amelyen oly sok nagyszerű zenész sétált be, hogy legendás nótákat rögzítsen. A Trident ma már maga a történelem.
