Amennyiben a kérdésre röviden és tömören kívánunk választ adni: mert utánuk sok volt a zenei mélypont. Annyi bizonyos, hogy képtelenség objektív indokok alapján meghatározni, mely évek voltak jók, illetve kevésbé sikerültek a zenei felhozatal szempontjából. Értékítéletünkbe bele kell kalkulálni a zenei ízlést, ami teljesen szubjektív dolog, így igen nehéz meghatározni, hogy mi is a jó. A legtöbb zenére nem azért emlékszünk, mert olyan „jó” volt, hanem azért, mert valamilyen eseményekhez kötődtek, vagy valamilyen érzést váltottak ki belőlünk. Gyerekkorunk rajzfilm-zenéire vagy éppen az első szerelem idején hallott slágerekre mindenki emlékszik. Az esküvői bevonuló zene vagy épp az a felvétel, amire a legjobban ki tudtuk adni magunkból a feszültséget, szintén ide sorolható.
Zenei ízlésünk általában a korral változik, hiszen a kamaszkori érzelmi hullámvasút során körvonalazódik, hogy milyen helyzetben milyen zenét preferálunk. Ez az életünk további szakaszaiban is intenzíven jelen lesz. Sőt, igen gyakori, hogy míg korábban a lágyabb, a család ízlését követő stílust egyszeriben egy zúzósabb, merőben más ízlésvilág váltja fel. „Brit tudósok” arra az összefüggésre bukkantak, hogy a hasonló zenei ízléssel rendelkező emberek általában hasonló beállítottságokkal, érdeklődési körrel és akár azonos politikai nézetekkel is rendelkeznek. Eszerint a zenéket négy fő csoportba osztották: reflektív és komplex: ide tartozik a jazz, a klasszikusok és a népzene; intenzív és lázadó: rock, punk és a többi alternatív irányzat; vidám és hagyományos: például a pop, a country és a soundtrack; energikus és ritmikus: hip-hop, elektronikus, soul és funk.
Bár eszerint nehéz embereket kategorizálni, mégis van némi igazság az elemzésekben. Pár szóban összefoglalva: ha a popzene a kedvenced, akkor magabiztos és szórakoztató ember vagy, de kevésbé kreatív. Rap és hip-hop esetén nem jellemző rád az agresszió, és nagy az önértékelésed. Inkább a country és a népszene vonz? Érzelmileg stabil, de konzervatív ember vagy. Rock és zúzósabb muzsika esetén a kemény álca gyengéd szívet takar, és még a kreativitás is a Te asztalod. Míg az indie intelligens, szorongó személyiséget leplez, addig a dance kedvelői magabiztosak és népszerűek, de a kedvesség nem éppen kézenfekvő náluk. Klasszikusok esetén inkább a nyugalom és az elcsendesedés a fő profil, de a jazz, blues és soul kedvelői igazán extrovertált személyiségek.
Jó-jó, de akkor mit hallgassanak „vájt-fülűek”? Lányt gitárral – gitárt lánnyal vagy zongorát lánnyal. Esetleg, de akkor tesznek igazán jót maguknak, ha olyan kiváló felvételeket hallgatnak, amiket a zenészek akusztikus hangszerekkel adtak elő. Itt van kapaszkodó. Nem akarunk senkit sem a zeneakadémiára küldeni tanulni, csak hallgasson meg egy hangszert (zongora, hegedű, gitár, fuvola….stb.) két-három méter közelről és egészen más lesz a muzsika hatása, mint a legjobb felvétel a legjobb berendezés-láncolatokon. Egy elektronikus hangszernek nem tudjuk milyen a hangja, mert áram nélkül nem működik. Például: egy szólógitárt csatlakoztatnak az erősítőbe (no, de melyikbe?) utána a jel bemegy a különböző torzítók és jelmódosítók tömkelegébe (milyenekbe?), a zenész pedálokat kapcsol be, majd a hangmérnök (ha nem avatkozik bele – de beavatkozik!) hozzákeveri a többi zenész előadásához. Mostanában mindezt digitalizálják és így kerül a különböző világhálós platformokra. Tessék mondani, melyik részen van az a kapaszkodó, amiben egyértelműen megfoghatók a szubjektív hangzási paraméterek?
Egyes vélemények szerint az 1950-es, 1960-as, 1970-es, 1980-as évek időszakában működő együttesek és énekesek a műfajon belül mindenkitől megkülönböztethető saját stílust alakítottak ki. Így nem lehetett összetéveszteni őket a „mezei” zenehallgatóknak sem. Kialakultak a rajongótáborok amelyek rögtön bekategorizálták kedvenceiket. Szinte mindenki a rádió-állomásokat figyelte, ugyanis ez volt a fő műsorforrás. Néhányan magnó felvételeket készítettek, mások hanglemezeket vásároltak – „a mi táborunkban” mindkettőhöz elég nehezen lehetett hozzájutni – tehát a „hozzájutásnak” is romantikája volt. Mivel minden korosztály a saját korának élményeit tartja kiinduló pontnak, a mai örökifjak rengeteg élmény-információt hordoznak magukban. Többnyire magukban, mert a részleteket kiváló szerzők, írók sokféle könyvekben megírták már, a fiatal generációk a saját zenei élményeikkel vannak elfoglalva, ezért élmény-átadáskor kevésbé hallgatnak rájuk. „Papa Te csak mesélsz!” – felkiáltással el is van intézve a kommunikáció ezen része. Ma is létezik generációs ellentét de, most csak a zenéről beszéljünk!
Szóval minőség. Érdekes kérdés. A 60-as években néhány akkordot fogni képes gitáros már sztár lehetett. Az idők folyamán tehetségesebbek és nagyobb hangszeres tudással rendelkezők kerültek a reflektorok fényében, amazok a feledésbe vesztek. (nem mind) A technika fejlődése is hozott némi érdekeset, mert a szintetizátorok előkerülésével kiderült, hogy billentyűsnek lenni zongoratudás nélkül nem lehet.
Természetesen rengeteg példát lehet hozni, de a klasszikus-zenei valamint a jazz sztenderdek és a slágerek örök érvényűek már több, mint 60-80 éve. Amikor a fiatal szellem felhagy a lázadással ezekhez a művekhez nyúl, érdekes módon megtalálja a hozzájuk vezető utat és kedvét leli a zeneművekben. Ezzel arra kívánunk rámutatni, hogy térben, időben és lehetőségekben egyaránt változunk, egy dolog nem változik, hogy a zene hatással van mindenkire, és továbbra is hangsúlyozzuk, hogy minden generáció a saját fiatalkori idejét tekinti kapaszkodónak.
A címben említett lemezekkel az a helyzet, hogy digitális kor ide vagy oda, a materiális világ velejárója a zene birtoklása. Ezt pedig még mindig a hanglemez adja. Óriási előnyben vannak a kiadók archívumai és lemeztársaságok, amelyek az akkori kor felvételeit/lemezeit gyártották, ma újra-kiadásokkal csökkentik a lemezgyűjtők pénztárcájának tartalmát. Beszélhetünk mindenféle mai digitális műsortárakról, stream-szolgáltatókról, egy biztos, hogy csak a zenét szolgáltatják, a művekhez tartozó egyéb információkat a zenéhez – a Google a barátod alapon – ki kell keresni. No, a zenehallgatók ezt általában nem szokták megtenni. Pedig a digitális korszak váltáskor a CD-lemezekhez egy füzetke járt, tele mindenféle ismeretanyaggal, ami az adott felvétellel, előadóval, a zenével és a technikai háttérrel kapcsolatos információkat tartalmazza. A CD-lemezek lejátszásakor találkoztunk először azzal a jelenséggel, hogy mivel könnyű lépegetni az egyes nóták között, már nem is hallgattuk végig mindent sorrendben. Pedig a zenei rendezők az előadókkal történő megbeszéléssel kialakítottak egy sorrendet, ami valami koncepciót tükrözött. Nem beszélve a hosszabb lélegzetű művekről, amik kifejezetten „concept” albumokon jelentek meg (egy Pink Floyd album műsorát nem illik léptetni, még az egyes számokat is nehéz külön elfogadni, annyira folytatólagos a zenei mondanivaló). Szóval a lemezgyűjtők nem bogarasok, csak a folyamatos jel felírással folyamatos jel kiolvasással működő fekete (vagy színes) korongjaikra mint ikonikus tárgyakra tekintenek. Elég odamenni a polchoz és előhúzni a lemezt, már a borító puszta látványától megszólal bennünk a zene – és könnyen meglehet, a féltve őrzött kincset, már fel sem kell tenni a lemezjátszóra.
