• HOME
  • Hírek
  • Tesztek
  • Bemutatók
  • Cikkek
  • Zene
  • Pro Audio
  • Oldies
  • RÓLUNK

Jazz-legendák tavasza


Húsvét idején újra az emlékezésé a sor, de nem a születési vagy a halálozási dátumok okán, hanem a lemezmegjelenési idők kapcsán.

1962 márciusában jelent meg a Bill Evans Trio koncert-albuma Waltz for Debby címmel. A felvételek a Sunday at the Village Vanguard főcímmel jelzett zenei anyaggal együtt, 1961 júniusában a legendás New York-i Greenwich Village-ben készültek. A kóros önbizalomhiányban szenvedő művésznek gyakorlatilag itt sikerült kitűnni, korlátait áttörni. Mindkét album a jazz legkiválóbb előadásai között szerepel. Ez utóbbi különösen Evans erős klasszikus vonalát, de hatalmas harmónia kincsét, igényes lendületét, egyedi intellektusát is feltárja. A címadó dal, „Waltz for Debby”, Evans unokahúgának zenei portréja, a repertoár egyik legfontosabb eleme lett.

1959-ben Evans megalapította leginnovatívabb trióját. A trióban – a bőgős Scott LaFaro és a dobos Paul Motian parádés játékával – készült albumot tragédia kísérte. A felvétel készítést követően két héttel a 25 éves LaFaro autóbalesetben meghalt.

Az elkövetkező két évtizedben Evans zeneileg rendkívül sikeres volt. Saját irányzatot teremtett, hét Grammy-díjat kapott, bejárta a világot, a kor legjobb klasszikus zenészei is áradoztak róla, még Ligeti György is darabokat írt neki. Elnyerte a Grammy®-díjak közül az elsőt, a következő évben pedig először turnézott a tengerentúlon, Párizstól Tokióig zsúfolt házakban játszva, immár világszerte megerősítve hírnevét. Derékszögben a zongora fölé görnyedő, arcát szinte a billentyűkbe fúró alakja minden jazz-barát előtt ismert volt. A heroin, majd a kokain azonban aláásta az egészségét. Barátai, zenésztársai és rokonai szerint nem a zenéhez volt szüksége a drogra, hanem ellenkezőleg, a muzsikán kívüli világ elviseléséhez. A kábítószerezés miatti májzsugor, gyomorfekély és bronchitis vitte el, csupán 51 évesen. Valójában mint barátja, a szövegíró és zenekritikus Gene-Lees írta, Bill Evans-é volt a történelem leghosszabb öngyilkossága.

A jazz-történelem rivaldafényes művésze ebben az időben Billie Holiday, aki Elinore Harris néven született, de ismertebb volt becenevén: Lady Day. Első felvétele után több mint 80 évvel Billie öröksége továbbra is megtestesíti mindazt, ami a kortárs zenében elegáns. A tragikus élet csodálatos művészettel párosult.

….Anya és én akkoriban éheztünk. Bementem a Log Cabin Club-ba, ahol Jerry Preston volt a főnök. Megkérdeztem tudna-e alkalmazni, mint táncost. Hát akkor táncolj – mondta. Pár perc múlva annyit jegyzett meg: égbekiáltóan tehetségtelen vagy. Mondtam neki, hogy énekelni tudok. A sarokban állt egy zongora, Dick Wilson játszott rajta. Az első taktusokat átvezetve a Travelin Light bevezetőjével, utána a Body and Soult játszotta. A vendégek mind figyelni kezdtek rám. Kis idő elteltével sírni kezdtek. Preston odajött és ennyit mondott: …nyertél kicsikém! A vendégek összedobtak 18 dollárt, aznap csirkét ettünk anyámmal. (Pernye András – A Jazz 1964)

Művészetéről így gondolkodott: …„Nem hinném, hogy amit csinálok, az voltaképpen éneklés, inkább improvizálok a hangommal, mint Armstrong, Lester Young, vagy a többi hangszeres művész. Minden úgy jön, ahogy érzem, és a dalokat a magam egyéniségéhez igazítom. Ez minden, amit tudok.”… Egy híres kritikus szerint: …„ha Ella Fitzgerald azt énekli, hogy My man is gone, akkor arra lehet gondolni, hogy a pasi egyszerűen lement cigarettáért. Viszont ha Billie énekli ugyanezt, akkor tudjuk, hogy tragédia történt.”… Billie Holiday a legbanálisabb szövegek mondanivalóját drámai intenzitással mélyítette el. A dalok között megtalálható volt a „Strange Fruit”, a „Fine and Mellow”, a „The Man I Love”, a „Billie’s Blues”, az „God Bless the Child ” és a „I Wished on the Moon”.

Holiday egyszerre volt harcias és sebezhető, komikus és forradalmi, tüzes, mocskos szájú izgalomkereső, aki soha nem áldozta fel integritását. Már a kezdetek is rosszak voltak. A 1930-as évek New York-i kezdete, amikor Harlem reneszánsz korszakába lépett.

Amikor John Hammond producer felfedezte Holiday alig volt 18 éves. Akkoriban Benny Goodman klarinétos készítette első lemezét. 1935 és 1941 között a zongoraművész Teddy Wilson-nal rögzítette első slágereit. Ugyanebben az időben kezdődött legendás együttműködése a tenorszaxofon óriásával, Lester Young-gal. Lester keresztelte el „Lady Day”-nek, míg ő a „President” becenevet kapta tőle. 1937 nyarán csatlakozott Kansas City fenomenális zenekarához, amit Count Basie vezetett, az együttműködés megállíthatatlan erőnek bizonyult. 1938-ben Artie Shaw meghívta zenekarába, hogy ő legyen az első fekete nő, aki egy fehér bandával dolgozhat – akkoriban ez bátor tettnek minősült.

Holiday önéletrajza szerint éneklése tükrözi, hogy …”olyan dalokat énekelni, mint a The Man I Love vagy a Porgy nem több munka, mint leülni és kínai sült kacsát enni – és én imádom a sült kacsát. Egyszerűen megélem az ilyen dalokat.”…
Billie Holiday évekkel halála után, 1987-ben kapott posztumusz Grammy-életműdíjat. 1999-ben a „100 legnagyszerűbb énekesnő a Rock and Roll történetében” listán az előkelő hatodik helyre sorolták. Születésének 100. évfordulóján, 2015. április 6-án a Hollywood Walk of Fame sétányának járdájára is felkerül a neve. Érdekesség az is, hogy Holiday volt korának egyik legjobban fizetett énekesnője, ám keresete legnagyobb részét drogokra költötte.

1957 márciusában jelent meg Sonny Rollins korai mestermunkája, a Way Out West című album, a jazz történelem egyik legikonikusabb és a sikerlistákon legtartósabb tenor szaxofonfelvételei között, amelyet a Rollins technikai és kreatív erejének csúcsán örökítettek meg. Ez volt az első jazz album, amely szaxofon-bőgő-dob trió hallható. A free-jazz műfaját előrevetítette és a hagyományos trió formátumot is feljavította. Az együttesben Rollins kitalálta, hogyan tegye lehetővé az improvizáció felszabadultabb megközelítését. Zongora vagy gitár kísérete nélkül hirtelen a legkonvencionálisabb dal is tágra nyitja a teret. A ritmus szekció, Ray Brown bőgő és Shelly Manne dob, koruk legjobbjai voltak.

A The New Yorker jazz kritikusa a lemez megjelenésekor azt írta: …”Rollins egyértelművé tette, hogy egy forradalmi improvizációs szemlélet felé törekszik”… Ennyi évtized után a Way Out West még mindig lenyűgöző testamentuma Rollins művészetének, megtisztelte zenei örökségét, miközben felfedezte az új határokat.

Emlékezzünk Ornette Coleman alt-szaxofonosra és zeneszerzőre, aki a jazz történetének egyik leghatalmasabb és legelégedettebb innovátora volt! Márciusban volt születésnapja. A leginkább autodidakta módon tanuló Coleman a jazz-hangszerelésben, feldolgozásban és szakértelemben egyfajta zenész-filozófus.

Részben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején a jazz kevésbé élt a harmónia és ritmus szabályai szerint. Coleman ”harmolodika„ megnevezéssel írja le módszerét – a harmónia, mozgás és a melodikus motívumok kombinációja egy központi ötletből kifejlődő folyékony zene. Leírva a stílusát Ornette azt mondta, hogy: …„nem akarom, hogy a bandám engem kövessen, azt akarom, hogy magukat kövessék, de velem legyenek!”…
A New Yorker kritikusa, Gary Giddins azt írta róla: …”Amikor nem hangolódik a zenei világ többi részéhez, mindig önmagára van hangolódva”… Ma úgy emlékeznek rá, mint a free-jazz rettenthetetlen ikonjainak úttörője.

Szintén márciusban születésnapos Lightnin’ Hopkins, aki az eredeti blues művészek egyike volt. A texasi country bluesman karrierje az 1920-as években kezdődött, és egészen a ’80-as évekig tartott. Mély érzelem-rajzoló képességéről és a dalszövegek improvizációiról ismerték.

Robert „Mack” McCormick zenész ezt állította róla: …”Hopkins a jazz- és a költői szellem együttes megtestesítője”… Hopkins jellemzően alternatív, egyszerű futamokat játszott gitárján, a magas húrokon, amiket kemény, hajtós basszusokkal kísért. A szabálytalan ritmusok egyeznek a spontán, beszélgetős, felelgetős szövegével. The New York Times kritikusa úgy jellemezte őt, mint …”talán a legnagyobb rock gitár-játékosok egyedülálló befolyásolója”…

1967 márciusában a Contemporary Records stúdiójában rögzítették a The Poll Winners trió bemutatkozó albumát. Barney Kessel jazz gitáros, Ray Brown nagybőgő és Shelly Manne dob az együttesüket azért nevezték így, mert az 1956-os Down Beat, a Metronome és a Playboy magazinok közvélemény-kutatásain első helyezést nyertek. Kessel és Brown az Oscar Peterson Trio kétharmadaként számtalan felvételen dolgoztak együtt, de a gitár vezetésű trió friss hangja különleges lehetőség volt Brown és Manne számára.

Kessel kiemelkedő szólista volt, szinte trombitaszerű mondókákra képes, ritmikus rugalmassággal „tálalt”, ami a korszak gitárosaitól még szokatlan. Letisztult, bop-vonalai jól összefonódnak Brown „pulzusával” és Manne könnyed hintázó dobmeneteivel. Brown szólói majdnem olyan „dexteresek”, mint a gitárosé. A kiemelendő remekművek közé tartozik egy hat perces „Satin Doll” és a „Green Dolphyn Street” érzékeny értelmezése.

Boldog születésnapot kívánunk a jazz-funk gitárvirtuózának. George Benson minden idők egyik legnagyobb crossover gitárjátékos művésze, tíz Grammy® díj nyertese, a blues, jazz, smooth jazz, pop, funk és rhythm & blues mestere. A 78 éves, Benson a 20-as éveiben kezdte, és még mindig zenét ír és fellép.

…” Mostanában sokat gondoltam a visszavonulásra, de még mindig szeretem csinálni a zenét. Még mindig arra esküszöm, hogy egy álom közepén vagyok. Az álom soha ne érjen véget!”… – nyilatkozta.

A most bemutatott jazz-óriások szerettek együtt dolgozni, rengeteg felvétel maradt utánuk, amiből a későbbi korok zenészei meríthetnek. Ha egyesével végig nézzük diszkográfiájukat, gyorsan kiderül bármelyiküktől vásárolhatunk lemezeket, nem fogunk csalódni.


Audio Centrum

Audio Technica

Stream Audio

Hangtér Galéria

Alllegro Audio

DreamAudio

ZebrAudio

Digital Pro
  • Kövess minket a Facebookon

  • Legutóbbi Bejegyzések

    • Pro-Ject Phono Box DS3B phono-előerősítő
      augusztus 6, 2022
    • Saját villanyoszlop
      augusztus 6, 2022
    • Ember a márka mögött – Dieter Burmester
      augusztus 6, 2022



© Minden jog fenntartva! - 2022 - HangzasVilag.hu