Húsvét idején újra az emlékezésé a sor, de nem a születési vagy a halálozási dátumok okán, hanem a lemezmegjelenési idők kapcsán.
1962 márciusában jelent meg a Bill Evans Trio koncert-albuma Waltz for Debby címmel. A felvételek a Sunday at the Village Vanguard főcímmel jelzett zenei anyaggal együtt, 1961 júniusában a legendás New York-i Greenwich Village-ben készültek. A kóros önbizalomhiányban szenvedő művésznek gyakorlatilag itt sikerült kitűnni, korlátait áttörni. Mindkét album a jazz legkiválóbb előadásai között szerepel. Ez utóbbi különösen Evans erős klasszikus vonalát, de hatalmas harmónia kincsét, igényes lendületét, egyedi intellektusát is feltárja. A címadó dal, „Waltz for Debby”, Evans unokahúgának zenei portréja, a repertoár egyik legfontosabb eleme lett.
1959-ben Evans megalapította leginnovatívabb trióját. A trióban – a bőgős Scott LaFaro és a dobos Paul Motian parádés játékával – készült albumot tragédia kísérte. A felvétel készítést követően két héttel a 25 éves LaFaro autóbalesetben meghalt.
Az elkövetkező két évtizedben Evans zeneileg rendkívül sikeres volt. Saját irányzatot teremtett, hét Grammy-díjat kapott, bejárta a világot, a kor legjobb klasszikus zenészei is áradoztak róla, még Ligeti György is darabokat írt neki. Elnyerte a Grammy®-díjak közül az elsőt, a következő évben pedig először turnézott a tengerentúlon, Párizstól Tokióig zsúfolt házakban játszva, immár világszerte megerősítve hírnevét. Derékszögben a zongora fölé görnyedő, arcát szinte a billentyűkbe fúró alakja minden jazz-barát előtt ismert volt. A heroin, majd a kokain azonban aláásta az egészségét. Barátai, zenésztársai és rokonai szerint nem a zenéhez volt szüksége a drogra, hanem ellenkezőleg, a muzsikán kívüli világ elviseléséhez. A kábítószerezés miatti májzsugor, gyomorfekély és bronchitis vitte el, csupán 51 évesen. Valójában mint barátja, a szövegíró és zenekritikus Gene-Lees írta, Bill Evans-é volt a történelem leghosszabb öngyilkossága.
A jazz-történelem rivaldafényes művésze ebben az időben Billie Holiday, aki Elinore Harris néven született, de ismertebb volt becenevén: Lady Day. Első felvétele után több mint 80 évvel Billie öröksége továbbra is megtestesíti mindazt, ami a kortárs zenében elegáns. A tragikus élet csodálatos művészettel párosult.
….Anya és én akkoriban éheztünk. Bementem a Log Cabin Club-ba, ahol Jerry Preston volt a főnök. Megkérdeztem tudna-e alkalmazni, mint táncost. Hát akkor táncolj – mondta. Pár perc múlva annyit jegyzett meg: égbekiáltóan tehetségtelen vagy. Mondtam neki, hogy énekelni tudok. A sarokban állt egy zongora, Dick Wilson játszott rajta. Az első taktusokat átvezetve a Travelin Light bevezetőjével, utána a Body and Soult játszotta. A vendégek mind figyelni kezdtek rám. Kis idő elteltével sírni kezdtek. Preston odajött és ennyit mondott: …nyertél kicsikém! A vendégek összedobtak 18 dollárt, aznap csirkét ettünk anyámmal. (Pernye András – A Jazz 1964)
Művészetéről így gondolkodott: …„Nem hinném, hogy amit csinálok, az voltaképpen éneklés, inkább improvizálok a hangommal, mint Armstrong, Lester Young, vagy a többi hangszeres művész. Minden úgy jön, ahogy érzem, és a dalokat a magam egyéniségéhez igazítom. Ez minden, amit tudok.”… Egy híres kritikus szerint: …„ha Ella Fitzgerald azt énekli, hogy My man is gone, akkor arra lehet gondolni, hogy a pasi egyszerűen lement cigarettáért. Viszont ha Billie énekli ugyanezt, akkor tudjuk, hogy tragédia történt.”… Billie Holiday a legbanálisabb szövegek mondanivalóját drámai intenzitással mélyítette el. A dalok között megtalálható volt a „Strange Fruit”, a „Fine and Mellow”, a „The Man I Love”, a „Billie’s Blues”, az „God Bless the Child ” és a „I Wished on the Moon”.
Holiday egyszerre volt harcias és sebezhető, komikus és forradalmi, tüzes, mocskos szájú izgalomkereső, aki soha nem áldozta fel integritását. Már a kezdetek is rosszak voltak. A 1930-as évek New York-i kezdete, amikor Harlem reneszánsz korszakába lépett.
Amikor John Hammond producer felfedezte Holiday alig volt 18 éves. Akkoriban Benny Goodman klarinétos készítette első lemezét. 1935 és 1941 között a zongoraművész Teddy Wilson-nal rögzítette első slágereit. Ugyanebben az időben kezdődött legendás együttműködése a tenorszaxofon óriásával, Lester Young-gal. Lester keresztelte el „Lady Day”-nek, míg ő a „President” becenevet kapta tőle. 1937 nyarán csatlakozott Kansas City fenomenális zenekarához, amit Count Basie vezetett, az együttműködés megállíthatatlan erőnek bizonyult. 1938-ben Artie Shaw meghívta zenekarába, hogy ő legyen az első fekete nő, aki egy fehér bandával dolgozhat – akkoriban ez bátor tettnek minősült.
Holiday önéletrajza szerint éneklése tükrözi, hogy …”olyan dalokat énekelni, mint a The Man I Love vagy a Porgy nem több munka, mint leülni és kínai sült kacsát enni – és én imádom a sült kacsát. Egyszerűen megélem az ilyen dalokat.”…
Billie Holiday évekkel halála után, 1987-ben kapott posztumusz Grammy-életműdíjat. 1999-ben a „100 legnagyszerűbb énekesnő a Rock and Roll történetében” listán az előkelő hatodik helyre sorolták. Születésének 100. évfordulóján, 2015. április 6-án a Hollywood Walk of Fame sétányának járdájára is felkerül a neve. Érdekesség az is, hogy Holiday volt korának egyik legjobban fizetett énekesnője, ám keresete legnagyobb részét drogokra költötte.
1957 márciusában jelent meg Sonny Rollins korai mestermunkája, a Way Out West című album, a jazz történelem egyik legikonikusabb és a sikerlistákon legtartósabb tenor szaxofonfelvételei között, amelyet a Rollins technikai és kreatív erejének csúcsán örökítettek meg. Ez volt az első jazz album, amely szaxofon-bőgő-dob trió hallható. A free-jazz műfaját előrevetítette és a hagyományos trió formátumot is feljavította. Az együttesben Rollins kitalálta, hogyan tegye lehetővé az improvizáció felszabadultabb megközelítését. Zongora vagy gitár kísérete nélkül hirtelen a legkonvencionálisabb dal is tágra nyitja a teret. A ritmus szekció, Ray Brown bőgő és Shelly Manne dob, koruk legjobbjai voltak.
A The New Yorker jazz kritikusa a lemez megjelenésekor azt írta: …”Rollins egyértelművé tette, hogy egy forradalmi improvizációs szemlélet felé törekszik”… Ennyi évtized után a Way Out West még mindig lenyűgöző testamentuma Rollins művészetének, megtisztelte zenei örökségét, miközben felfedezte az új határokat.
Emlékezzünk Ornette Coleman alt-szaxofonosra és zeneszerzőre, aki a jazz történetének egyik leghatalmasabb és legelégedettebb innovátora volt! Márciusban volt születésnapja. A leginkább autodidakta módon tanuló Coleman a jazz-hangszerelésben, feldolgozásban és szakértelemben egyfajta zenész-filozófus.
Részben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején a jazz kevésbé élt a harmónia és ritmus szabályai szerint. Coleman ”harmolodika„ megnevezéssel írja le módszerét – a harmónia, mozgás és a melodikus motívumok kombinációja egy központi ötletből kifejlődő folyékony zene. Leírva a stílusát Ornette azt mondta, hogy: …„nem akarom, hogy a bandám engem kövessen, azt akarom, hogy magukat kövessék, de velem legyenek!”…
A New Yorker kritikusa, Gary Giddins azt írta róla: …”Amikor nem hangolódik a zenei világ többi részéhez, mindig önmagára van hangolódva”… Ma úgy emlékeznek rá, mint a free-jazz rettenthetetlen ikonjainak úttörője.
Szintén márciusban születésnapos Lightnin’ Hopkins, aki az eredeti blues művészek egyike volt. A texasi country bluesman karrierje az 1920-as években kezdődött, és egészen a ’80-as évekig tartott. Mély érzelem-rajzoló képességéről és a dalszövegek improvizációiról ismerték.
Robert „Mack” McCormick zenész ezt állította róla: …”Hopkins a jazz- és a költői szellem együttes megtestesítője”… Hopkins jellemzően alternatív, egyszerű futamokat játszott gitárján, a magas húrokon, amiket kemény, hajtós basszusokkal kísért. A szabálytalan ritmusok egyeznek a spontán, beszélgetős, felelgetős szövegével. The New York Times kritikusa úgy jellemezte őt, mint …”talán a legnagyobb rock gitár-játékosok egyedülálló befolyásolója”…
1967 márciusában a Contemporary Records stúdiójában rögzítették a The Poll Winners trió bemutatkozó albumát. Barney Kessel jazz gitáros, Ray Brown nagybőgő és Shelly Manne dob az együttesüket azért nevezték így, mert az 1956-os Down Beat, a Metronome és a Playboy magazinok közvélemény-kutatásain első helyezést nyertek. Kessel és Brown az Oscar Peterson Trio kétharmadaként számtalan felvételen dolgoztak együtt, de a gitár vezetésű trió friss hangja különleges lehetőség volt Brown és Manne számára.
Kessel kiemelkedő szólista volt, szinte trombitaszerű mondókákra képes, ritmikus rugalmassággal „tálalt”, ami a korszak gitárosaitól még szokatlan. Letisztult, bop-vonalai jól összefonódnak Brown „pulzusával” és Manne könnyed hintázó dobmeneteivel. Brown szólói majdnem olyan „dexteresek”, mint a gitárosé. A kiemelendő remekművek közé tartozik egy hat perces „Satin Doll” és a „Green Dolphyn Street” érzékeny értelmezése.
Boldog születésnapot kívánunk a jazz-funk gitárvirtuózának. George Benson minden idők egyik legnagyobb crossover gitárjátékos művésze, tíz Grammy® díj nyertese, a blues, jazz, smooth jazz, pop, funk és rhythm & blues mestere. A 78 éves, Benson a 20-as éveiben kezdte, és még mindig zenét ír és fellép.
…” Mostanában sokat gondoltam a visszavonulásra, de még mindig szeretem csinálni a zenét. Még mindig arra esküszöm, hogy egy álom közepén vagyok. Az álom soha ne érjen véget!”… – nyilatkozta.
A most bemutatott jazz-óriások szerettek együtt dolgozni, rengeteg felvétel maradt utánuk, amiből a későbbi korok zenészei meríthetnek. Ha egyesével végig nézzük diszkográfiájukat, gyorsan kiderül bármelyiküktől vásárolhatunk lemezeket, nem fogunk csalódni.
