Miközben az amerikaiak – O’Neill és Camras – Valdemar Poulsen mágneses hangrögzítőjével bíbelődtek, Németországban is lenyűgöző előrelépések történtek. 1934-ben a General Electric német részlege előállt az első kereskedelmi magnóval: a Magnetophonnal. Bár a német rádiós szakemberek tudtak róla, a Magnetophon olyan titok volt, amely a második világháború alatt csak egy amerikai katona felfedezése után vált ismertté az USA számára. A Magnetophon volt a magnó márka- vagy modellneve, amelyet a német AEG elektronikai cég mérnökei Fritz Pfleumer mágnesszalagos találmánya alapján fejlesztettek ki. Az AEG megalkotta a világ első praktikusan használható magnóját, a K1 modellt, amelyet először Németországban mutattak be 1935-ben a Berlini Rádió Show-n.
1944-ben John T. Mullin Londonban állomásozott az amerikai hadsereg egyik hadtestével (US. Army Signal Corps), amikor késő este rádiót hallgatott – a rádió Beethoven-szimfóniát játszott, a Berlini Filharmonikusok előadásában. Mullint lenyűgözte a hangminőség, és mivel olyan késő volt, rájött, hogy ez nem lehet élő előadás. A háború után a hadsereg Mullint egy különleges hadosztályhoz rendelte Párizsba, azzal a feladattal, hogy tárja fel a német mérnökök nyilvánvaló kommunikációs fejlesztéseit. A pletykák szerint „véletlenül” egy frankfurti rádióállomáson kötött ki, ahol megpillantotta a híres magnetofont, amelyet évekkel korábban hallott. Nem sokkal később Mullin kettő magnetophon készüléket vitt az Egyesült Államokba, és 50 tekercs szalagot küldött magának postán. Hónapokat töltött a gép finomhangolásával, amíg eredményeit professzionális rádiómérnökökből álló közönség előtt mutatta be. Mullin élő rádióműsort játszott egy jazzkoncertről, majd átváltott ugyanazon koncert magnetofonjának magnófelvételére, és megkérdezte a közönséget, hogy melyik melyik. A megdöbbent mérnökök nem tudtak különbséget tenni, meghökkentek a felvétel hangminőségén. John T. Mullin lett Bing Crosby főmérnöke, és a sztár 50 000 dolláros megrendelést adott az Ampex cégnek, hogy új modelleket építsen Mullin módosított magnetofonjai alapján.
John (Jack) T. Mullin (1913 – 1999) így emlékezett: …”1944 egy tavaszi éjszakáján hajnali kettőig-háromig dolgoztam. Munka közben zenét akartam hallgatni. A BBC adásai éjfélig kitöltötték az időt, aztán további szórakozást keresve, hamar rájöttem, hogy a német állomások látszólag a nap huszonnégy órájában közvetítenek, szimfonikus koncerteket legtöbbször az éjszaka közepén, olyan zenét, amelyet nyilvánvalóan nagyon nagy zenekarok játszottak. Volt némi tapasztalatom a közvetített zenével kapcsolatban, és tudtam, hogy milyen a „konzerv” zene. Az 1940-es évek elején az amerikai rádió-hálózatok nem engedélyezték a felvételek használatát, mert a minőség gyenge volt. Mindig észrevehető volt a viszonylag rövid lejátszási idő és a zaj a kereskedelmi forgalomban kapható 78-as fordulatszámú lemezek miatt. A Németország rádió-adóiból érkező zenében ebből semmi nem volt. A frekvenciamenet az élő adáséhoz volt hasonlítható, és a zeneszám akár negyed óráig vagy tovább is folytatódhatott megszakítás nélkül. Természetesen Németországban abban az időben Hitler bármit megkaphatott, amit csak akart. Ha azt akarta, hogy egy teljes szimfonikus zenekar egész éjjel muzsikáljon, megkaphatta volna. Ennek ellenére nem tűnt túl valószínűnek, hogy még egy őrült is ragaszkodik az élő koncertekhez estéről estére. Kellett egy válasznak lenni, kíváncsi voltam, hogy mi az”…
…”Ahogy a szövetséges hadseregek Berlin felé mozdultak, azt a feladatot kaptuk, hogy fedjük fel a technológiai fejlesztéseket, különösen a katonai alkalmazásokkal kapcsolatosakat. Többek között az volt feladatunk, hogy felfedezzük, min dolgoztak a németek a kommunikációban – rádió, radar, vezeték nélküli távíró, stb. Találkoztam egy brit katonatiszttel, aki ugyanazon a küldetésen volt ott. Felmerült a zene és a felvétel témája, és megkérdezte, hogy hallottam-e azt a gépet, ami a Frankfurti Rádióban volt. Amikor azt mondta nekem, hogy ez egy Magnetophon – ezt a kifejezést a németek minden szalagos gépre használták –, azt feltételeztem, hogy hasonlít azokhoz a felvevőkhöz, amelyeket ócsároltunk. Ő áradozott ennek a felvevőnek a zenei minőségéről, és arra buzdított, hogy hallgassam meg. A rádióállomás valójában Bad Nauheimben volt, egy gyógyfürdőben, Frankfurttól negyvenöt mérföldre északra. Arra a kérésemre, hogy mutassák be Magnetofont, az őrmester németül beszélt egy asszisztenssel, aki összecsapta a bokáját, és elszaladt egy tekercs szalagért. Amikor feltette a szalagot a gépre, nagyon elcsodálkoztam. A hangzásból nem tudtam eldönteni, hogy élő vagy lejátszásról van szó. Egyszerűen nem volt háttérzaj”…
http://stevenlewis.info/crosby/mullin.htm
A második világháború után a technológia az egész világon elterjedt. A technológia kulcsfontosságú összetevői a következők: a szalagot a vágás/toldás nyoma nélkül lehetett szerkeszteni, a szalagot csekély minőségromlás nélkül lehet másolni, a szalagról a műsort le lehet törölni, sőt a szalagot újra és újra fel lehet használni. A II. világháború utáni „Baby Boom” korosztály ismerte fel először a mágnesszalagos technológia előnyeit. Míg a hangstúdiók professzionális felvevőkkel rendelkeztek, az 1950-es évek elejétől, majd az 1960-as években kisebb-nagyon hordozható orsós magnók is elérhetők voltak. Az 1930-as évek végén a polivinil-klorid (PVC) jelent meg a szalagok hordozófóliájaként, amíg az 1950-es években fel nem váltotta a DuPont és mások „mylar” (biaxiálisan orientált polietilén-tereftalát – BoPET) szubsztrátuma. A modern szalag-gyártók olyan továbbfejlesztett hordozóanyagokra tértek át, mint a PEN-polietilén-naftalát (hasonló a PET-hez) és az aramid (aromás poliamid, egy teljesen más kevlárszerű anyag).
A hangstúdiókban keresetté vált, majd rohamosan terjedő és fejlődő többsávos felvételi technika kifejlesztésének nagy része Les Paul gitárosnak, zeneszerzőnek és technikusnak köszönhető, aki a Gibson első, merev testű, elektromos gitárjának kölcsönözte nevét. Az 1950-es évek elején szalagokkal és felvevőkkel végzett kísérletei arra késztették, hogy megrendelje az első, egyedi gyártású, nyolcsávos felvevőt az Ampex cégtől. Úttörő felvételeit akkori feleségével, Mary Ford énekesnővel készítette. Patti Page (1927 – 2013) volt az első énekesnő, aki 1947-ben felvette saját „Confess” című szerzeményét. Bill Putnam, a Mercury Records mérnöke képes volt felülszinkronizálni Page hangját két mesterlemez szinkronizálásával – ekkor még a magnó nem volt használatban – ezt a technikát nehéz volt megvalósítani de, Page lett az első művész, aki hangfelvételen is harmonizálta saját énekhangját. Bill Putnam, a Mercury Records mérnöke – köszönhetően a technológia jól ismert alkalmazásának – képes volt a hangszerekkel keverni Page hangját. Ebből a technikából fejlődött ki a 4, 8, 16, 24 és a több mint 48 sávos rögzítés. Ez a hangfelvételek nagyon izgalmas korszaka volt. A hangmérnökök mindenféle speciális effektussal kísérleteztek. A magnógyártók fejlesztéseiket új termékekbe építették be, évente több száz modellt adnak ki.
A mágnes-szalagos hangfelvétel egyik legnagyobb fejlesztése Amerikában az 1950-es években Bing Crosby énekesnek köszönhető. Crosby utálta az élő rádióműsorokat, és úgy gondolta, hogy a szokásos viaszlemezek nem megfelelőek. Crosby és mérnök barátai hallottak Mullin munkájáról, ezért azonnal felvették az Ampex céghez, amely radartechnológiát gyártott a hadsereg számára a háború alatt, de a továbblépéshez új termékre volt szüksége. Azonnal hozzáláttak a mágnesszalagos rögzítési technológia fejlesztéséhez, és hamarosan előálltak első iparágat megváltoztató találmányukkal. Az Ampex 1948-ban mutatta be első magnóját, az Ampex Model 200 típust. Ez technológiai áttörést jelentett, amely elősegítette a magnózás korszakának kezdetét. Az Ampex Model 200 egy hatalmas „gépezet” volt, és akkoriban majdnem annyiba került, mint egy ház előlege. Az Ampex az iparág szabványává vált, és magnói elterjedtek a hangfelvétel minden területén. Körülbelül nyolc évvel később kiadták az Ampex Mark IV-et, amely sokkal kisebb méretű volt, és bebetonozta az Ampex-et az audio-piacon.
A következő évtizedekben több gyártócég és magnetofon jelent meg, és ezáltal a hangrögzítési technológia évtizedekig mindenütt jelen volt. A későbbi fejlesztések közé tartoztak a közvetlen (direct drive) meghajtású motorok és a félvezetős-áramkörök. Mivel a modellek felhasználóbarátabbá és megfizethetőbbé váltak a mindennapi emberek számára, rohamosan terjedt az otthoni felhasználás. 1962-ben a 1/4 hüvelyk szalagszélességet a Philips 1/8 hüvelykre csökkentette, és a „Compact Cassette” formátumba töltötte bele. Lou Ottens, a kazetta holland feltalálója 1952-ben csatlakozott a Philipshez. Öt évvel azután Ottens a cég termékfejlesztési osztályának vezetője lett a belgiumi Hasselt-ben található üzemében.
A Compact Cassette hatására megszületett a Sony Walkman. A Sony Walkman előtt sok 3 hüvelykes, 5 hüvelykes és 7 hüvelykes „hordozható” magnó volt használatban, amelyek lehetővé tették a hang rögzítését és lejátszását bárhol és bármikor. A mágneses hangrögzítési technológia következménye a digitális rögzítési technika. 1967-ben kifejlesztették az első digitális audio mágnesszalagos felvevőt. 1982-re az első kompakt lemezeket (CD) a Philips és a Sony szabadalmaztatta és forgalmazta. Innentől az analóg nyitott szalagtekercses magnó gyorsan bekerült a történelembe, és csak néhány professzionális modellt gyártottak tovább. A mágneses hangrögzítés felfedezésének és innovációjának ez a csodálatosan varázslatos időszaka alapvetően az 1930-as évek elejétől az 1980-as évek elejéig tartott.
Bár Phillips már az 1960-as évek elején feltalálta a kazettás magnót, csak az 1970-es években vált a magnófelvétel domináns formájává. Miután a kazetták átvették az uralmat, a fogyasztóknak nem volt szükségük a nagyobb, bonyolultabb szalagos magnókra. Az 1980-as évekre szinte minden gyártó megszüntette szalagos felvevőit és a szalagok gyártását. A CD-k és a digitális technológia megjelenését a szalagfelvétel koporsószögének tekintették.
Az elmúlt évtizedben az audioipar keresztülment az „analóg újjászületésen”. A digitális technológia miatt egykor halottnak hitt hanglemezek is visszatértek, mivel a fogyasztók a fizikai adathordozók által biztosított hangokra vágynak. A mágnes-szalagos felvételeket a szakemberek és az audiofilek már az első színre lépéskor és az azóta eltelt évtizedekben, de ma is még mindig, a felhozatal krémjének tekintik. A magnetofon készüléke és a szalagok a gyűjtők és a szakemberek számára ma már értékek, mivel kevés maradt fen belőlük. Ha van valahol egy régi magnó, vigyázzunk rá!
A magnetofon technika hiányosságai mind a közeg, mind az alkatrészekre gyakorolt hatás szempontjából olyan problémák, amelyek a mágneses felvételt a legkorábbi napjaitól kezdve akadályozták. A hangokhoz használt digitális felvétel megjelenésével ezek a problémák számos módon minimalizálódtak.
Erről szól a Mágneses Hangfelvétel Múzeuma. A múzeum ezeket az egyedülálló mágneses rögzítő eszközöket és történetüket a következők révén őrzi: történetük kutatása és dokumentálása és az információ hozzáférhetővé tétele a nagyközönség számára.
https://museumofmagneticsoundrecording.org/
A Dán Műszaki Tudományos Akadémia a „Valdemar Poulsen Aranyérem” kitüntetést minden évben a rádiótechnika és a kapcsolódó területek kiemelkedő kutatásaiért ítélte oda. A díjat mindig november 23-án, Poulzen születésének évfordulóján adták át, és 1939-ben maga Poulsen is megkapta. A kitüntetést 1993-ban megszüntették.
(Talán, azért szüntették meg, mert a szalagos technikában már minden ki van találva? – a szerk.)
Ha valakit még mélyebben érdekel a hangrögzítés története, akkor ajánljuk átböngészni a következők összes oldalát. Érdemes!
https://www.theregister.com/Print/2013/09/09/history_of_magnetic_tape_part_one/
https://www.theregister.com/2013/09/19/history_of_magnetic_tape_part_two/
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_multitrack_recording
https://theaudiophileman.com/bing-crosby-tape-revolution/
További irodalom: Arndt Klingelnberg – „The lesser-known side of analog tape”. AES electronic library. (March 1, 1990.), Terrence O’Kelly – „Bias” (PDF) Inventor’s notebook (April 8, 2015.), Jeffrey McKnight – „Common misconceptions about the history and theory of magnetic recording” (PDF) Acoustic Engineering Society (August 9, 2017.)
