– avagy a harmonikus- és intermodulációs-torzítás

A torzítási méréseknél célszerű a felharmonikusok vizsgálata, mivel a hangszórók hajlamosak egyfajta non-linearitásra, amely sértőbb a fül számára, mint azt a teljes harmonikus tartalom sugallná. Ilyen torzulás akkor keletkezhet, ha valamilyen rezgő elem (pl. a membrán körül) rezonanciában van, és eléri kitérésének határát, miközben a mozgó rendszer többi része még lineárisan működik. A harmonikus torzítási tesztek nem terjeszthetők ki az audio frekvencia-tartomány felső határáig, mivel sok torzítási jellemző ekkor kívül esik a hangszóró vagy a mérőberendezés átviteli sávján. A korlátozás akkor válik fontossá, ha a hangszóró vagy a hozzá tartozó erősítő által keltett torzítás növekszik magasabb frekvenciákon. Ilyen helyzet áll elő például akkor, ha a hangszóró jellemzőit nagyfrekvenciás elő-hangsúllyal korrigálják.
Látni fogjuk, hogy az ilyen típusú teszteknél nem elegendő a különbségi frekvencia önmagában vétele; másrészt egy-két magasabb rendű termék mérése valószínűleg minden szükséges információt megad.

Az intermodulációs vizsgálat elterjedtebb formájában két, egymástól élesen elkülönülő frekvenciájú hangot alkalmaznak, a magasabb frekvenciájú hang amplitúdója általában körülbelül egynegyede az alacsonyabb frekvenciájú előjelének, és a torzítást az előbbi moduláció mértéke alapján értékelik. Ez a fajta mérés elsősorban a non-linearitás jelzésére szolgál. A módszer nagy előnye, hogy az akusztikus mérésre korlátozható egy kis frekvenciatartomány az audio-frekvencia sáv közepén. A fennálló non-linearitás mértéke miatt számos tesztre lenne szükség a különböző torzítási források azonosításához, és a módszer gyakorlati értéke korlátozottnak tűnik.
A szubjektív értékelés módszerei.
A hangszóró teljesítményének szubjektív értékelése egyszerű és egyértelmű műveletnek tűnhet, és egykor így is tartották. Egy időben bevett gyakorlat volt, hogy a hangszórókat a különféle közvetített műsoranyagok reprodukálása alapján ítélték meg, az eredeti hangra való hivatkozás nélkül; néha a „legtetszetősebb hang” kritériumát alkalmazták. Később, amikor a reprodukálás színvonala odáig fejlődött, hogy a realizmus enyhe látszata is lehetségessé vált, ezt a kissé naiv megközelítést fel kellett hagyni, mert az érdemi sorrend a műsoranyag típusától, a stúdióakusztikától, a mikrofon elhelyezésétől és egyéb tényezőktől, például a különböző hangszórók helyzetétől a hallgatóteremben változott. A gondosan ellenőrzött körülmények között végzett szisztematikus hallgatási tesztekkel azonban lehetségesnek bizonyult az irreleváns tényezők hatásának nagymértékben történő megszüntetése, és jelentősen csökkenthető annak a kockázata, hogy téves, azaz később a további tapasztalatok fényében felülvizsgálandó ítéletet hozzanak.

Zajtesztek. A hangszóró válaszának számos kiemelkedő tulajdonsága nagyon gyorsan szubjektív módon értékelhető, ha a bemenetre folyamatos spektrumú véletlenszerű zaj-feszültséget alkalmazunk. A hang-fáradtság elkerülése és a teszt érzékenyebbé tétele érdekében ebben és más szubjektív értékeléseknél előnyös egy második hangszórót elhelyezni a vizsgált hangszóró mellett, és a kettő között oda-vissza váltani; ezzel szemben mindkét hangszóró egyéni sajátosságai nyilvánvalóvá válnak. Ez a teszt általában még a névlegesen azonos hangszórók közötti különbségeket is feltárja.
A beszéd valósághű, a pusztán érthetőtől eltérő reprodukcióját különösen nehéz elérni; a megfigyelők számára ismerős hang továbbítása szigorú teszt a hangszóró számára. A legmegfelelőbbek a férfihangok, amelyek a 250-1000 Hz-es sávban gyakori hibákat tárnak fel. A beszédet nem zengő helyiségből vagy a szabadból kell közvetíteni, mert a hangszórónak nem az a feladata, hogy kompenzálja a stúdiók akusztikájának sajátosságait. Nem megengedett az átvitt visszhang mennyiségének csökkentése a mikrofonnak a beszélő szájához való közelítésével; a 30 cm-nél kisebb távolságból felfogott beszéd természetellenes, különösen magas frekvenciákon, amit nem lehet elektromos kiegyenlítéssel kompenzálni. Ennél és a többi szubjektív tesztnél az összehasonlítandó hangszórókat, az azonosítás elkerülése érdekében, el kell rejteni.

Zenei tesztek. A végső teszt az élő és reprodukált zene összehasonlításából áll. A hallgatási pontot a stúdióhoz vagy a koncert-teremhez a lehető legközelebb kell kialakítani, hogy a megfigyelők szabadon áthaladhassanak a kettő között. Ilyen mozgásszabadság csak a próbák során lehetséges. A „szemlélőknek” figyelni kell az adott időben a stúdióban produkált hangminőséget, mivel a zenészek minden erejüket gyakran a végső előadásra tartalékolják. A stúdió és a lehallgató szoba között különösen fontos a jó hangszigetelés, főként a rendkívül alacsony frekvenciákon, ahol a legalább 35 dB-es csillapítás elengedhetetlen. Az elért reprodukció minősége természetesen függ az előadók és a stúdióban lévő mikrofonok elrendezésétől – technikailag az átvitel „egyensúlyától”. Fontos azonban, hogy a hangszóró hibáit ne akaratlanul az egyensúly megváltoztatásával kompenzálják. Ezért a teszt céljára a zenekar hangszereit úgy kell elhelyezni, hogy a stúdióban hallhatónak megfelelő eredményt adjanak és egyetlen mikrofont kell alkalmazni, hogy ne kerüljön túlzásba bármely hangszer. Igaz, hogy bizonyos műsor-típusokban gyakran egynél több mikrofont is alkalmaznak; hogy szélsőséges példát vegyünk, a tánczenekaroknál minden hangszer-csoporthoz nem lehet külön mikrofont beállítani. Az ilyen típusú műsoranyag azonban elengedhetetlen, ha az eredeti és a reprodukált hangzást kétértelműen kell összehasonlítani. A jobb típusok – noha mindegyik másként tér el az ideálistól, és így érezhetően egy változatát adja a valódi hangnak – a gyakorlatban annyi közös vonást mutatnak, hogy a legjobb mikrofon pozíció bármelyikük számára közel azonos. Másrészt, ha a hangszórónak van valamilyen sajátossága a visszaadásban, amely például egyfajta zenekari hangszert helyez előtérbe, a legjobb eredmény eléréséhez eltérő mikrofonpozícióra vagy akár eltérő zenekari elrendezésre is szükség lehet.

(Mindaz, amit a mikrofon optimális elhelyezésével kapcsolatban elmondtunk, ugyanúgy vonatkozik a mikrofon iránykarakterisztikájára, amely a legjobb összhatás eléréséhez szükséges. Az azonos névleges irány jellemzőkkel rendelkező kiváló minőségű mikrofonok teljesítménybeli különbségei túl kicsik ahhoz, hogy befolyásolják a különböző hangszórók közötti preferencia sorrendjét.)