Amikor Magyarországon még nem az idegen nemzetek legócskább szubkultúrája, hanem a magyar és az egyetemes zenekultúra volt a meghatározó, egy úri házból nem hiányozhatott a zongora. Ez nem is csoda, hiszen a zongora egyesíti magában a zenei értékek kifejezésének széles eszköztárát. Lehet szóló-, kísérő- és ritmushangszer, alkalmas teljes zeneművek tolmácsolására. Nem utolsó sorban kulcsfontosságú segédeszköz az összhangzattanban és a hangszerelésben. Az 1900-as évek zongora-nagyságai hanglemez-felvételeik által közelebb kerültek a hallgatósághoz. Míg Liszt Ferenc előadásairól csak a hallgatósága tudott személyes beszámolókkal szolgálni, addig a következő művészektől számos hangfelvétel maradt fenn, természetesen mindegyik felvétel a korabeli technika színvonalán szólal meg. Függetlenül a viaszhengerek és a 78-as fordulatú lakklemezek technikájától a zeneileg avatottak élvezni tudják a művészi megvalósítást. Következzenek azok, akik a hangrögzítés feltalálása után „halhatatlanná zongorázták” magukat! Születési idejük sorrendjében a következő világnagyságok sokat tettek a zongora népszerűsítéséért.
Wilhelm Kempff (1895-1991) Wilhelm Kempff német zongorista Beethoven zongoraszonátáinak előadásaival, valamint Schubert-, Schumann- és Brahms-interpretációival vált legendássá. Wilhelm Kempff, egy protestáns kántor fia, aki olyan tehetséges volt, hogy berlini tanulmányai utolsó évétől felmentést kapott, a háború utáni évek legjelentősebb német zongoristája és egyben a Deutsche Grammophon egyik legjelentősebb művésze volt. Wilhelm Kempff zeneszerző is volt. Számos operát és oratóriumot, dalt, zenekari művet, vonósnégyest és zongoradarabot írt. Kimagasló zongorista tehetségére való tekintettel művei a közérdeklődés hátterében maradtak. Kétségtelenül korának egyik legnagyobb zongoristája volt. A japánok annyira rajongtak a játékáért, hogy szigetet neveztek el róla. Meg tudjuk érteni, mert Schubert-előadásai egy egész szigetvilágot jelentenek. Wilhelm Kempff pályafutása során többször is új szemszögből foglalkozott a koncertkultúra mérföldköveivel. Az interpretatív egyensúly mesterének népszerűsége töretlen, művészete a klasszikus, romantikus és modern repertoár széles spektrumát ölelte fel.
Széll György (1897-1970) magyar származású amerikai karmester, zongorista és zeneszerző Budapesten született. A zongorista csodagyerek Bécsben tanult. Karmesterként 16 évesen debütált a Bécsi Szimfonikus Zenekarral. Richard Strauss 1915-ben nevezte ki a Berlini Állami Operaház stábjába, majd a prágai, a darmstadti és a düsseldorfi operaházakhoz szerződött. Vezető karmester volt a Berlini Állami Operaházban majd a Prágai Német Színházban. A második világháború előtt számos országban, köztük az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban is fellépett. Az 1939-es háború kitörése után Széll kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol számos amerikai városban vezényelt. 1942 és 1946 között a New York-i Metropolitan Operában vezényelt, majd 1946-ban amerikai állampolgárságot kapott. Ugyanebben az évben, 1970-ben bekövetkezett haláláig, a Cleveland Orchestra zenei igazgatói posztját töltötte be. Széll a zenekarral a világ körül turnézott, és Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Franz Schubert, Johannes Brahms és Gustav Mahler műveinek interpretálásával nemzetközi hírnevet szerzett. Művészetét és előadásmódját mindig a letisztultság, a kiegyensúlyozottság és az intenzitás jellemezte.
Rudolf Serkin (1903-1991) cseh születésű zongorista. A XX. századi zongoristák közül Rudolf Serkin egy óriás volt. Bécsben tanult azokban az években, amikor a világ kulturális fővárosa volt, és ott ismerte meg közelről a tradicionális és az avantgárd zenét egyaránt. Tizenkét évesen a Bécsi Szimfonikusokkal debütált. Öt évvel később, Adolf Busch égisze alatt kezdte figyelemre méltó koncert-karrierjét, először 1933-ban lépett fel Amerikában. Minden évben turnézott az Egyesült Államokban, „fogadott országában”, és gyakran játszott Európában, Dél-Amerikában, Izlandon, Izraelben. Az egyik legmélyebb, legőszintébb és legmágnesesebb tolmácsként emlegetett Rudolf Serkin hallgatók ezreit inspirálta. Önzetlen, elkötelezetten tagja volt a Carnegie Oktatási Bizottságának. A jó zene ügyében végzett kiemelkedő szolgálatáért Kennedy elnök szabadság éremmel tüntette ki. Rudolf Serkin, az ünnepelt koncertzongorista, neves tanár, a philadelphiai Curtis Institute of Music igazgatója, a Marlboro School of Music elnöke és művészeti igazgatója volt. Széles körben tekintik a 20. század egyik legnagyobb Beethoven-tolmácsának. Serkin tökéletes zenész volt, aki szólóban, kamarazenében és versenyművekben egyaránt jeleskedett. Sajnálatos módon a zenei sajtó gyakran figyelmen kívül hagyja vagy csak elfelejti említeni nagyságát, amikor a reflektorfény általában kortársaira, Arthur Rubinsteinre és Vladimir Horowitzra vetődik. Serkin illusztris, inspiráló élete és pályafutása nem igényel bemutatást, de helyénvaló kiemelni tanári és kamarazenei szerepét.
Claudio Arrau (1903-1991) A nagyszerű chilei zongorista már gyerekkorában arról volt híres, hogy előbb tudott zenét olvasni, mint betűket. Nem sokkal később olyan műveket is játszott, mint Liszt virtuóz Transzcendens Etűdjei. Olyan zongora nagyságok kortársa volt, mint Vladimir Horowitz, Rudolf Serkin, Clifford Curzon és Shura Cherkassky. Tíz évesen Berlinbe ment, ahol Martin Krause zenei és családi gyámsága alatt állt, aki Liszt Ferenc egyik utolsó tanítványa volt. 1941-ben az Egyesült Államokba költözött. A huszadik század egyik billentyűs óriásává vált, hírnevét előkelő és „királyi”, csendes, mély és lelkes játék stílusával alakította ki. A hatalom, amellyel rendelkezett, soha nem volt hivalkodó, az a hatalmas tehetség, amely felett uralkodott, soha nem volt feltűnő. Védjegyei a komolyságba ágyazott pontosság és precizitás volt. A hanglemez dicsőséges napjaiban minden felvétele eseménynek számított. Ebben sokat segített az a hangzás, amelyet a Philips mérnökei készítettek. Egy Beethoven-ciklus alapozta meg diszkográfiai hírnevét. Arrau volt az első zongorista is, aki 1941-ben felvette a Goldberg-variációkat, de a sors úgy látta, hogy a kiadás késett, és egészen 1988-ig feledésbe merült. Claudio Arrau repertoárja bármely típus iránt elfogultság nélküli. Benne volt Bach műveinek nagy része, az összes Beethoven-szonáta, Debussy teljes zongoramuzsikája, Mozart, Schubert, Schumann, Chopin, Brahms és Liszt munkásságának nagy része, valamint Scarlatti, Schoenberg, Händel, Haydn, Richard Strauss Burleske, Stravinsky, Albeniz, Csajkovszkij és Ravel. Kifogásolhatatlan technikája pályafutása végéig szolgálta, amely során művészi ereje soha nem csökkent. A legendás karmester, Sir Colin Davis így nyilatkozott róla: …„Csodálatos a hangzása, és teljesen az övé. Liszt iránti elkötelezettsége rendkívüli. Úgy nemesíti ezt a zenét, ahogyan azt senki más a világon nem tudja.”…
Solti György (a világban Sir Georg Solti néven ismertebb, 1912 – 1997) magyar karmester, zongoraművész és zeneigazgató. A Zeneakadémia hallgatójaként Solti zongorát, zeneszerzést és karmesterséget tanult Bartók Bélánál, Ernst von Dohnányinál, Kodály Zoltánnál és Weiner Leónál. 1937-ben Arturo Toscanini asszisztensévé választotta a Salzburgi Fesztiválon. Közvetlenül a második világháború kitörése előtt Solti György Svájcba menekült. Sir Georg Solti volt a század egyik legbriliánsabb karmestere és a zenei kultúra egyik vezető alakja Európában és az Egyesült Államokban. A nagyszerű Maestro 1947-ben készítette első felvételeit a Decca kiadónál. Több mint fél évszázadon át a Decca exkluzív művészeként folytatta, és több mint 250 nagyszerű felvételt – köztük 45 teljes operát – hagyott hátra, elsősorban a Bécsi Filharmonikusokkal, a Londoni Filharmonikusokkal, valamint a Chicagói és Londoni Szimfonikus Zenekarral. A Decca kiadóval minden idők talán leghíresebb lemez sorozatát készítette el, a Wagner teljes Ring ciklusát, a Bécsi Filharmonikusokkal, ami hét évig készült, és ez volt a művek első teljes stúdiófelvétele. Felvételeiért számos nemzetközi kitüntetést nyert, köztük 32 Grammy-díjat – többet, mint bárki más klasszikus zenei művész. 1952-ben Solti mester elvállalta a Frankfurti Városi Opera művészeti és zenei igazgatói posztját, ahol kilenc évig maradt. 1961-től a Covent Garden-i Királyi Operaház zenei igazgatója volt. Solti mester figyelemre méltó együttműködése a Chicagói Szimfonikus Zenekarral 1954-ben kezdődött, első koncertjei zenei igazgatóként 1969 szeptemberében voltak. Solti mester 22 évig volt zenei igazgató, és nevéhez fűződik a zenekar fejlesztése. Kiemelkedő zenei tevékenységéért 1972-ben lovagi címet kapott II. Erzsébet brit királynőtől. Sir Georg, közvetlenül halála előtt, egy világraszóló alapítványt hozott létre a zenei oktatás előmozdítására és a fiatal tehetségek segítésére. Ma emléktábla díszíti azt a budapesti házat, ahol Solti felnőtt. A karmester hamvait Budapesten, Bartók sírja mellett temették el.
Emil Gilels (1916-1985) ukrán zongorista, akinek a Szovjetunió művészei közül elsőként adatott meg, hogy rendszeresen koncertezzen Nyugat-Európában, sőt Amerikában. Fiatal korától zenészként nevelkedett Odesszában, Ukrajnában, és 12 évesen adta első nyilvános koncertjét. 1938-ban szerzett hírnevet Nyugaton az Ysaÿe Nemzetközi Verseny (később Erzsébet Királynő Versenyre keresztelt) megnyerésével, Brüsszelben. 1944-ben Gilels bemutatta Prokofjev 8. zongoraszonátáját. A negyvenes években zongoratriót alakított Rosztropoviccsal és Leonyid Kogan hegedűművésszel. Rubinstein a 16 éves Gilels-ről így nyilatkozott: …„már az Appassionata első taktusainál tudtam, hogy kivételes tehetséggel van dolgom, Ravelt pedig úgy játszotta, mint egy érett mester”… Legemlékezetesebb felvételei talán Schumann fisz-moll szonátája, Saint-Saëns g-moll zongoraversenye és jó néhány Scarlatti szonáta. Emil Gilels vezette a nyugat felé vezető utat a Szovjetunió klasszikus előadóinak háború utáni nagy generációja számára. Ikonikus társai előtt – köztük Szvjatoszlav Richter zongoraművész, David Oistrakh hegedűművész és Msztyiszlav Rosztropovics csellóművész – utazhatott nyugatra, mint az orosz kultúra zászlóvivője. 1955-ben szenzációs amerikai koncerten debütált Csajkovszkij 1. zongoraversenyével, majd a művet a Chicagói Szimfonikusokkal lemezre vette Fritz Reiner vezetésével. Gilels öt évtizeden keresztül kritikai elismerésben részesült, mint akit a „billentyűs leonikus atletizmusáért” üdvözöltek. Mind a mennydörgő virtuozitáshoz, mind a dalos hang-manipulációhoz megvolt az érzéke, félelmetes, magas technikáját és gyönyörű árnyalat kezelését a koncertvilág csodálta. Bár kevésbé ikonoklasztikus és karizmatikus, mint kortársa, Szvjatoszlav Richter – akit csodált –, Gilels továbbra is nagy kereslet maradt a vasfüggöny mindkét oldalán. Sokat készített felvételeket az orosz Melodiya kiadónak, valamint nyugaton az RCA, Columbia, EMI és Deutsche Grammophon számára. Gilels nem volt mindig tökéletes hangnemben, de olyan elánnal vitte repertoárját, amitől az ilyen hibák jelentéktelennek tűntek. Ellentétben néhány erőmű-virtuózzal, volt egy költői adottsága, amely élénkítette a lassú mozdulatokat. Gilels a pályafutása végén egy interjúban ezt mondta: …„Gyerekkoromban álmom volt, hogy eljuthassak eddig, hogy elismert, sikeres művész legyek. Ha reinkarnálódok, szeretném újra megtenni az egészet, csak még jobban”…
Leonard Bernstein (1918 – 1990) amerikai zeneszerző, karmester, zongoraművész. Korának igazi sztár-karmestere volt, egyike az első USA-ban született, és az államokban tanult, világhírű karmestereknek, aki tíz évig vezette az Amerikai Egyesült Államok egyik legjobb zenekarának tartott New York-i Filharmonikusokat. Massachusetts államban született, fiatal fiúként zongora-leckéket vett, és a Garrison és a Boston Latin Schoolba járt. A Harvard Egyetemen tanult. Mielőtt 1939-ben diplomázott, nem hivatalos karmesterként debütált a The Birds című, saját zenéjével. Ezután a philadelphiai Curtis Institute of Music-ban tanult zongorázni, majd karmesterséget Fritz Reiner-nél és hangszerelést Randall Thompson-nál. Bernstein később Koussevitzky karmester segédje lett, 1943-ban nevezték ki első állandó karmesteri posztjára, a New York-i Filharmonikusok karnagyaként. 1943. november 14-én Bernstein néhány órás felkészülési idővel helyettesítette a beteg Bruno Waltert egy Carnegie Hall-koncerten. Bernstein később Koussevitzky karmester-segédje lett. 1945-ben kinevezték a New York-i Szimfonikus Zenekar zenei igazgatójává. Bernstein 1958-ban a New York-i Filharmonikusok zenei igazgatója lett. Ettől kezdve 1969-ig több koncertet adott a zenekarral, mint bármely korábbi karmester. Ezt követően élethosszig tartó karmesteri címet viselt, több mint 400 felvételének több mint a fele a New York-i Filharmonikusokkal készült.
Bernstein az amerikai zeneszerző Aaron Copland vezető szószólója volt. Ők ketten egy életen át közeli barátok maradtak. Fiatal zongoraművészként Bernstein olyan gyakran adta elő Copland „Zongoravariációit”, hogy a kompozíciót védjegyének tekintette. Bernstein szinte az összes Copland zenekari művet lemezre vette, sokat közülük kétszer is. Számos televíziós „Fiatalok koncertjét” szentelte Coplandnak. Míg Bernstein karmesteri repertoárja felölelte a standard irodalmat, leginkább Haydn, Beethoven, Brahms, Schumann, Sibelius és Mahler előadásairól és felvételeiről lehet emlékezni rá. Zsidó öröksége ihlette Bernstein elkészítette első nagyszabású művét, az első szimfóniát, a „Jeremiás” címmel. Koussevitzky a Bostoni Szimfonikus Zenekarral bemutatta Bernstein 2. szimfóniáját, „A szorongás kora” címmel, itt Bernstein zongora szólistaként szerepelt. Majd a 3. szimfónia, a „Kaddish” következett, amelyet az Izraeli Filharmonikusok mutattak be, „John F. Kennedy szeretett emlékének” ajánlják. Bernstein bármennyire is kiváló zongorista volt, karmesterként járta be a világot. Sok sztárkarmestert látott már a világ, de a sztárok sztárja, az igazi, XX. századi sztárkarmester azért mégiscsak Leonard Bernstein volt. Rádió- és TV-felvételekkel persze elődei is rendelkeztek, éltek a technika adta lehetőségekkel. Bernstein volt azonban az első a nagy karmesterek közül, aki tudatosan használta a televízió nyújtotta népszerűséget. Kifejezett célja volt minél szélesebb tömegekhez eljuttatni a zenét, legyen az akár modern „komolyzene”, dzsessz, opera, rock and roll vagy akár latin zene.
Cziffra György világhírű magyar zongoraművész (1921 – 1994) Munkásságát és szakmai hagyatékát a periodikusan megrendezésre kerülő, általában 15–20 rendezvényt magába foglaló, Cziffra Fesztivál gondozza. Jelentős esemény a legnagyobb magyar és külföldi intézeteket: a Müpa Budapest, a Zeneakadémia, a New York-i Lincoln Center, a londoni Covent Garden, a genfi Victoria Hall vagy a párizsi Radio France mozgatja. Cziffra neve világszerte sokak számára egyet jelentett a zongorázással. Cziffra Budapesten született roma felmenőkkel rendelkező szegény családban. Apja, id. Cziffra György hegedűs volt, játszott számos kávézóban, színházban, Párizsban is az első világháború előtt a század elején. Fia, György csodagyerekként indult, Dohnányi Ernő segítségével került be a Zeneakadémiára 8 évesen. Tizenhárom évesen már számtalan sikeres koncert körutat tett Skandináviában és a Benelux-államokban, valamint Magyarországon, ám hiába volt ragyogó tehetség, az „előkelő” művészvilág nehezen fogadta be, lokálokban lépett föl.
1942-ben a Hitler-barát II. Magyar hadsereggel küldték a Szovjetunió elleni harcba. Dezertált, partizánok fogták el, akik nem hitték el, hogy valódi dezertőr vagy antifasiszta. A szovjetek nem börtönözték be Cziffrát, épp ellenkezőleg! Vadonatúj egyenruhában, csizmában, géppuskával a Vörös Hadseregben harcolt együtt a szovjetekkel, és Vörös Csillaggal ellátott harci sisakot viselt.
Kevesebb, mint egy évtizeddel később, 1950-ben, a magyarországi sztálinista rezsim idején Cziffra börtönbe került, mert megkísérelte illegálisan átlépni a magyar határt nyugat felé. Szégyenletes módon éveket töltött munkatáborban. Habár kezei a durva munkától tönkrementek, újra a zongorázással próbálkozott, ismét a pesti éjszakák virtuóza lett, szakmai segítséget senkitől sem kapott. Bárokban muzsikált (Savoy, Dunakorzó, Arizona stb.), a pesti művész- és sportoló-világ lokálról lokálra követte (például Vásáry Tamás, Puskás Ferenc). Mezei Mária színésznő nemes egyszerűséggel „zongora-csodának” nevezte. 1956. október 22-én Bartók II. zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémián. …„A közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva”… – írták később a kritikusok. Sokan máig állítják, hogy ennek a hangversenynek nem kis része volt az október 23-ai hangulat alakításában. 1956-ban végül Nyugatra szökött, és Franciaországban telepedett le. Művész volt, csak a körülmények katonává tették.
Zongorajátéka Liszt Ferencéhez hasonlítható, főleg káprázatos improvizációs készsége miatt. Átirataiban kifejti a szerző vázlatos zenei gondolatait. Játékát kontrapunktikus tudás, variációs művészet és ötletesség jellemezte. Érett korára a XX. század legnagyobb pianistái, Rubinstein, Horowitz és Richter mellé emelkedett. Mégsem volt elégedett magával, folyton tökéletesítette tudását, rengeteget gyakorolt. Első koncertjeit Bécsben a Brahmssaalban, Párizsban, Londonban a Royal Albert Hallban és New Yorkban a Carnegie hallban adta. Üstökösként robbant be a világ zenei életébe, óriási sikerrel szerepelt a világ nagy koncerttermeiben, és fesztiváljain, hamarosan világhírűvé vált. Rövidesen meghívták Franciaországba, ami második hazája lett. 1966-ban elindította a Festival de la Chaise Dieu-t. Repertoárján elsősorban Schumann, Chopin, Liszt, Grieg, Brahms,és Rahmanyinov művei szerepeltek, amelyek nagy részét hanglemezre is játszotta,de barokk és reneszánsz francia szerzők műveit, mint például: Couperin, Rameau , Lully, és francia XX. századi szerzők (Ravel, Debussy, Franck) műveit is gyakran játszotta. Tehetségét Istentől kapott adományként fogadta.
– Folytatjuk –
