A legtöbb felvételi újításhoz hasonlóan a klasszikus zene érezte először szükségességét a sztereó hangzásnak. A hangszerek térbeli távolsága egy koncertteremben nagy, és ezt szerették volna reprodukálni. Az ötlet már az 1880-as években is létezett, de Alan Blumein találmányához 1931-hez, az EMI-hoz nyúlik vissza. Leopold Stokowski brit születésű amerikai karmester már 1931-ben a Bell Laboratories technikusgárdájával már a sztereó hangzás rögzítésén kísérletezett. A szabadalom, beleértve azt is, hogyan lehet sztereó jelet lemezre vágni – a két egymásra merőleges és a függőlegeshez képest 45 fokban elhelyezkedő barázdafal segítségével – az 1934-ben sikeresen felvett Mozart: Jupiter szimfóniája Sir Thomas Beecham vezényletéve. Kicsivel később az Abbey Road stúdióban néhány kísérleti hanglemezt is készítettek, de ezek nem kerültek kereskedelmi forgalomba.
Stokowski újító volt. Mindenekelőtt ő szilárdította meg a modern szimfonikus zenekar ülésrendjét, amely akkor még nem volt kőbe vésve. Különböző tervekkel próbálkozott, de végül a mostani „szabványos” felállásnál maradt. Ez a felállás az, ami miatt a klasszikus audio-rajongó bal oldalon hegedűket és nagybőgőket, jobb oldalon pedig klarinétokat, trombitákat és harsonákat akar hallani. Ami megelőzte a sztereót1940-ben, és amelyet 35 mm-es filmre vettek fel – az egyetlen olyan adathordozóra, amely képes volt fenntartani az elválasztást –egy komplex, többsávos sztereó rendszer volt. A felvett zene 420 000 lábnyi filmet töltött meg. Egészen a mágnesszalag megjelenéséig a film maradt a sztereó hangfelvétel legjobb módja.
Herbert von Karajan 1944-ben sztereóban rögzített magnószalagra Németországban. Az 1950-es évek elején az RCA és a Decca is sztereóban rögzített magnószalagra – ezesetben Stokowski ismét a középpontba került. Az Audio Fidelity Records egy New York-i székhelyű lemezkiadó, amely az 1950-es és 1960-as években volt a legaktívabb. Legismertebbek arról, hogy 1957 novemberében elkészítették az első tömeggyártott amerikai sztereó „hosszanjátszó” hanglemezt az LP-t. A nagy kiadók 1958-ban jelentek meg LP-hanglemezekkel a piacon. Eddig a koncepció a klasszikus felvételek természetes szélessége volt, ami átment a sztereó jazz-felvételekbe, ahol a zenészek „felállása” a sztereó hangtérben megegyezik azzal, hogy hol helyezkedtek el a színpadon.
A változás Enoch Light-nak köszönhető, akinek az volt az elképzelése, hogy a sztereó hangzás másképp is felhasználható a hangok kiemelésére, ne mindig a zenészek színpadon való elméleti elhelyezkedésén alapuljon. Enoch Light úgy vélte, hogy a sztereó hangzás túlmutathat a természetes elhelyezkedés klasszikus eredetén és megmozgathatja a közönség fantáziáját. Úgy gondolta, hogy a figyelem felkeltése érdekében hangsúlyozni kell a zenei folytonosság részeként használt elkülönítést. E. Light megalapította saját kiadóját, a Command-ot és Terry Snyder, egy fenomenális ütőhangszeres köré alakított egy zenekart. Népszerű számokat vettek fel, de mire megoldották a problémát, tízszeresen túllépték a költségvetést. Az 1959-ben megjelent, Terry Snyder & The All Stars – Persuasive Percussion című lemez egy sorozat első albuma volt, ami feltárta a sztereó hangzás meghökkentő és innovatív zenei aspektusait a lemezeken.
A hifi-boltok gyorsan népszerűsítették, mint a sztereó hangzás legjobb bemutatóalbumát. Nem mellesleg ez volt az egyik első kihajtható (gatefold) borítójú album is. Ez a ma is szokatlan lemezanyag a szórakoztatás, az izgalom, a szépség és a praktikum egyedülálló keveréke. Megmutatja sztereó berendezésed minden csodálatos lehetőségét és egyúttal lehetővé teszi, hogy az audio-berendezést úgy állítsuk be, hogy a lehető legjobb teljesítményt hozzuk ki belőle.
…”Ahogy a harangok megszólalnak, a kürt hangjának állandónak kell maradnia, nem szabad ingadoznia. Amikor pedig a kínai harangfa ívét hozzáadjuk, máris képesnek kell lennünk azonosítani a kétféle harang eltérő hangszínét”… – Enoch Light borítójegyzete.
Most hallgatva furcsa, ahogyan megnyílik, a jobb hangszóróból bongók kezdődnek, majd áttevődnek a bal hangszóróba. Az eredeti LP. 1961-re félmillió példányban kelt el az USA-ban. Ezután egészen 1965-ig évi 150 000 példányban kelt el, könnyedén átlépve az egymilliós határt. A sorozat négy Persuasive Percussion kötetig jutott, mielőtt a Provocative Percussion-re váltottak. A második albumon Terry Snyder mögött három különböző zenekari felállást alkalmaztak. Orchestra, jazz és kis-zenekar, majd eljutottak a Rock-A-Bongo-Boogie-ig, ami a feldolgozások tengerében egy eredeti Enoch Light szerzemény volt. Enoch Light később úttörő szerepet játszott a Quadrophon hangzás produkcióiban is.
A pingpong sztereó megnevezés nem volt pejoratív. Az 1960-ban kiadott Creed Taylor Orchestra előadásában készült lemez borítóján ez áll: …”Hegyezd a füled, és készülj fel egy lélegzetelállító sztereó utazásra, egy olyan utazásra, amely eredetileg egy hangszóróról hangszóróra pattogó pingponglabdával kezdődött, de most egy gazdag dallam- és ritmusvilágot ölel fel!”…
Creed Taylor alapította az Impulse! jazz kiadót. Nagyszerű producer volt, kulcsszerepet játszott a Verve jazz sorozatának, majd a CTI jazz kiadóként való létrehozásában. A hifi-rajongók megszólítására a lemezeken található központi címkéjük egy stroboszkóp volt, amellyel a lemezjátszó sebességpontosságát tesztelték, és egy hosszú technikai leírás biztosította, hogy a frekvencia átvitel 16 Hz-től 25 000 Hz-ig terjed. A lemezek profi módon készültek, nagyon keresettek és értékesek, egy gyűjtői szegmens szolgálnak. Vannak olyan szólózongora-felvételek, ahol szó szerint úgy hallani, mintha a billentyűzetnél ülnénk; bal kéz billentyűi (mély hangok) balra, jobb kéz billentyűi (magasak) jobbra.
Klasszikuszenei koncerteken a zongora általában a karmester bal oldalán, az első hegedűk előtt helyezkedik el. Egy fontos szólista esetében középen is elhelyezhető, de a zongorista mindig a közönség bal oldalán ül. Tehát a zongora általában ott helyezkedik el egy sztereó felvételen.
Dave Brubeck a Take Five és a Time Further Out című számokban megfordítja a helyzetet: a zongora a jobb oldalon, a dobok pedig bal oldalon vannak. Mindkettőt a Columbia készítette és a szokásos színpadi pozíciójukat reprodukálták. Ha az együttes egy keskeny színpadon játszik, akár a zongora, akár a dobok előtt, nagyon kevés hely marad az álló szólistáknak, ezért ésszerűnek tűnik őket a színpad két oldalán elhelyezni, középen hagyva a helyet. A Time Further Out lemezen azonban bónuszként egy élő felvétel található az It’s A Raggy Waltz-ból, ahol a dobok középre kerültek. Ez a Carnegie Hall – szóval a hely nem szűkös, de ami még fontosabb, két évvel később, 1963-ban történt, amikor már mindenki a dobokat középre helyezte a felvételen.
A rock producerek általában a dobokat és a basszusgitárt a színpad közepére helyezik, ahogy a legtöbb rockzenekar is teszi, a többi zenész pedig elöl van a színpadon… mindenkinek hallania kell a dobost. Ez problémákat okoz, mivel a dobok hangja „beszivárog” az elől lévő énekmikrofonokba, ezért manapság egy plexi dobketrecet láthatunk a dobos körül. Az éneklő dobosnak „a fronton” kell szerepelni. Mivel a modern színpadi hangrendszerek maximális kontrollt biztosítanak, a hangmérnök elhelyezheti a hangszereket a színpadon, és ennek összefüggésben kell lenni a zenészek színpadi elhelyezkedésével.
Az elektronikusan feldolgozott sztereó kép ritkán kelt lelkesedést, mert a sztereó hatás elérése érdekében egy mono felvétel mesterséges kezelése. Hamis sztereó, pszeudo-sztereó vagy álsztereó néven is ismert. A Capitol Records egy előkelőbb nevet adott neki, 1961 júniusától készült a Duophonic: …”Csak sztereó lemezjátszókhoz szlogennel”…
Az álsztereó önmagában kreatív hangmanipuláció, de fontos megjegyezni, hogy a technológiák mesterségesen hozzák létre a térbeli információt. Annak ellenére, hogy a közép-oldali kiegyensúlyozással (egy közép (B+J) jellel kezdve, és a szélesség növelése érdekében változó mennyiségű oldalsó (LR) jel hozzáadásával/kivonásával) végzett sztereó szélesség-manipulációt az irodalomban néha álsztereónak nevezik, az nem álsztereó technika, mert az eredeti sztereó jelekben már jelen lévő térbeli jellemzőket – fáziskülönbség formájában – használja fel.
Minden kiadó – de az RCA Victor volt az első – megpróbálkozott ezzel a módszerrel, hogy folytassa a mono lemezek értékesítését, valamint a szándékosan mono-ban felvett rockzenei anyagok újrafeldolgozását. A kritikusok általában negatív kritikával illetik az ilyen felvételeket, de ez nem akadályozta meg a lemezkiadókat abban, hogy örömmel forduljanak a korábbi népszerű és rockzenei mono-anyagokhoz, és sztereóban adják el azokat.
A kiadók versenyeztek a könnyen hallgatható zenéikkel. A Capitol kiadó a Full Dimensional Sound (FDS) hangzással ragaszkodott ahhoz, hogy természetes hangzást biztosítson, …„csillapított magas frekvenciák vagy dübörgő basszus”… nélkül. A Decca válasza a Phase 4 Stereo, az EMI cégé a Studio 2 Stereo, a CBS-nek Super Stereo volt. A Philips/Fontana/Mercurynak Living Presence Stereo volt. Ezek mind minőségi kiadások. Ne feledjük, hogy mind a Decca, mind az EMI árult néhány készüléket, és új lemezjátszókat akartak népszerűsíteni. 1970-re a sztereó kislemezek is elterjedtek voltak. A sztereó most már kreatív eszközzé vált, és a rockzene készen állt arra, hogy együtt szárnyaljon vele.
– cikkünkhöz felhasználtuk az aroundandaround.com lap szerzőinek gondolatait –
