Az opera világában áhított magas C, ha hosszan tartó vibrato kíséri, egy feltűnő hang, erőt és diadalt közvetít. A magas C egy híres magas hangjegy, amely a C5 (523,25 Hz) tenorok vagy C6 (1 046 Hz) szoprán énekesek feladata. A tenoroknak (C5) egy oktávval a középső C felett helyezkedik el, teljes mellkasi rezonanciával énekelve fényes, erőteljes és csengő hangzású. Híres tenorok maximálisan átütő hangzásra képezték ezt a hangot, hogy kerek és szabad, ne pedig erőltetett legyen. Szoprán-énekesnőknek (C6) két oktávval a középső C felett helyezkedik el, átható, briliáns és szárnyaló hangzású, gyakran használják operákban tetőpontként. A koloratúrszoprán – az a hangtípus, amely a legmagasabb hangokra képes és izgalmas, trillázó énekfutamokra specializálódott, amelyek még a csúcspontokon is erőteljesen áradnak. A nagyszerű énekesek nem erőltetik vagy kiabálják a hangot; precíz légzéstámogatást, magánhangzó-módosítást és fejhang-rezonanciát alkalmaznak. A gége ellazult és alacsonyabban tartása segít megelőzni, hogy a hang elvékonyodjon vagy beszűküljön.
Hangszerek esetében a trombitán a magas C az első C a violin-vonal felett, ami fontos mérföldkő a játékosok számára. Zongorán attól függ, milyen magasra megyünk, de egy éles, magas hangú regisztert képvisel. Anélkül, hogy a tenor regiszterében a legélesebb hang lenne, a magas C, falzett technika alkalmazása nélkül, teljes szólammal szólal meg. Bár, a tenor hangjában a hang nem a mellkasi regiszterhez tartozik, hanem valójában egy úgynevezett fejregiszter. Jó technikával a mellkasi regiszterből a fejre való átmenet alig hallható a közönség számára. Minden énekesnek három különböző regisztere van: egy komolyabb, egy köztes és egy „hegyesebb”. Amikor egy énekes az egyik regiszterről a másikra vált (ezt nevezzük passaggio-nak), meg kell próbálnia nem észleltetni a hangszín változást, egy jó tenornak az első legmélyebb hangtól kezdve a kibocsáthatónál magasabb hangig ugyanolyan minőségű és színű hanggal kell rendelkeznie, hogy a közönség számára a hangja a regiszter teljes amplitúdójában teljességnek tűnjön. Klinikailag a mellkas és a fej vegyes technikájának mechanizmusa a szájpadlás mögötti tér kiterjesztéséből és a hangképző szerv, a gége felfelé mozgatásából áll, így a hang szélesebb hangterjedelmet ér el, vagyis a gége teljesen ellazult és kontraktúra-mentes (mozgásterjedelme teljes, szabad) marad.
Először is, olyan genetikai adottságokkal kell rendelkezni, amelyek hajlamosítanak a tenor (vagy szoprán) hangnemre. Annak érdekében, hogy az énekes helyesen énekelhesse (azaz ne falzettben), és remélhetőleg jól a magas C-t, el kell kötelezni magát egy képzett tanárral fejlesztő énekórákra, jellemzően néhány évnyi gyakorlásra. Régebbi zenekritikákban találkozhatunk állításokkal, amelyek szerint X. Y. tenorista magas C-k egész sorozatát „vágta ki” – és biztosak lehetünk benne, hogy ezek a kritikák hazudtak. Ennyi magas C nincs az egész operarepertoárban, azt pedig nem ellenőrizhetjük, valóban megbirkózott-e az énekes a magas hangokkal. Egy biztos: a magas C a realitás és a mítosz metszéspontjában áll; gyakran inkább fantom, mint fenomén.
Néhányan bizonyára emlékeznek még arra a katonai-technikai-akusztikai eseményre, amikor az első vadászrepülő hangrobbanást idézett elő. Mennydörgés robaja a derült égből, mindenki döbbenten kapta föl a fejét, a beavatottak összesúgtak. Ennek elődje volt Gilbert Duprez, az ünnepelt párizsi tenorista. Ő volt az első, aki a magas C-t, Rossini Tell Vilmos című operájában a do di pettót nem falzettként énekelte ki Arnold von Melchthal szerepében. Valóságos sokk lehetett, paradigmaváltás. Új típus született: a tenore di forza. Fellépését tomboló siker fogadta. Duprez azonban még nem aratott osztatlan sikert. Maga Rossini a forradalmi eseményt idegenkedve fogadta, és úgy nyilatkozott, hogy „egy kappan hangjára emlékeztet, amikor éppen elvágják a nyakát”. Heinrich Heine pedig így gúnyolódik egyik zenekritikájában: …„Duprez úgy ordított, mint egy vadszamár”… Rossini és Heine, érzékenyek lévén a társadalmi változásokra, kihallották a magas C-ből azt is, hogy az énektechnika forradalmával elmúltak a régi szép bel canto-idők, a tenore di grazia évszázadai, amikor az énekesek elsősorban hangjuk lágyságával és a ravasz díszítésekkel bűvölték el hallgatóságukat. Ettől fogva a fémes hangok férfias, támadó döfölése volt az ideál; az operarajongók úgy éheztek a zene szupermenjeire, mint ínyenc a szarvasgombára.
A bel canto-énekesek is ki tudták énekelni a magas regisztereket egészen a D-ig, csak éppen elegánsan, főleg fejhangon, és nem harcias fortéval. Ugyanezek a magas hangok a mellkasban képezve és nagy hangerővel a győztes harsogásának turbóhatását idézik elő. A dürgő fajdkakas erotizáló kiáltása olyan minőségi ugráshoz segíti a tenort, amit más hangfajok nem ismernek – Berlioz éppen ezért rajongott érte: „A tenor nem e világi lény.” Ha szoprán énekli a magas C-t, az még fortéban sem különbözik jelentősen a mélyebb hangoktól. Ez a magyarázata a tenortámadások bűvöletének – a baritonok és a basszusok nagy bánatára. A magas C egyenlő lett a tenoristák csúcsteljesítményével, s hogy valóban lejegyezték-e a komponisták, mit sem számít. Egyébként nincs is belőle sok. A leghíresebb magas C, Manrico strettájának végén, a Trubadúr harmadik felvonásában, nem is eredeti, csupán egy Verdi által jóváhagyott variáns. És mégis: aki belevág a szerepbe, attól elvárják ezt az egyébként valóban felemelő utolsó hangot is. És jaj annak a boldogtalannak, akinek épp ennél a résznél csúszik be egy „gikszer”, mondjuk a bécsi operaház színpadján! Kész bukás, erre mérget vehet. A tapsorkánt kevés választja el a kifütyüléstől.
Nem kétséges, olyan ez, mint a sport vagy akár a cirkusz: a kapus (vagy a késdobáló) félelme tizenegyesnél. Érzékenyebb kedélyűek, a kamaramuzsika kedvelői például irtóznak ettől a zenei macsóizmustól. Ám olykor megdöbbentően eksztatikus, tömeges orgazmus szimulációjára emlékeztető hatást lehet elérni vele. Amikor a nagy francia tenorista, Georges Thill Gounod Faustjaként debütált a Metropolitanben, a magas C-t éteri fejhangon énekelte ki. A közönség vigasztalhatatlan volt, pedig ô csak az autentikus stílust követte. Megfigyelhető továbbá, hogy akad olyan csúcspont, amelyet magas C-nek tartanak még akkor is, ha az valójában H (TURANDOT, RIGOLETTO) vagy B, ne adj’ isten A. Márpedig egy biztos fekvésű mélyebb hang jobban csillog, mint a fáradságosan kipréselt C. A transzponálás gyakorlatáról nem is beszélve: nemcsak bizonyos exponált hangokat, de hosszabb darabokat is szokás mélyebben énekelni. Előfordul, hogy a zenekarok készenlétben tartják egyes „kényesebb” áriák mélyebbre transzponált változatát. Maga Pavarotti, a tipikus magas C-tenor is folyamodott már ehhez az egérúthoz. Akinek nincs abszolút hallása, aligha fogja észrevenni az eltérést. A magas C tehát bizonyos értelemben az opera fantomja. Ha tökéletesen sikerül materializálódnia – ami ritkán esik meg –, két véglet egyesülésére emlékeztet: Orpheusz varázséneke és egy vadállat üvöltése egyben. A zene értelme és érzékisége éppen ebben rejlik.
A világszínvonalú tenorok között, az ünnepelt modern mesterek mellett, legendás történelmi személyiségek vannak. Enrico Caruso (1873–1921) a 20. század elejének meghatározó hangja és a modern tenortechnika mintapéldája. Jussi Björling (1911–1960) svéd tenor, aki ragyogó, könnyed ezüstös hangjáról híres. Fritz Wunderlich (1930–1966) páratlan német lírai tenor, aki tiszta hangvételéről és Mozart-interpretációiról ismert. Luciano Pavarotti (1935–2007) széles körben a „magas C királyaként” ismert. Plácido Domingo (született 1941-ben) hatalmas hangerejéért, drámai színészi játékáért és lenyűgöző hosszú karrierjéért ismerik. Kiemelkedő, ma is széles repertoárral és koncertkőrutakat teljesítő tenorok között Jonas Kaufmann sokoldalú német drámai-lírai tenor, akit sötét hangszínéért és magával ragadó színpadi jelenlétéért dicsérnek. Juan Diego Flórez perui bel canto specialista, akit Rossini és Donizetti dalaiban lángoló magas hangjairól és hihetetlen fürgeségéről ismernek. Freddie De Tommaso gyorsan feltörekvő brit-olasz spinto-tenor (a lírai tenor és a drámai tenor között) aki gazdag, régi vágású olaszos hangzásával hívja fel magára a figyelmet.
A legmagasabb női énekhangok a klasszikus zenében világszínvonalú szopránok, gazdag és széles hangvételről és kiváló színészi képességeikről ismertek. Legendás szopránok azok számára, akik a hangzás puszta szépségét és az igazi legato éneklést értékelik. Maria Callas a „La Divina” becenevet viseli, színészi játékával és erőteljes hangjával megváltoztatta az opera világát. Joan Sutherland ausztrál sztár, aki gyors, magas hangjairól és tiszta, ezüstös tónusáról ismert. Birgit Nilsson svéd „erőmű”, aki hangos, tiszta Wagner-szerepeiről híres, amelyek hatalmas termeket töltöttek meg. minden idők egyik legjelentősebb énekesnője volt, olyan művész, amilyen nem sok születik egy évszázadban. Azon kevesek közé tartozik, akikről elmondható, hogy új fejezetet nyitottak az operaéneklés történetében. Leontyne Price szintén amerikai ikon, akire gazdag hangjáról és a Metropolitan Opera előadásaiban nyújtott történelmi fellépéseiről emlékeznek. Montserrat Caballé katalán operaénekesnő a 20 legjobb szopránt felvonultató listán a hatodik helyen végzett. Áttörő sikereket és ezzel együtt világhírnevet szerzett. Bel canto szerepei emelték ugyan híressé, de változatos repertoárt énekelt barokk operáktól Verdi, Wagner Puccini műveiig. Az opera mellett szívesen énekelt katalán, illetve spanyol népdalokat.
Híres modern szoprán Renée Fleming amerikai sztár, sima, gazdag hanggal, aki operát és jazzt is énekel. Anna Netrebko orosz művész, ragyogó hangjáért és erős színpadi jelenlétéért dicsérik, erőteljes drámai alakításairól ismert.
– Gerhard R. Koch elemző munkája nyomán –
