Miért fontos a lemezjátszó meghajtása és hogyan működik? A kar és a hangszedő mellett a meghajtás alaptényező – a lemezjátszó egyik legfontosabb eleme. Hallásunk különösen érzékeny a lemeztányér sebességének ingadozására, és kevésbé érzékeny a folyamatosan túl alacsony vagy nagy sebesség pontatlanságra. A jól megtervezett hajtás lényege nem csak a beállított fordulatszámok elérése, hanem azok stabilitása, a referencia függvényében minél kisebb sebesség eltérések biztosítása. Az eltéréseket, a Wow & Flutter paraméter határozza meg, nem lehet teljesen kiküszöbölni, de a tervezők azon dolgoznak, hogy minimalizálják – javítják a mechanikai szerkezetet (pl. csapágyak, az egyes alkatrészek gyártási pontossága, növelik a tányér tömegét), ill. az egész rendszert elektronikával is támogatja. Az évek során a tervezők különféle kialakításokkal kísérleteztek. A szíjhajtás több variációjának esetén rendszerint az áramellátás gondozására, de a motor fordulatszámának folyamatos kompenzálására, korrekciójára is elektronikai rendszereket alkalmaznak. A meghajtószíj egyrészt (pl. kopás miatt) torzítást generálhat, másrészt csillapíthatja a motor rezgéseit is. Közvetlen hajtásoknál speciális érzékelők folyamatosan olvassák magának a tányérnak a fordulatszámát, és ez alapján kompenzálják a motor fordulatszámát, tehát ez a probléma itt megszűnik.
Milyen típusú meghajtások léteznek a lemezjátszókban? A lemezjátszó működésének számos szempontja közül az egyik legfontosabb a hajtás. Többféle típus létezik – szíjhajtás (belt drive), közvetlen (direct drive), fogasléces és mágneses meghajtás. A modern lemezjátszókban a szíjhajtás a leggyakrabban használt megoldás. Működés elve a nyomaték átvitele a motorról a lemeztányérra egy szíjon keresztül. Ebben a rendszerben a motor el van választva a tányér tengelyétől, mindkét elem egy házba (alapba) szerelhető (de nem kötelező). A szíjhajtás általában egyszerű, ezért olcsó, nem igényel bonyolult elektronikát, és egy viszonylag nehéz tányérral kombinálva nagy forgási stabilitást biztosít. Az ilyen rendszerek tartósságát elsősorban a szíj határozza meg. Ez az elem viszonylag gyorsan elhasználódik, de a legtöbb lemezjátszóban könnyen cserélhető.
A közvetlen (DD) hajtás. Ez egy olyan lemezforgató rendszer, amelyben a tányér közvetlenül a motor tengelyére van felszerelve, így nincsenek további nyomatékátviteli mechanizmusok. Mechanikai szempontból ez a hajtástípus még kevésbé bonyolult, mint a szíjhajtás, de a direkt rendszerek általában sokkal bonyolultabb elektronikát tartalmaznak, amely biztosítja a forgásstabilitást. A közvetlen hajtás általában kevésbé hatékonyan csillapítja a lemezre átvitt motorrezgéseket, bár ez a modern lemezjátszókban általában már nem jelent problémát. A közvetlen meghajtókat gyakran társítják a DJ lemezjátszókhoz, de a hi-fi / High-End piacra is ajánlják.
A fogasléces meghajtás. Az 1970-es években találták ki, ma már gyakorlatilag nem használják. Olyan hajtás, amelyben a forgatónyomatékot a motor és a tárcsatengelyek között fogaskerekes áttételekkel továbbítják. A fogasléces hajtás zajos és nem praktikus.
A mágneses meghajtás. A rendszer alapja egy elektronikusan gerjesztett mágneses „párna”, amely nem a nyomatékot közvetítő elem, hanem a motor szerves része. A mágneses párna a tányér „felfüggesztéseként” is szolgál, ami a lemezjátszóban az alapsasszi fölött lebeg, a tányér legtöbbször mechanikus csapágyra van támasztva. A mágneses meghajtó egy olyan megoldás, amellyel a gyártók egy kis csoportja csak most kezd kísérletezni. Az egyik a MAG-LEV, melynek lebegő lemezjátszóját az Audio Video Show 2018 kiállításon láthattuk, bemutató cikkünk itt található: https://hangzasvilag.hu/bemutatkozik-a-mag-lev-audio-ml1-lemezjatszo/
A szíj vagy a közvetlen lemezjátszó hajtás – jobb? A lemezjátszókban leggyakrabban kétféle meghajtó található – ékszíjas és közvetlen. Az első a legnépszerűbb. Általában egyszerű és ezért olcsó, bármelyik gyártó megtervezheti, a megfelelően felépített szerkezet pedig jó forgási paramétereket biztosít. Az egykor főleg japán gyártók által fejlesztett közvetlen (DD) meghajtók ma más cégek lemezjátszóiban, de általában magasabb osztályú modellekben jelennek meg. A nyomaték közvetlenül a motor tengelyéről kerül a lemezre. A közvetlen meghajtók lehetővé teszik a kompaktabb kialakítást, de a látszattal ellentétben bonyolultabbak és ezért drágábbak. Elektronikus korrekciós rendszerek is járnak hozzájuk, így a pontosság általában nagyobb, mint a szíjhajtású szerkezeteknél, és a közvetlen meghajtók csendesebbek.
A szíj elkophat, megnyúlhat vagy eltörhet. A tartósság és az ideális sebesség hosszú évekig tartó fenntartása a közvetlen hajtórendszerek kiváltsága, természetesen ebben a legjobbak. Másrészt, ha valami elromlik, a közvetlen meghajtást drága javítani. A közvetlen hajtás általában lehetővé teszi a tányér sokkal gyorsabb leállítását, de kifogásolható az elektronika esetleges negatív hatása – a fejlett vezérlők folyamatosan zavarják a motor működését és korrigálják a paramétereit, és ezzel egyidejűleg zavarják a hangszedő finom jelét. Mindkét hajtástípusnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, támogatói és ellenfelei, de mindegyik kiváló eredményt hozhat mindaddig, amíg a szerkezetet gondosan építik és használják.
Mi a forgató nyomaték? A forgatónyomaték (vagy erőnyomaték) szorosan összefügg a hajtó- és forgómozgással, ezzel a fizikai mennyiséggel leggyakrabban az autóiparban találkozhatunk. A forgástengely körüli nyomaték a kar és az erő adott pontban lévő vektorszorzata. A lemezjátszóban használt meghajtó típusától függetlenül stabil és pontosan meghatározott tányér forgási sebességre van szükség. A nagyobb nyomaték értékű motor lehetővé teszi, hogy a tányér rövidebb idő alatt érje el a kiválasztott sebességet, feltételezve, hogy a tömeg állandó. Minden lemezjátszó tervező gondoskodik a hajtás megfelelő paramétereinek (beleértve a nyomatékot) meghatározásáról a kívánt funkcionális jellemzők megőrzésére. A hi-fi/High-End piacra szánt eszközök lemezjátszó-felhasználóinak nem kell ezekre a kérdésekre gondolnia. Ritka az olyan lemezjátszó, amelynek motorja jelentősen túl gyenge (vagy túl erős). Más a helyzet a DJ lemezjátszókkal, ahol talán a legfontosabb a nyomaték.
Milyen formájúak a lemezjátszó karok? A jelenleg legnépszerűbb karok egy „támaszponttal” rendelkeznek, a tű optimális geometriájú íven mozog, garantálva a legalacsonyabb szintű torzítást. A modern lemezjátszókban három fő hangkartípus létezik : egyenes, „J” és „S” típusok. A legtöbb gyártó egyenes karokat használ, de az optimális geometria a szögletes hangszedő-fejek felszerelését igényli. Az ilyen típusú karokban a hangszedőt egy egyenes csővel integrálják (pl. a kar végének lelapításával). A népszerű egyenes karok egy változata rövid kialakítású, nulla eltolási szöggel (a fej párhuzamos a kar csővel). Ezek a DJ piacról származó megoldások, itt a tű elhelyezése megkönnyíti az ún „scratsch” játékot. Az ilyen kialakításokat, a jelentős nyomkövetési hibák és az ebből eredő magas szintű torzítás miatt nem használják a hi-fi berendezésekben.
Az S-típusú kar az 1970-es években kezdett szélesebb körben megjelenni, népszerűsége csúcsát egy évtizeddel később érte el. Különösen népszerűek a japán gyártók esetében, ma is szerepelnek kínálatukban. Az S-típusú karok, két helyen (ellentétes irányban) hajlítva jellegzetes profillal rendelkeznek. A fejek itt általában egyenesek, mert maga a cső alakja felelős az optimális geometriához szükséges szögért.
A legkevésbé népszerűek a J-típusú karok, amelyek csak egy helyen, a lemez felé közelebb eső végükön, hajlítottak. Az „S” és „J” hangkarokban gyakran találunk csatlakozóval rögzített fejeket, ami lehetővé teszi azok egyszerű cseréjét (a rendszer hangolása tömeg változtatással vagy a betét gyors cseréjével). A levehető fejeket néha egyenes karokhoz is használják.
A karok egzotikus csoportja a tangenciális, mozgató-szerkezetekhez kapcsolódó karok – ezek egyszerű, rövid karok, amelyekben a forgástengely körüli helyett egy elektronika vezérelte vezető mechanika mentén, vízszintesen, egyenesen mozognak.
Melyik típus jobb – MM vagy MC? A hangszedőket (néhány kivételtől eltekintve) két fő csoportra osztjuk: MM – mozgó mágnes és MC – mozgó tekercs. Az első, történetileg eredeti típusnál a tűszár belső végére mágnesek vannak rögzítve, amelyek egy álló tekercsben mozognak, és a tekercsben áramot generálnak. Az ilyen hangszedők kimeneti jele meglehetősen magas, mivel több mV között mozog. Az MC kivitelben a tekercsek a mozgó elemek, a mágnes pedig álló. A kimeneti szint itt alacsonyabb, 0,2-0,9 mV tartományban van, ezért az MC-hangszedőkhöz előerősítők szükségesek.
Vannak a piacon nagy teljesítményű (HO) MC-hangszedők is – olyan MC-hangszedők, amelyek hasonlóan az MM típusokhoz magas kimeneti szinttel rendelkeznek, ezért közvetlenül csatlakoztathatók az MM előerősítőkhöz. Általánosan elterjedt az a vélemény, hogy az MC-hangszedők jobbak, mint az MM, mivel a mozgó elem tömege sokszorosa, és ezért a rendszer reakciója gyorsabb.
Mennyi a hangszedők élettartama? Ez a hangszedők egyik leggyakrabban figyelmen kívül hagyott paramétere. Az élettartam becslésnél az a fő probléma, hogy nincs egyetértés abban, vajon melyik paraméter határozza meg a hangszedők „élettartamát”, azaz mikor kell cserélni. További nehézséget jelent, hogy ez a paraméter függ a lemezre nehezedő nyomástól – aminek a megadott tartományon belül kell lennie (túl sok, de túl kevés is csökkenti a hangszedő élettartamát) és függ a lemezek állapotától. (a lemezeket rendszeresen mosni kell, mert a por felgyorsítja a tűkopást). Általánosságban azonban azt feltételezik, hogy ez a tartomány 2000-4000 óra. Érdemes megjegyezni, hogy szinte csak a tű (csúcs) kopik, de a régi hangszedők igényelik a gumicsillapító elem cseréjét is. Az MM-hangszedők tűjének cseréje egyszerű, és sokszor saját kezűleg is elvégezhető, míg az MC-hangszedők esetén ezt a gyártó cégnek vagy specialistának kell elvégeznie. A tű cseréje jelentős, esetenként egy új hangszedő árának 90%-os költségét jelentheti.
Mekkora a tű optimális nyomása a lemezre? A tű lemezre ható optimális nyomását a mechanikai kivitel és a hangszedő kialakítása határozzák meg. A gyártó minden hangszedőhöz megadja az ajánlott nyomástartományt, az „arany középutat” kísérleti úton kell meghatározni. A leggyakoribb tartomány 1,75 g – 2 g tűnyomás, bár időről időre akadnak olyan hangszedők, amelyeknek ajánlott nyomása 1,2-1,5 g vagy legfeljebb 2,5 g. A minimális tűnyomás változások jelentősen megváltoztathatják a hangzást. Ennek köszönhetően (bizonyos mértékig) a lemezjátszó hangját az audio-rendszer hangjához igazíthatjuk. (pl.: a tűnyomás csökkentésével javítjuk a hangszínpad tágasságát, a hangzás valamivel világosabb lehet. A tűnyomás növelésével növeljük a mélyhang-dinamikát, de ekkor a magas és mély hangok viszonya felbillen.)
Mire használható a szubszonikus szűrő? Számos fejlett phono-előerősítőbe felül-áteresztő szűrők, azaz ún. szubszonikus szűrők vannak beépítve. Feladatuk a hangszedőből érkező jel legalacsonyabb frekvenciájának csillapítása. A vágási frekvencia az akusztikus sáv szélén, jellemzően 20 Hz körül van beállítva. A szűrő célja nem a lemezre rögzített jelek csillapítása (bár muszáj lenne), hanem a nemkívánatos járulékos hatások elnyomása, aminek több oka is lehet. A lemezjátszás egykori idején a legtöbb integrált erősítőt is ilyen szűrőkkel látták el. A probléma lehetséges forrása a lemezjátszó hibás kialakítása (rezgés a meghajtó motorból) vagy rossz akusztikus elszigetelése – a rezgések kívülről is származhatnak (pl. a hangszórókból). Gyakori forrás még a kissé deformált lemez is. Mivel az alacsony frekvenciákat nagy amplitúdók hordozzák, a szubszonikus rezgések károsíthatják a hangszórók membránjait és a lengőtekercseket. A szubszonikus szűrő tehát egyfajta védelem, de minden szűrésnek negatív mellékhatásai vannak magára a hangzásra nézve. Ezért a bekapcsolása szinte mindig opcionális, és nem szabad megtenni, ha azt tapasztaljuk, hogy a lemezjátszó működése nem generálja a leírt problémákat (ami jól látható a membránok természetellenesen nagy, veszélyes mozgásán).
Milyen eszközökre van szükség a lemezjátszó kalibrálásához? Egy „jól-képzett” lemezjátszó esetében sok állítási lehetőség adódik. Több olyan is akad, amit magunk is beállíthatunk: forgási sebesség (rpm), tűnyomás (Tracking Force), követési szög (Tangency), azimut, VTA (Vertical Track Angle). A fordulatszám leggyakrabban gyárilag van beállítva, de egyes lemezjátszók esetében még pontosabban is beállítható. Ehhez egy beállító kör-sablonra és egy villogó lámpára van szükség. A megfelelő sebesség akkor érhető el, ha a tárcsa forgó pontjai látszólag mozdulatlanok. A tű nyomását a kar végén lévő súly skálájának segítségével állítjuk be. A tűnyomás pontos beállításában segítenek a mechanikus és elektronikus mérlegek (digitális kiolvasással) – ezek olcsók és kellően pontosak. Az egyik legfontosabb paraméter az a szög, amellyel a tűt megelelő ívben vezeti a kar az úgynevezett Baerwald-pontokhoz képest. Elméletileg a tűt a barázdához képest érintőlegesen kell vezetni, de a klasszikus kar csak két pontban teszi lehetővé a tökéletes érintő elérését. Ez a paraméter egy „szögmérő” segítségével állítható. A VTA meghatározza azt a szöget, amelyhez a hangszedő felső síkja be van állítva a tárcsa síkjához képest. Ehhez a paraméterhez speciális eszközt is használnak.
Reméljük senkit nem rémítettünk el a lemezjátszókkal való foglalkozástól!
A fentieket betartani érdemes, a helyes beállítás élvezetes használatot biztosít hosszú éveken át.
