-avagy ismerjük meg az opera történetét és cselekményét, még mielőtt beülünk az előadásra!
Az opera olasz eredetű szó, dalművet jelent (másként: dramma per musica). Vokális-hangszeres drámai színpadi műfaj, amelyben a szerepeket éneklik. Az opera három-négy, ritkábban egy, kettő vagy ötfelvonásos, többnyire nyitánnyal kezdődik. A mű, a zene és a szöveg együttese egy történetet mesél el. A történet lehet tragikus vagy komikus, esetleg mindkettő jellegzetességét hordozó. A színpadi megjelenés és a mű megjelenítése hatalmas követelményeket támaszt.
…„Az opera a színpadtörténet legösszetettebb műfaja, a zenei megfogalmazás királya”… írta Dr. Till Géza az Opera című összefoglaló és bemutató könyvében, még 1985-ben. Az opera kezdettől fogva magában foglalta a festészetet, a költészetet, a drámát, a táncot és a zenét – összművészeti forma. Egzotikus és irracionális, és mint sokan tapasztalták, rendkívül drága volt, ennek ellenére társadalmi és politikai jelentőséggel bírt. A királyok korában az uralkodó hatalmának és pompájának kifejeződését szolgálta, másrészt pedig szórakoztatott.
Csak a pontosság kedvéért a meghatározás: …”az Opera, mint műfaj, a színjátszás legösszetettebb formája. A zene vezető szerepe vitathatatlan, de az alkotóelemeket figyelembe véve egy operai előadás létrejötte tipikusan a zeneszerző, a librettista (szövegíró, aki a mondanivalót szerepekre formálja) és számos előadóművész (zenekar, énekes, kórus, balettkar) együttműködése. Az Opera a klasszikus zene egyik kulcsfontosságú része. A műveket általában operaházban adják elő, nagyzenekar vagy kisebb zenei együttes kíséretében, amelyet a 19. század elejétől a karmester vezet”…
Vajon az operaénekes hivatásához tartozik-e, hogy színjátszása is tökéletes legyen? Nincs olyan művészi elv, mely megengedheti, hogy bármely dalműben bábu módjára álljon az énekes és a hangja csillogtatásán kívül ne nyújtson egyebet. Mindegyik operai mű megvalósításában emberek cselekednek, s ha elvont lények szerepelnek a szövegkönyvben, úgy azokat is emberi képzeletünk szerint formálják. A siker érdekében tudni kell érzékeltetni a belső lelki harcot, a szenvedélyt, a szív lángját – az énekes, ha csak énekel, farönk marad…? Az opera színpadot követel. Ha fellibben a függöny elkezdődik a történet, emberek sorsa játszódik le előttünk. Hogyan jusson a közönség százszázalékos élvezethez, ha a szereplők hangját nem fokozza a tökéletes emberábrázolás? Megkülönböztetett tehetség, színészi véna kell az operai énekhez, mert Nélküle nívótlan hangtorna marad az egész. Nincs és nem is volt olyan átlagon felülemelkedő, világhírű énekes, aki színészileg eredeti, sőt néha grandiózus alakítást ne adott volna. Arról lehet vitatkozni, hogy nagyobb tehetséget követel-e az operaénekes mettiéje, mint a prózai színésszé, de az operai ének színészet nélkül elképzelhetetlen. Hiszen a koncerténekes is szíve érzésével festi meg hangját, s amit így az arca kifejez az a mimika. Már ez is részben színészet. Hogyne kellene teljes játéktudás akkor, mikor a dalműben egész embert ábrázol! Féltehetségek megelégedhetnek szép hangjukkal, a művész alig! A közönség pedig soha nem tolerálja!
A női énekesek hangfekvésük szerint koloratúr, mezzo-szoprán és szoprán, míg a férfi énekesek basszus, basszbariton, bariton, tenor és kontratenor, lehetnek. Az énekesek minősített hang típusuk alapján a rájuk kiosztott szerepeket játsszák. A férfiak néha énekelhetnek „női” szerepeket női-vokális tartományban. (Pl: egy szoprán lehet lírai szoprán, koloratúr, szubrett vagy drámai szoprán) Ezek a kifejezések, bár nem teljesen írják le az énekhangot, mégis társítják az énekes hangját az énekes jellemzőivel a legmegfelelőbb szerepekhez. Egy énekes a hangtípus (tessitura) – egy adott énekes kényelmes hangterjedelme – az énekhang vokális súlya és a hang színe (timbre) vagy a hangjának minősége alapján kerül a szerepbe. Az énekesek képesek alkalmazkodni a szerephez különböző ének- vagy játéktechnikák segítségével. Ezenkívül a tessitura koncepció nemcsak a hangfekvések sorát, hanem a színpadi helyek elrendezését is magában foglalja.
Tehát egy operaelőadáshoz alapvető szükséglet a csodálatos hangú és énekelni mesterfokon tudó zseniális színészi képességekkel megáldott előadóművészek szerződtetése. Mindezen képességek birtoklása ünnepelt sztárrá teszi tulajdonosait. A XX. században professzionális előadók jelentek meg, akik rendkívüli énekes virtuozitással rendelkeznek. Az elmúlt században számos énekes vált híressé, köztük Maria Callas, Enrico Caruso, Amelita Galli-Curci, Kirsten Flagstad, Mario Del Monaco, Franco Corelli, Montserrat Caballé, Joan Sutherland, Birgit Nilsson, Beniamino Gigli, Jussi Björling, Fjodor Chaliapin, Cecilia Bartoli, Renée Fleming, Marilyn Horne, Bryn Terfel valamint a „Három Tenor” Luciano Pavarotti, Plácido Domingo és José Carreras.
Lássunk egy kis áttekintést a „nagy ősök” születési idejének sorrendjében!
Josef Aloys Tichatschek (1807 – 1886), Eredeti nevén Ticháček, Richard Wagner által nagyra becsült cseh operaénekes volt. Híres címszerepeit Wagner – Rienzi és Tannhäuser című operáiban keltette éltre. Ő volt az első nagy Wagner tenor, bár nem valószínű, hogy a hangja olyan erős lett volna, mint a 20. századi „hőstenor”, mint Lauritz Melchior vagy Jon Vickers, viszont hangjának erejéért és szépségéért olyan zeneszerzőktől kapott dicséretet, mint Richard Wagner, Hector Berlioz és Liszt Ferenc.
Rienzi címszerepét Tichatschek számára írták, pontosan megfelelt robusztus és drámai hangjának. Úgy tanulta meg, hogy a próbák során énekelte, otthon nem énekelte. A Tannhäuser címszerepét Tichatschek írás közben próbálta Wagnerrel, az Elisabeth szerepét játszó Johanna Jachmann-Wagner mezzoszoprán társaságában. Amikor először végeztek Ő és Wagner könnyek között ölelték egymást. Tichatschek kiváló Lohengrin volt. A drezdai vezetés 1858–59 között Wagner távollétében mutatta be a Lohengrint, ekkor Tichatschek kérvényezte, hogy sürgönyt küldjenek Wagnernek. 50 Lajos-arany tiszteletdíjat kapott.
Célestine Galli-Marié (1837 – 1905) francia mezzoszoprán, aki leginkább a Carmen című opera címszerepének megalkotásáról volt híres. Másik híresebb szerepe Ambroise Thomas – Mignon című operájának címszerepe. A történetírók szerint a Carmen 33. előadásán, 1875. június 2-án, Galli-Marié megérezte Bizet halálát, miközben a III. felvonás kártya-jelenetét énekelte, elájult, elhagyta a színpadot – a zeneszerző aznap este meghalt, a következő előadást törölték. A hangját jó hangszínnek nevezték, tiszta dikcióval és fogalmazással. A magas mezzoszoprán hangot egykor „Galli-Marié”-ként emlegették.
Fjodor Ivanovics Saljapin (1873 – 1938) orosz operaénekes, basszista, a zenetörténet óriási kisugárzású, meghatározó alakja, az első világsztárok egyike. Szegény parasztcsaládba született, cipész-, majd asztalosinas volt. A hangjára egy templomi kórusban figyeltek fel. Később kórustag lett Baskíriában, az ottani Operában. Itt egy alkalommal be kellett ugrania egy megbetegedett szereplő helyett és sikeresen helytállt. Egy vándortársulat leszerződtette, egy jó nevű énektanár a tanítványai közé fogadta. 1893-ban Moszkvában, 1895-ben már Szentpétervárott lépett fel. Az orosz kultúra centrumaiban megismerkedett a kor kiemelkedő művészeivel, így többek között Tolsztoj, Rahmanyinov, Gorkij is barátja lett. A híres mecénás, Szavva Mamontov 1896-ban a Moszkvai Magán Operájába szerződtette. Itt négy szezonon át énekelt, és itt bontakozott ki igazán.
Meglehetősen gyorsan nemzetközileg is ismertté vált. 1901-ben a milánói Scalában énekelt Enrico Caruso mellett, Arturo Toscanini irányításával. Toscanini az addigi legnagyobb tehetséget ismerte fel benne. Gorkij szerint Saljapin az orosz művészetben olyan meghatározó súlyú alkotó volt, mint Puskin a költő. Kivételes hangi adottságai mellett erőteljes előadóképesség jellemezte, és még a megjelenésével (két méter magas volt) is uralta a színpadot. A klasszikus orosz operahősök (Igor herceg, Borisz Godunov, Rettegett Iván, Ivan Szuszanyin) megformálását őrizte meg leginkább az emlékezet (és a hangfelvételek), bár elénekelte az operairodalom szinte valamennyi híres basszus-szerepét. Egy 1932-ben három nyelven forgatott Don Quijote-film mindhárom változatának címszereplője volt.
Amelita Galli-Curci (1882 – 1963) olasz coloratura szoprán. A 20. század egyik legnépszerűbb operaénekese volt, felvételeit nagy számban adták el. Amelita Galli néven született, a milánói konzervatóriumban zongorázni tanult, zongora játékért aranyérmet nyert, és 16 évesen professzornak ajánlották. Énekelni nagyanyja ihlette és Pietro Mascagni zeneszerző ösztönözte. Galli-Curci hangja nagyrészt önképző volt, technikáját úgy csiszolta, hogy más szopránokat hallgatott, régi ének-módszeres könyveket olvasott, és „zongora gyakorlatokat” végzett a hangjával.
Galli-Curci 1906-ban Giuseppe Verdi – Rigoletto című operájában, Gilda szerepében debütált. Hangjának édességével, mozgékonyságával és magával ragadó zenei értelmezésével gyorsan vált ismertté szerte Olaszországban. Széles körben turnézott Európában, Oroszországban és Dél-Amerikában. 1915-ben énekelt két Lammermoori Lucia előadást Enrico Caruso-val, Buenos Aires-ben. Ez volt az egyetlen operai fellépése a nagy tenorral, bár később koncerten többször együtt jelentek meg, és együtt készítettek néhány lemez-felvételt. Galli-Curci karrierje során széles körben turnézott, beleértve egy 1924-es nagy-britanniai koncert turnét (ott soha nem énekelt operában), ahol 20 városban jelent meg, és egy évvel később Ausztráliában is turnézott.
Beniamino Gigli (1890 – 1957) A 20. század egyik legnagyobb olasz, tenor hangfekvésű operaénekese. Apja Domenico Gigli varga és harangozó, édesanyja Ester Magnaterra hatodik gyermekeként, gyönyörű természeti és történelmi környezetben, a közép-olasz Marche régióban született. 7 éves volt, amikor felvették szülővárosa katedrálisának fiú-kórusába, 15 évesen, akkori kontraalt hangján női főszerepet énekelt. 1907 őszén Rómába költözött, ezt követően nagyobb olasz városok operaházaiban lépett, mint Palermo, Nápoly, Genova, Catania, Róma (Teatro Costanzi). 1917-ben elindult a világhír felé, Madrid, Barcelona, Monte-Carlo, Rio de Janeiro, Buenos Aires voltak főbb állomásai. 1918 tavaszán bemutatkozott Milánóban, november 19-én meghódította a Scala közönségét is, majd Amerika következett.
Luciano Pavarotti egyszer azt mesélte: …„Bálványom Giuseppe Di Stefano volt; jobban szerettem, mint Beniamino Giglit és ez egyenesen vezetett életem egyetlen pofonjához apámtól, aki soha nem szűnt meg Giglit preferálni.”…
1932-ben, az eltelt tizenkét év és ötszáz előadást után szakított a Metropolitannel, mert az a nagy gazdasági világválságra való tekintettel tiszteletdíját csökkentette, így hazatért Olaszországba. A római Opera lett tevékenysége fő színtere. A hangosfilm megjelenésével,1935-től 16 filmet forgatott. Utolsó megjelenése a filmvásznon 1953-ban volt. A II. világháború után átmenetileg visszatért a rivaldafénybe, élemedett kora ellenére a közönséget még lázba hozva. Betegsége miatt kénytelen volt visszavonulni előbb a színpadtól, majd a hangversenyektől is. Utolsó hivatalos fellépése a Carnegie Hallban, 1955. április 20-án volt.
Ha osztályozni kívánjuk a 20. század legkiválóbb énekeseit, kétségkívül Gigli hangja az egyik legszebbnek számít. Jellemzi a lágyság, egyöntetűség, kivételesen természetes harmónia-képzés, ami mindmáig kétségbevonhatatlanul megmutatkozik, számos ránk hagyott lemezfelvétele bármelyikén. Természetes adottságai mesterien keverednek a falzett mesterséges technikájával, amiben azóta is felülmúlhatatlant mutatott. Összehasonlíthatatlan érzelmessége a modern ízléssel keverve, állandó szinten tartva a drámai feszültséget, hidegségbe vagy rutinba süllyedése nélkül. Gyakran párhuzamot vontak közte és Enrico Caruso között, „Második Caruso-nak” titulálva, de ő maga inkább az „Első Gigli” nevet preferálta.
Lauritz Melchior (1890 – 1973) dán származású amerikai operaénekes. Az 1920-as, 1930-as és 1940-es évek kiemelkedő wagneri tenorja volt, a hangtípus példájának tekintik. Habár Melchior hosszú karrierje alatt a nyugati világ legtöbb színházában és koncerttermében énekelt, talán a Metropolitan Opera társulatának tagjaként emlékeznek rá legjobban, ahol 1926 és 1950 között 519 Wagner-előadást énekelt. Innentől kezdve virágzott a karrierje. Számos felvételt készített.
Karrierjének utolsó szakaszában Melchior sok filmzenét énekelt, megjelent a rádióban és a televízióban. 1944 és 1952 között Melchior öt hollywoodi zenei filmben lépett fel a Metro-Goldwyn-Mayer és a Paramount Pictures által készített filmekben. Kezének és lábának cement-lenyomatát a hollywoodi Grauman Kínai Színház udvarán tekinthetjük meg.
1957. június 18-án három férfi (Richard McFall, Wayne Burke és Alfred J. Pope) betört Melchior Los Angeles-i otthonába. Melchiort, feleségét és a két szolgálót megkötözték, majd 100 000 dollár becsült értékkel (készpénz, ékszer, szőrme és egyéb személyes vagyontárggyal) elmenekültek. A három rablónak az egykori sofőr, Louis J. Spivak adta a tippet, akinek a zsákmány 1/3 része kellett volna. Melchior 1973-ban, Santa Monicában halt meg, két nappal a 83. születésnapja előtt.
Kirsten Malfrid Flagstad (1895 – 1962) norvég operaénekes és nagyra becsült wagneri szoprán. A 20. század legnagyobb énekesei közé tartozik, számos operakritikus „a század hangjának” nevezte. Apja Michael Flagstad karmester, édesanyja Maja Flagstad zongoraművész volt. Korai zenei képzését Oslo városában kapta, és színpadon is ott debütált. Flagstad még ismeretlen volt az Egyesült Államokban, de mivel az opera előadásokat a rádióállomások sugározták a két felvonás közötti szünetben a vezető műsorvezető Geraldine Farrar eldobta előkészített jegyzeteit és lélegzetvisszafojtva jelentette be, hogy új csillag született.
Szinte egyik napról a másikra a korszak kiemelkedő wagneri szopránjaként érvényesült. Egyedi hangja miatt továbbra is a legmagasabb elismertségű, wagneri drámai szoprán maradt. Azt mondják, hogy megmentette a Metropolitan Opera-t a fenyegető csődtől. Flagstad szinte hihetetlenül finom hangon, számos hanglemezen megörökítve, egyre inkább mezzo-szoprán anyagot vagy mezzo tartományban énekelt. A hangfelvételek bizonyítják válóban következetes vokális képességeit. A Decca lemez-cégnél készülő terveit csak betegsége és halála állította meg. 1960-ban csontvelő-rákot diagnosztizáltak nála, 1962. december 7-én halt meg. Saját kérésére egy jelöletlen sírban temették el. Temetésén a legnagyobb virágdíszt kollégája Lauritz Melchior küldte.
Zinka Milanov (1906 – 1989) drámai szoprán. A zágrábi születésű Zinka „Kunc” Milanov 1927-ben Ljubljanában debütált, 1928 és 1936 között a Horvát Nemzeti Színház vezető szopránja volt. Karrierjének jelentős részét a New York-i Metropolitan Operában érte el, ahol 1966-ig folytatja az éneklést. Koncert-dalénekesként is fellépett, korrepetitor és tanár volt. 1937-ben vette fel a Milanov nevet, második férje, aki színész volt, színpadi nevét. Milanov szerint a „Kunc” név nem volt elég „elbűvölő” a Metropolitan Opera számára. A névváltoztatást szükségesnek ítélték, mivel a MET urai attól tartottak, hogy a szokásos amerikai félreértelmezése ad okot. 1947-ben, harmadszor is férjhez ment, a Jugoszláv tábornok és diplomata, Ljubomir Ilić vette feleségül, elhagyta a Met-et, majd visszatért Jugoszláviába. Utolsó fellépését 1966-ban adta a régi Metropolitan Operaház záróestjén. Ezután tanárként dolgozott. Tanítványai között volt Betty Allen, Grace Bumbry, Christa Ludwig, Regina Resnik. Az 1940-es évektől az 1960-as évekig terjedő időszakban felvételeket készített. Hangja jól illett az olasz operákhoz. 1983. május 30-án hunyt el a manhattani Lenox Hill Kórházban, 83 éves volt.
Johan Jonatan „Jussi” Björling (1911 – 1960) svéd tenor. A 20. század egyik vezető operaénekese, Björling a „svéd Caruso” néven is ismert. Björling hosszú évekig dolgozott a New York-i Metropolitan Operában, ritkábban az európai nagy operaházakban, köztük a londoni Királyi Operaházban és La Scala-ban Milánóban. Hivatalos debütáló szerepe Don Ottavio Mozart – Don Giovanni című operájában 1930-ban történt. Szereplése rögtön szerződést eredményezett a Svéd Királyi Operaháznál, ahol Björling 1938-ig ötvenhárom műben lépett fel. 1960. március 15-én Björling szívrohamot kapott a La bohème előadása előtt a Covent Garden öltözőjében. Felépülése után Björling rövid amerikai turnét tett. Utolsó előadását 1960. augusztus 20-án a stockholmi Skansen-ben tette meg. Szívnagyobbodás követően halt meg Svédországban, 1960-ban.
Mario Del Monaco (1915 – 1982) olasz operaénekes, tenor. Első múzsája édesanyja, remek amatőr szopránénekes volt. Zenetanulását autodidakta hegedűsként kezdte. Már tizenhárom éves korában Massenet Narcisse című kantátáját énekelte. 1935-ben bekerült a római opera-iskolába, 1936-ban ösztöndíjat kapott, majd festészetből és szobrászatból diplomát szerzett a pesarói Scuola d’Arte Cagli-ban debütált, 1939-ben, a Parasztbecsületben. Első igazi sikere 1940 szilveszterén, a milánói Teatro Puccini-ben, a Pillangókisasszonyban volt. 1941 nyarán feleségül vette Rina Fedora Filippini-t, akivel még az opera-iskolában ismerkedett meg. Két fiuk született: Giancarlo (1943 végén, ma híres operarendező) és Claudio.
Nemzetközi hírnevét 1946-ban a Veronai Arénában és a londoni Covent Gardenben, a Toscával és a Bajazzókkal alapozta meg. 1947-ben a római operában a Carmenben és a Parasztbecsületben, majd 1949-ben a Scalában, az Andrea Chénier-ben énekelt. 1950-ben lépett fel először a New York-i Metropolitanben, amelynek 1951–59 között társulati tagja volt. Moszkvában, 1959-ben Lenin-renddel tüntették ki. Budapesten is többször vendégszerepelt. Gyakran kirándult a könnyűzenébe is. 1975-ben énekelte hanglemezre világsikert aratott nápolyi dalait Detto Mariano kíséretével.
Giuseppe Di Stefano (1921 – 2008) világhírű olasz operaénekes, tenor. „Pippo”, ahogyan barátai, kollégái és rajongói mindig is hívták, fiatalkorát Milánóban töltötte. Barátja, a zenekedvelő Danilo Fois elvitte őt a Teatro alla Scala karzatára, a hatás következtében egyre inkább az éneklést látta jövője hivatásának. 1938-ban énekversenyt nyert Firenze városában. Hivatalosan 1946. április 20-án, Reggio Emiliában, a Manon címszerepében debütált. Hamarosan a régió fontosabb színházaiban lépett Beindult nemzetközi karrierje is Barcelona operaházában. 1947. március 15-én mutatkozott be a Scalában, 1948. február 25-én a New York-i Metropolitan Opera színpadán. 1951-ben a Traviata São Pauló-i előadásán kezdődött művészi együttműködése Maria Callasszal.
Az 1955-ös év közepén botrányos Traviata előadásra kerül sor Callasszal. A Visconti rendezte előadáson ugyan mindketten remekelnek, Di Stefano azonban nem volt hajlandó többször fellépni, mivel úgy érezte, Callas egyedül akarja learatni a dicsőséget – túl sokszor megy ki a tapsviharban a függöny elé egyedül. (Kettejük kapcsolatát a látványos összeveszések és a nagy egymásra találások váltakozása jellemzi; a színpadon azonban mindig tökéletes volt az összhang.) Utolsó nyilvános megjelenése 2004. október 24-én, Oderzo-ban esett meg, amikor életműdíját vette át, a közönség soha nem múló szeretetének tanúbizonyságát.
2004. december 3-án súlyosan megsebesült, miközben kutyáját védelmezte, a diani (Kenya) házába történt betöréses rabláskor, amikor is a rablók husánggal összeverték és vérbe fagyva, öntudatlan állapotban hagyták a földön. Sebesülései súlyosabbaknak bizonyultak, mint az elsőre látszott, legalább három műtéten esett át, végül december 7-én kómába esett. December 23-án, hosszú hazaút után, egy milánói kórházba szállították. Haláláig ápolásra szorult.
Di Stefano Birtokában volt egy lágy, összetéveszthetetlen, meleg és gazdag hangnak, amelynek terjedelme az első időkben igen jelentős volt, nagyra értékelték hangi adottságain túl a világos artikuláció, a szenvedélyes szövegmondás, a lebilincselő kifejezésmód, a pianissimo és az árnyalatok különleges könnyedsége – mindazon elemek miatt, amelyek lehetővé tették azt a széles repertoárt, rendkívüli sokoldalúságot, amellyel csak néhány más tenor büszkélkedhet. A vezető színpadokon elhangzott operatörténeti jelentőségű előadások hangfelvételei maradtak fenn.
Franco Corelli (1921 – 2003) olasz tenor, aki nagy nemzetközi opera karriert futott be 1951 és 1976 között. Különösen spinto és drámai tenor szerepei jelentősek az olasz repertoárból. Felvillanyozó felső hangok, tiszta hangszín, szenvedélyes ének és figyelemreméltó előadások jellemzik. A „tenorok hercegének” titulált művész elvarázsolta közönségét szép vonásaival és karizmatikus színpadi jelenlétével. Gazdag és csengő spinto tenor hangjával és a filmsztár megjelenésével Corelli karrierje korai szakaszát követően megnyerte közönségét. A Metropolitan Opera színpadán valamint Európa legtöbb nagy operaházának színpadán és Észak-Amerikában az opera társaságokkal együtt 1961 és 1975 között ünnepelt sztár.
Corelli tisztelői között számos nagy tekintélyű kritikust is találni, köztük Harold C. Schonberg, a The New York Times munkatársa. Az 1970-es évek elején Corelli hangján az igényes repertoárban töltött évekig tartó kemény munka folytán enyhe kopás jele mutatkozott. Utolsó operai szereplését 1976-ban, énekelte. Corelli később azt nyilatkozta: „úgy éreztem, hogy a hangom kissé fáradt, kissé átlátszatlan, kevésbé ragyogó, mint korábban. Tele voltam félelemmel és dühös voltam mindenkire. Ideges voltam, nem ettem és nem aludtam.”
Még 1957-ben Corelli találkozott Loretta di Lelio szopránnal. Amikor a Római Operaház egyik előadása után megszerezte autogramját, romantikusan is találkoztak és 1958-ban házasodtak össze. Házasságuk után Loretta feladta opera-karrierjét, hogy férje üzleti menedzsere, titkára, közönségkapcsolati ügynöke, szakácsnője és angol fordítója legyen. Házasságuk Corelli negyvenöt évvel későbbi haláláig tartott.
Piero Cappuccilli (1926 – 2005) olasz operai bariton volt. Leginkább Verdi-szerepeinek értelmezéséről ismert, a 20. század második felének egyik legkiválóbb olasz baritonjaként tartották számon. Gazdag és csodálatos hangja, finom vokál-technikája és kivételes lélegzet-szabályozása miatt rendkívül csodálták. A nagy olasz hagyomány szerint a szavakat és a zenét elegáns kifejezésekké olvasztotta. 1964-ben debütált a Teatro alla Scalában, Verdi operáinak 17 főszerepét énekelve karrierje nagy részét Európában töltötte. Lenyűgöző diszkográfiát hagyott maga után, a Lucia di Lammermoor című operát háromszor is felvette, először 1959-ben Maria Callas, majd Margherita Guglielm, végül Beverly Sills voltak partnerei. Cappuccilli a hatvanas évek közepéig énekelt, egy 1992-es autóbaleset miatt befejezte színpadi karrierjét.
Renato Bruson (1936-ban született) olasz operai bariton. Brusont széles körben a 20. század végének és a 21. század elejének egyik legfontosabb Verdi baritonjának tartjuk. Az olaszországi Padova közelében Grenze-ben született. Zenei tanulmányait a padovai konzervatóriumban kezdte, ahol ösztöndíjat kapott, Saját szavai szerint: „Azt gondolták, hogy csak azért akarok zenét tanulni, mert nem volt kedvem dolgozni. Abban az időben az volt az általános nézet, ha valaki dolgozik, akkor van jövője, míg akik tanultak, különösen ha zenét tanulnak, kudarcra vannak ítélve”.
Egyes kritikusok szerint a legszebb Rigoletto Tito Gobbi óta. Értékelik elegáns és kifejező megfogalmazását, bársonyos hangvételét, zenei intelligenciáját és színészi tulajdonságait. Hosszú, lírai sorokban jeleskedik. Azt is nagyra becsülik, hogy nem tagadja meg a kisebb szerepeket, és nincsenek allűrjei. Bruson egyszer a következő fogalmakkal jellemezte magát: „Elég önkritikus vagyok ahhoz, hogy megértsem, mire tudok jutni. Mivel mindig tudtam, hogy nincs mennydörgő hangom a durva effektusokhoz, az értelmezést kerestem. Fontosabbnak tartom, hogy a közönség valamivel a szívében menjen haza, minthogy valamivel a fülében”.
Ha bármit és bárkit kihagytunk volna az csak a szűk terjedelem miatt van – az operairodalom több ezer kötetre rúg. De, most a „hang” Maria Callas következik!
Maria Callast a század legjelentősebb operaénekesei között tartják számon, ám nagyságát a világ csak most kezdi jobban elismerni. Lenyűgöző bel canto technikájának, valamint hatásos drámai képességeinek köszönhette hírnevét, rajongói La Divina-ként vagy primadonna assoluta-ként emlegetik.
Görög bevándorló szülőktől, 1923-ban New York-ban született. Maria Callas gyerekkora már tragédiával indult, a család életét beárnyékolta, hogy bátyja, Vaszílisz tífuszban meghalt, az énekesnő pedig azért született, hogy pótolja az űrt. A kis Mariából „párját ritkító énekesnőt” akart faragni, ezért pedig fanatikus módon mindent megtett. A becsvágyó anya folyamatosan túletette a lányát, azt remélve, így erősebb lesz a gyerek hangja, emiatt nagyon elhízott, ráadásul sokdioptriás szemüveget viselt. Kamasz-éveiben azonban pillangószerű átváltozáson ment keresztül, a szorgalmas gyakorlás és a született tehetsége – három oktávnyi hangja és erős színpadi kisugárzása – tették világhírűvé.
Később anyjával Görögországba tért vissza. A drámai szoprán a veronai arénában 1947-ben debütált, Amilcare Ponchielli – La Gioconda című operájának főszereplőjeként. Ez az előadás hozta meg számára a várva várt sikert. A neorealista filmrendező Luchino Visconti a legnagyobb tragikának nevezte. Az igazi áttörést Verdi Puritánok című operájában Elvira szerepe hozta számára, a Milánói Scala sztárja, az operaszínpadok ünnepelt vendége lett, repertoárjában egyre nagyobb helyet foglaltak el Rossini, Donizetti és Bellini operái. 1945-ben meghallgatáson vett részt a New York-i Metropolitan operaházban, mivel azonban nem tetszett neki a felajánlott szerep (Leonora a Fidelióból) inkább visszamondta a felkérést. Sorra hódította meg a világ leghíresebb operaházait. Három oktávnyi hangja a felső E-től az alsó F-ig terjedt, így a koloratúrszoprántól a drámai szopránig mindenre alkalmas volt. Legszívesebben olyan érzelmekben gazdag asszonyok bőrébe bújt, akik meghalnak vagy ölnek szerelmükért.
Az Onassis görög hajómágnással 1957-ben kezdődött, első házasságának felbomlásához vezető kapcsolata azonban véget vetett színpadi karrierjének. Callas fokozatosan visszavonult és a nemzetközi hírességek csillogó életét élte. Bár a hatvanas évek közepén újra vállal fellépéseket, egészsége megrendült, s amikor kapcsolatukból kilépve Onassis 1968-ban feleségül vette Jacqueline Kennedy-t, az énekesnő összeomlott. Depressziósan, teljes magányban, 1977-ben Párizsban érte a halál.
Több mint negyven szerepet énekelt, és húsz teljes opera-felvételt hagyott maga után. Lemezkiadójához 1953 óta köttötte a szerződés, reprezentatív sorozatban jelentetek meg összes operafelvételei. „Az évszázad hangja” című albumban Callas 1954-1964 között rögzített legnépszerűbb áriáit vehetjük kézbe. Az áriák közül jó néhány (pl.: a Pillangókisasszony búcsúja, Csengettyű ária) a rádióállomások kedvenc darabja. Az, hogy valóban Callas volt-e az évszázad énekese, vitatható, művészeten kívüli kérdés, de hogy ez a földöntúli szépséget és drámaiságot sugárzó, méltóságteljes hang csak az övé, az bizonyos.
Amint azt a „nagy elődök” életrajzi adataiból láthatjuk, a világ leghíresebb opera-színpadjain léptek fel, sikerekkel utat mutatva a XX. századi követőknek. Remek előadásaikat korabeli hangfelvételek őrzik, az operafelvételek a hangrögzítés történetén végig vonulva jelentek meg. Saljapin, Gall-Curci és Gigli hangja fonográf viaszhengereken jelent meg először. Az énekesek repertoárjának egyik része 78-as fordulatú sellak-lemezeken, másik része 1950-es évek után mikrobarázdás mono hanglemezeken a gyűjtők kincsei. Ezek között fellelhetők a mechanikusan és digitálisan is restaurált felvételek egyaránt. Az elektronikus erősítés előtti időszakban az operaénekesek énektechnikája odáig fejlődött, hogy az egyes énekesek a zenekar hangenergiája mellett is elegendő hangerő mennyiséget tudtak előállítani. Ma már néhány modern hangversenyteremben és színházban, az operaelőadások során, finom hangerősítést használnak, amit „akusztikus javításnak” neveznek. Bár egyik nagy operaház sem használ hagyományos hangerősítést, egyes művek előadása esetén lehetséges, hogy az énekesek fel vannak szerelve rádiós-mikrofonokkal. Erre a cselekmény alátámasztása, az akusztikai hatások növelése, esetleg a gyermek énekesek, a színpadi párbeszéd és a hanghatások hangsúlyosabb érzékeltetése miatt lehet szükség.
Az európai operában három nagy vonulat figyelhető meg, elsősorban Olaszország, majd Franciaország és Németország szerzőinek művei fontosak. Az olasz dallam, a francia tánc és a német intellektus és technika keveréke hozta létre a nyugati zenét és az ebből fakadó opera műfaját. Természetesen hozzáadódik más országok által biztosított színek és kulturális ízesítések, saját egyéni opera hagyományaik későbbi fejlődésével. Kelet-Európa országai a nemzeti zenei és kulturális hagyományokra építettek. Kodály Magyarországon a Singspiel-nek nevezett könnyedebb változatot kínálta a magyar „Háry János” című művében, egy kérkedő öreg katona komikus túlzásait feldolgozva. Kortársa, Bartók egyetlen operát hagyott hátra, a „Kékszakállú Herceg Vára” címmel, amely éppen a közönséggel szemben támaszt nagyobb követelményeket. Lengyelországban Szymanowski a „King Roger” című középkori drámával sajátosan járult hozzá az operarepertoárhoz, amely a Bacchae görög tragédia alapján készült. Bár ezeknek a zeneszerzőknek a tehetsége nem elsősorban operai volt, mindhárman jellegzetes módon járultak hozzá a műfajhoz.
Az opera cselekménye és zenéje lényegében a művészetek és a különböző nemzeti kultúrák szintézise. Korai korszaka óta megvannak az ellenfelei, a cinikusok, akik nem találnak mást, csak nevetségest a színpadi előadásokban, ahol a karakterek, szélsőséges körülmények között gyakran inkább elénekelik, mintsem elbeszélik a cselekményt. Mégis vitathatatlanul ez a legmagasabb minden zeneművészet között, mindegyiknek a csúcsa, a hercegek művészete, ahogy egy korai zeneszerző megjegyezte – a fejedelmek.
Reméljük, írásunkkal élénkítettük az érdeklődést az operairodalom iránt – Ébresztő!
Cikkünkhöz felhasználtuk: Magyar Színművészeti Lexikon (1929-1931, szerk. Schöpflin Aladár)
Ajánlatunk: https://www.naxos.com/education/opera_intro.asp
