Az emberi hallás mechanizmusának elméleti keretei között, durva egyszerűsítéssel igyekszünk tisztázni a fenti kérdés lényegét. A kérdés meglehetősen bonyolult, és jóval túlmutat a válasz egyszerűségén, de megpróbáljuk. Ebben az írásban arra törekszünk, hogy ne öntsük ki a „gyereket a fürdővízzel” együtt.
A kérdésre adott válasz egy egészen érdekes jelenség áttekintésével kell kezdődjön, amely a High-End Audio területén felelős a babonák és mítoszok megjelenéséért és terjesztéséért. Egy felfogás, amely mára mélyen meggyökerezett az audiofilek és sok szakember fejében, mutatja a hangvisszaadó berendezés objektíven mért jellemzői és a szubjektív hallás eredményei közötti korreláció hiányát. A téma tárgyalását az erősítőkre korlátozzuk, bár mondanivalónk minden audio-komponensre vonatkozik.
A mítoszok szívóssága az audiorendszer-értékelés mára hagyományosnak számító módszereinek következetes betartásával függ össze, amelyek a termékleírásokból származó, általánosan elfogadott paramétereket is tartalmazzák. Ez különösen nyilvánvaló az audio-magazinok ismertetőiben (amelyek mind az objektív, mind a szubjektív teszteket végzik), és az összetevők értékelésének hagyományos megközelítését tükrözik. Rengeteg vélemény található bizonyos erősítőkről, amelyek a tesztelő mérnökök (akik az objektív méréseket végzik) szerint még a legkevésbé szigorú szabványok szerint sem túl jók, de amelyeket néha a lektor (aki hallgatja) a végtelenségig dicsér. A szubjektív meghallgatás az áttekintés része – és fordítva. A mérési eredmények és a meghallgatás értékelése közötti eltérések annak közvetlen következménye, hogy az audio-elektronika területén hiányoznak olyan objektív kritériumok, amelyek lehetővé tennék, hogy meghallgatás nélkül értékeljük az adott komponens hangminőségét. Itt az a fontos, hogy az adott hallgató személy megértse a hangminőség értékelésének valódi és objektív eszközét, nem pedig az eszköz mögötti technikát.
Az egyik legfontosabb lépés, amely közelebb visz az audio-berendezés mért paramétereinek és hangminőségének objektív értékeléséhez és a kettő közötti egyértelmű összefüggés megállapításához, egy új fogalom bevezetése, amely lehetővé teszi számunkra az értelmezést. A fogalmat címezzük „a rendszer abszolút linearitása”-nak, mert nem létezik általánosan használt terminológia ennek a fogalomnak a leírására. Mivel általában az abszolút linearitás bizonyos számú változó függvénye, e változók hatásának és kölcsönhatásának magyarázata nem reális a válasz keretein belül. Ezért az abszolút linearitás egyik szempontjának tisztázása érdekében csak két olyan változó kölcsönhatására koncentrálunk, amelyeket általánosan használnak a komponensek értékelésére, és amelyeknek nagy jelentőséget tulajdonítanak bármely erősítő műszaki jellemzőiben. Ez a két változó a szubjektív (hallgatás) és az objektív (mérési) eredmények összehasonlítása során is a legkülönfélébb értelmezések tárgya.
A két változó a következő: teljes harmonikus torzítás (THD) és a különböző teljesítmény szinteken változó frekvenciamenet. A THD és az „ideális erősítő” frekvencia-menetének grafikus kifejezése fontos a hangvisszaadás hűsége szempontjából. A THD kontra teljesítmény (a méréseket általában 1kHz-en végzik, bár legalább három frekvencián kell elvégezni: 20 Hz, 1 kHz és 20 000 Hz, vagy néha 20kHz helyett 10 kHz-en) paraméternek minden teljesítmény-szinten állandónak kell lenni az egyes frekvenciákon.
A görbe az audio-tartományon belül minden frekvencián azonos alakú; a teljesítmény növekedésével THD egyenletesen növekszik. Egy úgynevezett „ideális” erősítőben mindhárom görbének egy vonalba kell olvadnia, vagyis teljesen azonosnak kell lennie. Mindkét görbe (az 5. és a 6. ábrán) természetesen része a két változó függvényének háromdimenziós ábrázolásának, ami valahogy így is kifejezhető. THD = Funkció, Teljesítmény, Frekvencia. Ha egy valós erősítő megfelelő jellemzői közel állnak a fent leírtakhoz, akkor a THD kontra frekvencia, THD kontra teljesítmény és néhány egyéb paraméter kombinációja egy másik, finomabb paraméterrendszer változóivá válik. Ez a magasabb szintű rendszer, bármely erősítő hangminőségét a formai paraméterei alapján teljesen egyértelműen leírja, ahogy azok a gyártó specifikációiban szerepelnek.
A THD kontra frekvenciamenet, és a THD kontra teljesítmény témájú információkon túl azonban feltétlenül szükséges, hogy legalább a harmonikus torzítás (HDR) információi legyenek meg a frekvencia tartományon belüli különböző teljesítmény szinteken. A felharmonikusok számára és a különböző harmonikusok értékeinek arányára nagyon szigorú korlátozások vonatkoznak. Ha ezek a követelmények teljesülnek, akkor az erősítő hang-jellemzőinek értékelésében objektív eszközökké válnak. Szem előtt kell tartanunk, hogy nem annyira ezeknek a paramétereknek az értékét kell keresnünk önmagukban, hanem inkább analitikus kifejezésüket, mivel maga az érték nem hordoz olyan információt, amelyet hagyományosan neki tulajdonítanak. Az számít, hogy mi a különbség egy úgynevezett ideális rendszer és az értékelendő rendszer viselkedése között. A „rendszer abszolút linearitása” az erősítő azon képessége, hogy az ideális erősítő paramétereihez közeli értékeket mutasson. Vannak olyan mért paraméterek, amelyek az erősítő specifikációiban szerepelnek, és amelyek bemutatásukban nagyon keveset jelentenek, gyakran zavaróak a hanggal való összefüggésben. Ezeknek a paramétereknek az értéke általában jobban alkalmazható tisztán műszaki szempontok tisztázására, mint például az erősítő topológiájának értékelésére, és a felhasznált aktív elemek típusainak (félvezetős eszközök vagy vákuumcsövek) meghatározására. Természetesen ezek az adatok bizonyos információkat szolgáltatnak a hangminőségről, azonban, ha kiragadjuk a kontextusból és ráadásul hiányosak vagy félreérthetők, ugyanezek az adatok idézik elő a jól ismert „paradoxonokat” az objektív és a szubjektív összehasonlításában.
Érdekes az, ha egy mérnök megvalósítja ezeket az elveket, akkor előbb-utóbb korlátozott számú, a leírt követelményeknek megfelelő topológiához jut. Egy ilyen cél elérése érdekében ennek a mérnöknek sok hagyományos topológiát el kell vetnie, amelyek közül néhány nagyon szép és vonzó.
Vegyük figyelembe, hogy amikor valaki megpróbálja ezeket a módszereket trükkök nélkül beépíteni az erősítő tervezésébe, rájön, hogy egy ilyen egység előállítási költsége meglehetősen magas. Ezeknek a módszereknek az alkalmazása nagyon magas követelményeket támaszt a berendezés tervezésében, és ezzel együtt a gyártási költség növekedéséhez vezet, ami ennek megfelelően magas kiskereskedelmi árat határoz meg. Ugyanakkor azonnal halljuk a különbséget ezen tervezési elvekre épülő rendszer és más audio-rendszerek között. Vannak olyan audio-berendezések amelyek élethosszig tartó befektetést jelentenek. Valójában hosszú távon sok pénzt takarítunk meg, mivel nincs szükség a rendszer folyamatos frissítésére.
Mérési eredmények és meghallgatás nélkül előre jelezni az audio-berendezés hangminőségét? – nos, ez aztán a fából vaskarika. Ennek a kérdésnek a tárgyalását a jövőben is folytatjuk azzal a céllal, hogy megmutassuk az egyértelmű összefüggést a modellek tervezésénél alkalmazott módszerek, a mérési eredmények, a hangminőség és a fizetendő ár között. Egy dolog azért biztos, a csúcskategóriás berendezések és az átlagosak közötti fő különbség a hanghűségükben keresendő. A High-End kategóriás berendezések az eredeti felvételhez képest a lehető legközelebb eső hangzást reprodukálják, hogy a hallgató azt a legpontosabban hallhassa. Mert a feladat: minden hangot pontosan úgy kell sugározni, ahogyan azt eredetileg rögzítették.
Néha úgy érezzük, hogy teljesen hiábavaló annak keresése, ami a tudományt és annak a különleges valaminek valószínű kombinációját egyesíti, amitől a zene megelevenedik.
