Egy sűrűn előforduló internetes/fórum-megjegyzés a következő: …”Hogyan lehet objektíven felülvizsgálni bármely audio-komponens kvalitásait kettős tesztelés nélkül? Mindenki tudja, hogy az audio-memória csak néhány percig tart. Kettős vakteszt nélkül az értékeléseket elkerülhetetlenül beszennyezi az elvárás és a gyártói/forgalmazói nyomás!”…
Az ebben a témában előforduló „másik véglet” szerinti megjegyzések gyakoriak: …”Ha a hangzásbeli különbségek annyira csekélyek, hogy tudományos kettős vak tesztre van szükség, hogy felismerhetővé váljanak, nos, akkor felejtős a dolog. Az apró különbségek miatt nem is érdemes aggódni. Amit érdemes áttekinteni, azok az igazán nagy különbségek, amikor felhívjuk az összes barátot, és azt mondjuk nekik: ezt hallanod kell!”… – nos, az látszik, hogy egyik tábor sem végzett soha komoly hangzás vizsgálatot.
Mit csinálnak az audio-rendszerek? A hifi-rendszer legalapvetőbb szinten, valójában egy illúzió gyártó, egyfajta elektro-mechanikus trükk, amely arra hipnotizálja a közönséget, hogy a zenészek valamilyen módon jelen vannak (vagy legalábbis a közelben). Ha az illúzió nem jön létre, a készülék-együttes kudarcot vall, akkor végképp megbukik, ahogyan egy bűvésztrükk is vagy szórakoztat, …vagy nem.
Ebben az összefüggésben a „pontosság” egyszerűen nem érvényes. Ez olyan, mint egy álom vagy hallucináció értékelése egy képzeletbeli „pontossági” skálán, bár a fősodratú véleményezők egy sor varázsigét találtak ki és audiofilek által jóváhagyott teszt-lemezeket vásárolnak, amelyek ezt a bravúrt kívánják megvalósítani. Bár elég szórakoztató olvasni a „magasan képzett” beírók megjegyzéseit, akik a hifi-rendszereket végig bírálva járnak kanosszát. Végül is úgy tűnik, hogy a komoly megépítésű készülékek és hangsugárzók a legtöbbet produkálják, mégis csak ritkán keltik a zene (a zenészek játék-felfogásának) illúzióját. Hamar arra a következtetésre lehet jutni, hogy a különböző típusú meghallgató-emberek különféle bűvésztrükköket élveznek. Vannak akik a száraz Martini-t szeretik (rázva és nem keverve) van, aki szereti az éjszakai vonatozást és mások sohasem hódolnak be önmaguk szórakoztatásának, nehogy a tudományt kelljen választani.
Az audio-rendszereket az illúziókeltő eszközök egy speciális osztályaként írják le. Van egy csoport, amely számára a „pontosság” szó valódi jelentéssel bír, ezek a felvételt készítő és sugárzó stúdiók, amelyek hozzáférnek a professzionális módon elkészített zenei felvételekhez. Az elmúlt 40 évben a BBC monitor hangszóróit szubjektív módon értékelték a vezérlőfülke és az előadóterem közötti gyors séták alapján. A rövidtávú „járkálás” egy gyors ellenőrzés. A BBC és más nemzeti műsorszolgáltató szervezetek elegendő erőforrást biztosítottak ahhoz, hogy professzionális zenészekből és mérnöki tehetségekből álló nagy csoportokkal kiváló minőségű monitor hangsugárzókat tervezzenek. Szálljunk le a felhőkből és látogassunk el az „élelmiszerlánc” földi birodalmába! A hifi-magazinok, hifi-kereskedők és a vásárlók területére, nagy általánosságban elmondható, hogy többségük technikai kihívásokkal küzd. Technikai képzettségük, helyiség-problémájuk, anyagi megfontolások stb. miatt a profikkal ellentétben képtelenek a szakszerű rendszer tervezésére. Korlátaik arra kényszerítik őket, hogy építőelemként közelítsék meg a hangzást, az erősítőket, a hangszórókat, a kábeleket stb., hogy a hálózati áram anomáliáiról és a rezgés-csillapításról ne is beszéljünk. Általában egyszerű számokhoz, a specifikációkban megadott értékekhez kötődnek, mint például, a Watt, a THD, a frekvencia átvitel, az „A”, „B”, „C” és „D”-osztályú besorolás. Mindezekkel szemben ott áll a termék ára.
Az iparág durva megítélésének tűnhet, hogy mely termékek kelnek el és melyek nem. A készülékek frontlapján feltüntetett temérdek kulcsszó és logó nélkül a legtöbb portékát még csak „be sem engedik az ajtón”. Tehát bizonyos értelemben a „pontosság” nem más, mint a piaci elfogadottság. Ha az audio-lánc egységeit, a CD-lejátszókat, teljesítmény-erősítőket és hangszórókat a marketing „darabjaiként” szemléljük, az a tömegpiac tudatlanságára szolgál. Az egyszerű mérési adatokból a termék szonikával való korrelációja nem állapítható meg, mert vagy alacsony vagy egyáltalán nem létezik, viszint, a véleményeknek, kereskedőknek és ügyfeleknek szóló beszédtémákra azonban kiváló. Az eszköz-szint az, ahol a dolgok érdekessé válnak a komoly rajongók számára. Egyrészt a „darab” mérete nagyjából megfelelő ahhoz, hogy legalább szerény fokú korrelációt kapjunk a hallottak és a mértek között.
A hangszórók, hangsugárzók számára a 3D kumulatív-spektrum „vízesése” jó mutatója a lehetséges elszínezésnek; a 3D-s vízesés-diagram azonban a teljes hangsugárzóra alkalmazva elveszti értelmének nagy részét, mivel a keresztváltó szépen elrejti a legtöbb buktatót a szem (bár nem a gyakorlott hallgató füle) elől. Az eszközszintű megközelítés az elektronikák esetében is működik. Az audiofilek által jóváhagyott 6DJ8/6922 elektroncső elveszíti „alacsony torzítású” varázsát, amikor a spektrum analizátoron megjelenik a harmadik és magasabb felharmonikusok bősége. Hasonlóképpen, a 12AU7 cső audiofil kedvence is veszít fényéből, amikor a piszok olcsó NOS 6SN7 cső torzítása háromszor kisebb, és meghajtó képessége háromszor nagyobb. Ezek a „dolgok” hallhatóak. Sajnos mindaddig, amíg az „önjelölt bírálók” képtelenek felmérni a mu-követő és az SRPP közötti funkcionális különbséget, addig soha nem fognak áthatolni a belátás és megértés ezen szintjén, mert ez a megfelelő szint a képzett illuzionista varázslatos munkájához.
A kalandvágyó triódás erősítő építők, ellentétben a mainstream karosszék-generálisaival, valójában mu-követőket, SRPP-ket, RC-csatolt vagy transzformátor-csatolásos áramköröket építenek és felfedezik a párhuzamos betáplálás csodáit. Néhány „megszállott” bekapcsolja a spektrumanalizátort és a -120 dB-es tartományban lesi a kis ingadozásokat… és lám, hasznos összefüggéseket talál. Ezzel az ötvenes évek úttörőinek nyomdokaiba lépnek. Mindez az elméletileg tökéletes csövekből fakad, amelyek csak tiszta páros felharmonikusokat hoznak létre!
Az igazán jó készülékeknél több a felharmonikus. Aztán ott van a reaktív terhelések hatása, ami frekvenciafüggőséget ad a harmonikus szerkezethez! (Reaktív terhelésnél a teljesítmény-csövek által látható elliptikus terhelési vonal miatt további harmonikusok jelennek meg. Az elliptikus terhelési vonal a nagyon nemlineáris gyengeáramú tartományba süllyed, ami a felső harmonikusok azonnali növekedését eredményezi. Ez a spektrális „durvulás” erős alacsony frekvenciájú műsoranyag és nehezen meghajtható mélyhangszórók esetén a legjobban hallható.) Az erősítőben alkalmazott visszacsatolás nem egészen képes „javítani” a torzítási harmonikusok arányát; a visszacsatolás mértékével egyenes arányban csökkenti az összes harmonikust, majd a visszacsatoló csomópont összegző műveletének köszönhetően saját felharmonikusokat ad hozzá. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a 2. és 3. felharmonikusok bizonyos százalékát magasrendű eltolással kell helyettesíteni. A THD-mérők egyszerűen összeadják az összeset, egyáltalán nem figyelve a torzítás sorrendjére.
A minket körülvevő tér-megkülönböztetés egy ősi túlélési készség, amely közvetlenül kapcsolódik az agy érzelmi limbikus központjához. Legyőzve ezt a folyamatot azáltal, hogy a visszhangokat nagyfokú torzítással zsúfolják össze, a zene érzelmi érzékelése alaposan megváltozik, sőt, akár teljesen eltűnik. Ez az oka annak, hogy a digitális tömörítés olyan romboló hatással van a zene érzelmi tartalmára; Az algoritmus hatékonyan eltávolítja az összes „felesleges” alacsony szintű információt, hátrahagyva a domináns harmonikusok csupasz csontjait és inait. Bizonyos értelemben a digitálisan tömörített hang a pusztítás csúcsa, amely a magas visszacsatolással kezdődött, majd az „A-B” osztályú tranzisztoros erősítéssel, később az alacsony felbontású 44.1/16 PCM digitális mintavétel, végül pedig egy olyan eljárással, amely az amúgy is durva szemcsés alulmintavételezett jel 90-95%-át bátran eldobja, mint „felesleget”. Extrém összehasonlításra vágyik? Hasonlítsa össze a jó vintage LP-t csupa csöves rendszeren a Dolby Digital vagy MP3 lejátszással egy csupa tranzisztoros rendszeren.
A 44,1/16-os PCM Compact Disc rendszert létrehozó monopólium az Egyesült Államok csúcskategóriás kiadói ágazatának érdekében állt, de az eredmények pusztítóak voltak. Fokozatosan eldurvult a vita és jött a bírálók, a kereskedők és a fogyasztók lebutítása. A mainstream hifi-ipar, az eladások csökkenése és a házimozi tömegpiacra való fokozatos becsúszása miatt, technológiai zsákutcába került. Az innovációnak és az újragondolásnak a zárt körön kívülről kellett jönnie. A kilencvenes évek elejére, köszönhetően a publikálásnak és az internetnek, pontosan az ütemterv szerint sikerült. Mindez a monopolhatalom természetes eredménye az iparág érdekeltjeinek rovására. Az érintett, aki szereti a zenét, érdekelt fél, nem csak azok, akik anyagilag érdekeltek az iparágban. Pontosság? Felejtsd el! Hogyan hangzik helyette a „High Fidelity”? Armstrong őrnagynak (az FM feltalálója), Alan Blumlein mérnöknek (a sztereó feltalálója) elég jó volt. Talán itt az ideje, hogy a hozzáértést visszaszerezzük és a magunkénak nevezzük. Igen, vannak csodálatos termékek olyan gyártóktól, amelyekről még soha nem hallottunk. Világszerte vannak kis lelkes stúdiók, műsorszolgáltatók – készüljünk fel a meglepetésre!
