Egy tapasztalt audiofil tudja, hogy nehéz itt szigorú korlátokat felállítani. A kevésbé magabiztos és a biztonságos sémát keresőknek – feltételezve, hogy a rendszer CD-lejátszóból, sztereó erősítőből és egy pár hangsugárzóból áll – a következőket ajánljuk. A teljes költségvetés körülbelül felét különítjük el a hangsugárzók megvásárlására, körülbelül 30 százalék az erősítő és 20 százalék a lejátszó; ebben a számításban vállaltuk, hogy nem vesszük figyelembe azokat a kábeleket, amelyek költsége józan ésszel közelítve nem haladja meg a teljes összeg 5 százalékát.
A „szabály” alól a kibúvót csak a fanatikusok engedhetik meg maguknak. Például a kis monitor hangsugárzók szerelmese megelégszik a jóval, de személyes megítélése szerint több pénzt fog költeni egy megfelelő erősítőre, valamint egy kiváló minőségű kábelre és állványra. Ezen kívül vesz majd áramkondicionálót és talán akusztikus abszorbereket is. Szóval el lehet képzelni, hogy ebben a „megkomponált” audio-rendszerben a hangsugárzók lesznek a legolcsóbb részegységek. Ez azonban csak egy példa a szabály alóli kivételre.
Mekkora ár felett indul a High-End?
Nem tagadható, hogy a High-End a legmagasabb árakhoz kapcsolódik, konkrét, általánosan alkalmazható „limit” árat nem lehet megállapítani. Először is, a különböző típusú készülékeknél és a hangsugárzóknál a High-End „atmoszféra” különböző árszinteken jelenik meg. Az 1 000 000.- HUF-ért „mért” hangsugárzó párok nem feltétlenül „vérbeli” csúcskategóriás egységek, de könnyen lehet találni ezen árszint alatt is mindenkit meglepő hangzásminőséget. A hangsugárzó-egységeken belül is különbséget lehet tenni a kis, állványra szerelt kialakítások között (pl.: monitorok), amelyek akár csúcskategóriásnak minősülhetnek, és akadnak az álló hangsugárzók között, amelyek nem ütik meg a „mértéket”. Könnyen meglehet, hogy egy adott készülék vagy hangsugárzó a kategóriájában nem is az ár-hierarchia legtetején foglal helyet, hanem a legdrágább készülékek 10 százalékához tartozik. Bármilyen „tudományos” kritériumot állítanák fel, az nem meríti ki a csúcskategóriás készülékek besorolásának problémáját, mert azt kívánjuk, hogy a csúcsminőség ne csak a legdrágább, hanem a legmagasabb minőségű termékekre egyaránt vonatkozzon.
Célszerűnek tűnik egy teszt alapján odaítélni a csúcskategóriás címet. Kitörő lelkesedést olykor a „viszonylag” szolidabban árazott, de kiemelkedő minőséget demonstráló készülékeknek vagy hangsugárzóknak adományozunk. Ellenben nem tagadható meg a High-End megnevezés egy nagyon drága készüléktől, amely hangzásban talán nem vívja ki a „legnagyobb mester” címet, de például kivitelezésével, az alkalmazott alapanyagokkal és a beépített kapcsolástechnikai tudománnyal vagy fényűző kidolgozással az ítészt ledönti a lábáról. Végül a „Hi-End” kifejezés pejoratív jelentést is kaphat, olyan eszközöket jelölve, amelyek ára jóval meghaladja a hangzási képességeiket, és ezt eredetiségével, sajátosságaival, egzotikus eredetével kompenzálja. Végső soron a High-End érzete, megítélése egyéni és szubjektív kérdés. Egy audiofil, aki már ismeri az audio-készülékek árának széles skáláját, tudja, hogy a Hi-End magasabb szinten kezdődik, mint egy olyan vásárló, aki csak az olcsó berendezéseket ismeri