Tesztjeinkben sokszor szoktunk hivatkozni etalon értékű zeneművek nagyszerű felvételeire. Köztük nemigen közismert a következő muzsika, Jules Mouquet műve a Pán szonáta. A zeneirodalomban francia és angol címmel egyaránt jegyzett, zongorára és fuvolára írott mű az egyik legszebb, romantikus koncert gyönyörű, átélhető, briliáns játékot megkövetelő, de nagyon pihentető muzsika. Műfaját tekintve szonáta, fuvolára és zongorára, két muzsikus számára. Megjelent klasszikus nagy-zenekari felállással is, 1915-ben a Chicagói Szimfonikusok adták elő, a szólót Alfred Quensel szólamvezető fuvolás játszotta, aki a hangszerelést is készítette. A Sibley Music Library (az Egyesült Államok legnagyobb egyetemi zenei könyvtára) páncéltermében őrzött partitúra szerint a kíséret klarinét, fagott, kürt, timpani, hárfa, hegedűk voltak.
Jules Ernest Georges Mouquet (1867–1946) a híres Conservatoire de Paris zeneiskolában tanult zeneszerzést. 1896-ban Mélusine kantátájával megnyerte a rangos Prix de Rome fődíját, majd ezután további két kompozíciós díjat, a Prix Tremont (1905) és a Prix Chartier (1907) díjakat. 1913-ban Mouquet a párizsi Conservatoire összhangzattan professzora lett. Mouquet-re fő befolyással a késő romantikus és az impresszionista zeneszerzők voltak. Munkáinak legnagyobb részét fúvós hangszerekre – fuvola, oboa, klarinét és szaxofon – komponálta. Legismertebb munkája a La Flûte de Pan szonáta op.15, amit 1906-ban komponált, fuvolára és zenekarra, valamint fuvola és zongora változataiban ismertek. Mint Debussy és sok más francia zeneszerző a századfordulón, Mouquet is a görög mitológiai témákat részesítette előnyben.
A La flûte de Pan, Op.15 három tételének első kiadása 1904-ben Párizsban a Henry Lemoine jegyezte kiadónál (Plate 19743 HL) jelent meg. A három tétel: Pan et les bergers – Pan és a pásztorok, Pan et les oiseaux – Pan és a madarak, Pan et les nymphes – Pan és az nimfák. A tételekben a zenei programszerűség helyett egy-egy képhez kapcsolódó asszociációk megjelenítését kell értenünk.
Pán alakja nagy népszerűségnek örvendett a 19. század utolsó harmadában a szimbolisták és szecessziós alkotók körében. Az 1800-as évek végén és a XX. század elején a párizsi főúri-szalonok kedvence az ókori Görögország volt. A hölgyek ejtett vállú ruhákat viseltek, a festmények gyakran ábrázolták Orpheus-t az oroszlánjával, vagy Leda-t a hattyúval, ezek a témák díszítették a falakat is, emellett utánozták a görög költészetet és a zenét. A zenei ábrázolásban előtérbe került a „bucoliques”, Bacchanália és más „eredeti” görög hangulatú képek.
Jules Mouquet művészetét is magával vitte az „ókori dagály” és az édes pásztori élet, felébresztve Arcadia szellemeit. Művében Pán, a pásztorok és a nyájak görög istenét halljuk fuvolájának szerelmi szerenádjaiban és élénk paraszttáncokban. A kecskelábú pán Olympia hegyén pásztorként töltötte napjait és éjszakáit, táncolt az erdők és a vizek nimfáival. Annak ellenére, hogy Arisztotelész úgy vélte, a fuvolának nincs pozitív erkölcsi hatása, mert hangja messze volt az izgalomtól, Mouquet egy teljesen ártalmatlan képet festett a pánsíp-játékos Pan-ról, aki itt versenyez a pásztorokkal, a madarakkal és az nimfákkal.
Pán származása tisztázatlan, a különböző forrásokban leggyakrabban Hermészt tartják apjának, az anyja pedig Drüopé nimfa. A mitológia szerint Pán megszeretett egy Szürinx nevű nimfát, aki azonban elmenekült előle. Szürinx egy folyóhoz érve végső kétségbeesésében megkérte apját, Ládón-t, a folyó istenét, hogy vegye el a vesztét okozó gyönyörű alakját. Apja megszánta, és remegő náddá változtatta a lányt. Pán ebből a nádszálból szerkesztette meg a pánsípot, azaz a szürinx-et.
Úgy tartják, hogy a perzsa háborúk idején (Kr. e. 490-479) Pán segítette a görögöket a marathóni ütközetben, cserébe a katonák elterjesztették a Pán-kultuszt Athénben is. Kevesen gondolnák, hogy egy ilyen istenség névadója a pániknak, hiszen legfőbb tevékenysége az élet élvezete volt. Azonban Pán rendelkezett egy különleges képességgel: elborzasztó üvöltésével bárkiben szörnyű rémületet tudott kelteni. Pán nem szerette ha szunyókálás közben megzavarják, ilyenkor hirtelen haragra gerjedt, rákiabált álmának megzavarójára, akinek lelkében megmagyarázhatatlanul erős félelem uralkodott el. A pásztoristen eme képességét a maratoni csatában is alkalmazta, a mondák szerint üvöltésével rémítve meg a perzsákat, így segítve győzelemhez Athén népét. Innen ered az irracionálisan erős félelem (páni-félelem), vagyis a pánik. Echo, a visszhang istennője Pán egyik felesége volt. Az istennő azonban titkon a gőgös Narkisszosz-ba volt szerelmes. Több verzió ismert Ekhó történetéről, de egyes mondák szerint Pán tépte szét féltékenységében feleségét ezer darabra, majd szétszórta a világban, így hozva létre a visszhangot.
Jules Mouquet a La flûte de Pan című művében mindhárom tétel elé egy rövid francia verset illesztett, mely megadja a mű hangulatát. Egy erdei tisztáson érezhetjük magunkat, a madarak csicsergését és a furulyaszót véltük hallani.
O Pan qui habites la montagne,
chante nous de tes douces lèvres une chanson,
chante nous la en l’accompagnant du roseau pastoral.
O Pan, aki a hegyen élsz,
Énekelj nekünk egy dalt édes ajkaiddal,
Énekelj velünk együtt a pásztorsípoddal.
A mű a fúvós repertoár gyöngyszeme, a szólisztikus fuvola futamok komoly felkészültséget kívánnak. A tételek derűt, örömet árasztanak, az átvezetés pedig sejtelmes, titokzatos érzést kelt, melyet a végén nyugtat a főtéma visszatérése. A fuvola és a zongora kérdez-válaszol, egymással teljes összhangban vannak. Az akkordok elvesztik egykori jelentésüket, és mint hang foltok, színhatások szerepelnek. A folyamatos cressendo-decressendo váltakozás feszültséget kelt a darabban.
Ezt a remekművet a legkiválóbb művészek tűzték műsorra, Sir James Galway és Phillip Moll (zongora), Elisabet Franch, Emmanuel Pahud, Alisa Sadikova (hárfa), Cynthia Ellis és Michelle Temple (hárfa), de gyakran játszotta Manuela Wiesler fuvolás is. Ismerünk kiváló magyar felvételeket Mali Emese és Seres Dóra előadásában, vagy ajánljuk Ittzés Gergely Hungaroton kiadású lemezét.
