Cél az, hogy a hallgató a felvételekről az eredetihez képest a lehető leghűbben hallja a művet, legyen az hanglemez vagy más formátum. Természetesen a hangzáshűség nem teljesen lehetséges. Az élő élményt semmilyen felvételi adathordozó nem helyettesítheti, legyen az analóg vagy digitális. De az a cél, hogy a hangmérnök optimálisan kihasználja a rendelkezésre álló technológiát. Hogyan lehetne a hangszereket a legjobban reprodukálni egyenként? Vajon a kívánt eredmény hallható lehet lemezen?
A teljesség igénye nélkül említsünk meg néhány kiemelkedő hangmérnököt!
Kenneth Ernest Wilkinson (1912. július 28. – 2004. január 13.) a Decca Records hangmérnöke volt, amely a kiváló hangminőségű klasszikus felvételekről ismert. Az egyik hangmérnök legenda, aki egész életében kulcsszerepet játszott a Decca hangzásának fejlesztésében – felvételei a legjobbak közé tartoznak. Az 1950-es évek elején Roy Wallace kollégájával együtt kifejlesztette a sztereó zenekari felvételekhez a „Decca Tree” mikrofontömböt. de nemcsak a legendás „Decca Tree” sztereó mikrofonos felvevőrendszert alkotta meg, hanem a Decca hangmérnökeinek generációit is képezte. Wilkinson több mint 150 karmesterrel dolgozott együtt, több száz felvételi munkamenetet készített hangmérnökként. A szélesebb közönség számára Charles Gerhard (producerrel és karmesterrel) a Reader’s Digest és az RCA (Classic Film Scores Series) számára végzett együttműködése révén vált ismertté. Ő volt a leginkább felelős mérnök Richard Itter Lyrita-felvételeiért (amelyeket Decca készített). R. Itter mindig Wilkinsont kérte mérnöknek, akit „mikrofon-varázslónak” nevezett. Kollégái csodálták és tisztelték.
Pontos elképzelései voltak arról, hogyan kell elhelyezkedni a zenészeknek a feljátszó-teremben, abszolút ragaszkodott a részletek kidolgozásához. Hihetetlen érzéke volt a legjobb hangzású felvevőtermek megtalálásához, mint például a Kingsway Hall vagy a Walthamstow Assembly Hall. A történelmi termeket részesítette előnyben, mivel úgy vélte, hogy azok természetesebbnek hangzanak, mint a modern, funkcionális épületek. A bayreuthi fesztiválokon is aktív volt, ahol felügyelte az 1955-ös élő sztereó Ring ciklust Joseph Keilberth karmesterrel. Egyik kedvenc felvétele valószínűleg Britten „War Requiem” című műve, amelyet maga a zeneszerző vezényelt. 1980-ban hagyta el a Decca céget, amikor felvásárolta a PolyGram csoport. A Wilkinson-felvételek a piac legjobbjai közé tartoznak (a Living Stereo és a Mercury Living Presence mellett). Nyugdíjba vonulásakor Wilkinson egy különleges aranylemezt kapott, amelyet a Decca készített felvételei kivonataival. Mérnöki munkájáért három Grammy-díjat kapott: 1973-ban, 1975-ben és 1978-ban. 1981-ben díjat kapott az angol Hi-Fi magazintól, 2003-ban ”a klasszikus zenei felvételek terén nyújtott rendkívüli hozzájárulásáért” pedig Walter Legge -díjat.
Wilkinson összes felvétele rendkívül tágas hangszínpadot mutat be. A nagyzenekari felvételek elkészítésekor a kürtöket balra hátul, a trombitát és a harsonát pedig jobbra hátul helyezte el. Egyes felvételeken akár túl szélesnek is érezhetjük a színpadot. Nemcsak a teljes felvételi helyszín térérzete és visszhangossága nagyon tiszta, hanem a hangszerek közötti levegősség is élénk. A színpadmélységérzet lenyűgöző. Általában lehetetlen ilyen mély és fenséges hangzást hallani. Kiváló érzéke volt a pozicionáláshoz és a fizikai jelenlét megteremtéséhez. A húrok nagyon rugalmasak és színesek, a rézfúvósok pedig erőteljesek, mégis megfelelő testet öltenek. Felvételeit elképesztő dinamikaarány és optimális egyensúly jellemzi. Amikor az idősebb audiofilek felvételekről beszélnek, gyakran említik a Robert Fine felvételek részletességét, Lewis Layton hangulatteremtő képességét és Wilkinson hangszereinek testességét.
Az utókor általában – még ma is – hajlamos elfelejteni a múlt nagyságait. Christopher Parker az EMI egyik „sztárhangmérnöke” számos klasszikus felvételért volt felelős az 1950-es, 60-as és 70-es években. A hangmérnökként jegyzett felvételeket hangtechnikai szempontból habozás nélkül meg lehet vásárolni, mert Parker elsőrangú szakember volt. Az EMI Abbey Road Stúdiójában végzett hosszú pályafutása során számtalan kiváló felvételt készített. A fiatalok körében inspiráló és rendkívül bátorító, támogató személyiség volt. Felvételeit az őszinteség és a feddhetetlenség fémjelzi, kerülve a stúdióban alkalmazott piszkos trükköket, amelyek aláássák a hitelességet. Chris Parker 1951-ben csatlakozott az EMI-hez, első feladata kísérleti „szalagos magnók” kezelése volt. Hamarosan fontos szerepet játszott a legkorábbi sztereó felvételek hangmérnöki munkájában. Például Walter Legge 1956-os Kingsway Hall-beli Rosenkavalier-produkciója, amelyet Karajan vezényelt Elisabeth Schwarzkopf, Christa Ludwig és Teresa Stich-Randall közreműködésével, eredetileg monoban jelent meg, de a ma élvezhető verziót Chris egyedül rögzítette a Kingsway Hall egyik mellékhelyiségében, saját kísérleti mikrofonjaival, hogy ezt az ikonikus előadást a fokozatosan kialakuló új sztereó formátumban rögzítse. A Chris megközelítésének kiindulópontját és gerincét képező mikrofontechnikák a hiteles fizikán alapultak, azzal a céllal, hogy egy előadási eseményt hűen rögzítsenek – ne önkényes beavatkozásokkal(!) Chris generációjának azon kevés hangmérnöke közé tartozott, akik kottát olvastak. Írásai tucatnyi maradandóan szórakoztató történetet tartalmaznak előadóművészekről és felvételekről: …„Miközben az 1. Stúdióban a keverőpultot állítottam be Jacqueline du Pré csellistával Elgar csellóversenyének felvételéhez, Sir John Barbirolli és Ronald Kinloch Anderson producer beszélgettek a mögöttem lévő vezérlőben. „Hé, John…” – mondta Ronald –, „Te csellista voltál… valójában az Elgar-művet neked kellene felvenned!” „Ó, igen” – vigyorgott Barbirolli –, „de akkor ki vezényelne?”…
Günter Hermanns (1926-2006) 1949-ben vették fel méréstechnikusként a Deutsche Grammophon Gesellschaft (DG) elektroakusztikus laboratóriumának műhelyébe, de gyorsan átkerült a hangfelvételi részlegre hangmérnökként. Éles hangérzéke nélkülözhetetlen partnerré tette mind a lemezrendezők, mind a művészek számára. Különösen a Herbert von Karajannal való évtizedes együttműködése vezetett számtalan legendás felvételhez. A Deutsche Grammophon egyik leghíresebb hangmérnöke volt. Ő volt a felelős Herbert von Karajan felvételeinek nagy részéért. Mindhárom Beethoven-ciklus Karajan vezényletével és a Berlini Filharmonikusok közreműködésével az ő „keze nyomát” viseli. Karajan nagyra tartotta; egyes cinikusok azt állították, hogy e nagy tisztelet oka az volt, hogy különleges alkalmakkor megengedte a Maestro-nak, hogy kezelje a keverőpultot. Számtalan oldalsó mikrofon használatával a valódi térbeliség rovására transzparens hangzást ért el, úgymond „bűntársa” vagy fő felelőse a hírhedt Karajan-féle szélesvásznú hangzásnak. Günter Hermanns kétségtelenül nem volt különösebben kiemelkedő hangmérnök. Egyszerűen csak alávetette magát Karajan kívánságainak, és mindig „szolgálatára állt”, de ez nagy érdeme volt.
A hangmérnökök a berlini Jézus Krisztus templomot, különféle visszhangok hatásai miatt problémás felvételi helyszínnek tartották. Günter Hermanns a bonyolult akusztikát többek között nagyszámú spot-mikrofon használatával ellensúlyozta. Erről volt „hírhedt”, de érdemes a felvetés, hogy az eredmény nem igazolja-e a módszert. Herbert von Karajan Elsa Schiller professzornak (akkoriban a Deutsche Grammophon befolyásos producere) írt köszönőlevelében azt írta, hogy hálás a Beethoven-szimfóniák (1961/63 projekt) sikeres befejezéséért, és külön megemlítette a felvevőcsapatot, amelyben néhány mélyen muzikális ember is dolgozott. Ez utóbbi kétségtelenül Günter Hermanns-ra utalt, amit az is megerősített, hogy Karajan a Beethoven-szimfóniák összes későbbi új felvételéhez is őt alkalmazta. Az bizonyára nem lett volna elég, ha egyszerűen csak Karajan „szolgálatára” áll, mert a bemutatott műnek abszolút tökéletesnek kellett lennie. Az a tény, hogy az 1961/63-as Beethoven-ciklus ma is a repertoárban van, és komoly versenyt jelent más felvételekkel szemben, azt mutatja, hogy valóban tökéletes munka született itt – mindenki részéről, aki részt vett benne.
Steve Hoffman a Kaliforniai Állami Egyetemen szerzett diplomát tömegkommunikációból. Az 1970-es évek végén Steve Hoffman katalóguskutatási és fejlesztési koordinátorként csatlakozott az MCA Records vállalathoz. A következő évtizedben több száz kiadás összeállításáért volt felelős a Special Products részlegen. Elsősorban a jazz- és big band-felvételekre összpontosított. 1985-ben már a „From the Original Master Tapes” címet viselő CD-piacot célzó kiadványsorozaton dolgozott. A Hoffman által végzett beállítások a szalagforrás minőségétől és a keverőmérnök hangszínszabályozási beállításaitól függenek. Bár kerüli a zajcsökkentést, elektroncsöves erősítés használatával szubjektív „színezést” ad a forrásjelhez.
teve hivatalos weboldala ad otthont a Steve Hoffman Music Forums-nak, amely az egyik legrégebbi és legnépszerűbb zenei beszélgetéseknek szentelt internet fórum. A fórum tagjai audio-berendezésekkel, hanglemezgyűjtéssel, zenei producerséggel, hangmérnökséggel és Master készítéssel, valamint általános zenei témákkal foglalkoznak. A 2000-es évek elején alapított Steve Hoffman Music Forums 2016-ra több mint 55 000 taggal rendelkezett. A „Zenei sarok” szekció a különböző kiadványok összehasonlítását is végzi, minőség és ritkaság tekintetében.
Hoffman tömören írja le a remasterelés technikáját: …„ha egy régi felvételről van szó, akkor egy Ampex ATR-en kezdem, de egy elektroncsöves előfokozattal a láncban, hogy hallhassam, hogyan szólt egy régi Ampexen. Mindig olyasmit játszok le, amit csöves magnón vettek fel. Nincs semmi, ami jobban elrontaná a hangzást, mint egy 50 évvel ezelőtti szalag lejátszása egy modern tranzisztoros magnón, mert a tónus megváltozik. Meghatározom, hogy mennyire kell korrigálni a szinteket, mert ha nem kell ilyesmit csinálnom, akkor teljesen kihagyom az összes mastering eszközt, és egyből nekiállok egy lemez vagy a CD elkészítésének. Szeretem a lehető legkevesebb dolgot használni. A felszerelés nem bonyolult. Sajnos, más mastering mérnökök kompressziót adnak hozzá, hogy megkönnyítsék a munkájukat, mások pedig, akiknek a nevét nem említem, visszhangot is hozzáadnak, hogy egyedivé tegyék a verziójukat. Én százezer év alatt sem tenném ezt. Eltakarja a részleteket és eltakarja a zenét. Minden eszközöm megvan, ami más mastering mérnököknek is, de az én kis trükköm az, hogy tudom, az eredeti szalag hű hangzásának megőrzésére mikor ne használjam őket”…
Manfred Eicher a németországi Lindauban született, Berlinben tanult nagybőgőzni. Az által alapított és vezetett ECM – Edition of Contemporary Music – kiadó nemcsak a jazzfelvételek terén örvend kiváló hírnévnek, de időnként maga Eichner is hangmérnöki feladatokat lát el. A berlini Zeneakadémián végzett, majd 1969-ben megalapította az ECM nevű kiadót, amely mára a világ egyik legnagyobb lemezkiadójává vált. A Deutsche Grammophon produkciós asszisztenseként megtanulta, mit jelent a klasszikus zenei felvételek legmagasabb színvonalára törekedni. Ugyanolyan pontossággal és figyelemmel kezdett improvizált zenét rögzíteni. A felvételi technológia eredménye kiemelkedő, különösen a kifinomult hangszín/hangzás egyensúly tekintetében. Számos, mára vezető jazz-zenészt fedezett fel és szerződtetett a kiadóhoz. 1984-ben ECM New Series néven elindította a kiadó kortárs- és klasszikus zenei ágát is. A kis kulturális vállalkozásként indult cég különleges tulajdonságait hamarosan felismerték. 1986-ban megkapta a Német Zenekritikusok díját, majd ezt követték a „Grand Prix du Disque” (Franciaország), az Edison-díj (Hollandia), majd a Trammy-díj. 1999-ben a svéd királytól rendkívül rangos kitüntetést, a Polar-díjat kapta meg, valamint az észt köztársasági elnök Szűz Mária Országa érdemkeresztjét. 2001-ben Manfred Eicher a norvég királytól kapott Királyi Érdemrendet. 2000-ben a Brightoni Egyetem a kortárs zene területén végzett kiemelkedő munkájáért tiszteletbeli professzorává választotta. 2002-ben az év klasszikus zenei producereként Grammy-díjat kapott, és 2002-ben, valamint 2003-ban ugyanezzel a díjjal tüntették ki.
Az ECM felvételei a legjobb jazz felvételek között találhatók, a hangzás, a jelenlét érzet és a préselés aranystandardját képviselik. Az ECM-felvételeket gyakran transzparens, felhangokban gazdag hangzásúként írják le. De, nincs egyetlen, mindenkire érvényes „ECM-hangzás”. Minden felvétel a játékosok és az énekesek hangzásához van hangolva, nem pedig fordítva. Míg a kottaírás formája és állandósága az improvizációba is utat talált, a kompozíciók ihletett interpretációi kézzelfogható kockázatérzetet, spontaneitást és improvizációs szabadságot közvetítenek.
…„Munkánk az állandóság fogalmára épül, fontos, hogy a művészek között is kapcsolatok alakuljanak ki; ez jót tesz a kreatív munkájuknak. Lemezproducerként partnernek kell lenni a művészeti folyamatban – a felvételi helyszín kiválasztásától az album zenei megformálásán át a késztermék borítójáig – mindenben részt kell venni. „Természetesen minden lehetséges gondosságot igyekszünk a technológiával megvalósítani, de, a döntő tényező mindig a zene és az ahhoz kapcsolódó esztétikai elképzelések. Ez adja a hang jellegzetességeit. Az edényt mindig a tartalmához igazítjuk”… – nyilatkozta Manfred Eicher.
Tony Faulkner brit hangmérnök veterán, több mint 1000 klasszikus zenei felvételért felelős, munkásságát oldalakon át lehet sorolni. Tony Faulkner Európa egyik legismertebb nagyzenekari hangmérnöke. A kiváló klasszikus zenei felvételek készítése mellett Tony jelentős összegeket fektetett be videó-felvételek készítésébe, az eseményekről nagyon jó minőségű HD videókat rögzített. Archív vagy sérült felvételek hangrestaurálásával is foglalkozik olyan kiadók számára, mint a BBC Legends, az EMI Classics, a Hyperion és a Wigmore Hall Live. Emellett átfogó, saját, kis példányszámú CD- és DVD-gyártó üzemmel is rendelkezik, fotóminőségű lemeznyomtatással. Legújabb mobil felvevőberendezésének középpontjában egy SADiE LRX rendszer áll, amely sztereó, surround és többcsatornás hang- és multimédiás projekteket készít a helyszínen, amelyeket különféle platformokon, többek között a SADiE-n, a Pyramix-en és a Sony Vegas-on szerkeszthetnek.
Van egy bizonyos élő zongorahang, ami tökéletesen egyensúlyban tartja a fát, a fémet és a filcet: a rezgőpadot, a kalapácsokat és a húrokat. Nehéz, és szinte lehetetlen ezt az érzetet egy felvételen digitálisan rögzíteni. A legtöbb zongorafelvétel dobozszerű, csilingelő, tompa vagy fényes hangzású.
A fenomenálisan élethű felvétel egy szólózongoráról, briliáns egyensúlyban a sok elem között, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy zongora zongorahangzású legyen – különösen a fából készült elemek és azok, amelyek a művész tapintásérzékét, és ezáltal érzelmi teljesítményét közvetítik. A támadás helyességét csak a sustain hatalmassága és kontrollja, valamint a realisztikus, teljesen természetes lecsengés múlja felül. Ha torzítást hallasz, a felszerelésedet hibáztasd, ne a felvételt!
A Rode stúdiófelszereléseket gyártó cég egy új mikrofont kínál a TF5 modellt. Különlegessége, hogy a világhírű hangmérnök, Tony Faulkner is részt vett a fejlesztésében, és az eredmény könnyedén felveszi a versenyt minden hasonló termékkel.
Mi különböztet meg egy felvételt ezernyi másik kiadványtól? A válasz szinte triviális: az interpretáció és a hangzás kombinációja az, ami lenyűgözi a zene szerelmeseit. Egy nagyon különleges aura, egy páratlan atmoszféra elvezeti a zenehallgatót az igazi témához – a hangzás lényegéhez. Egy interpretáció csak annyira lehet jó, amennyire a hang azt képes közvetíteni. A felvételi helyszín kiválasztása is kulcsfontosságú, mert jelentős akusztikai különbségek vannak. Az, hogy hogyan készül a felvétel, néha személyes ambíció és a rendelkezésre álló erőforrások kérdése. Hogyan vannak elhelyezve a mikrofonok? Túl erős vagy túl gyenge a visszhang? Ki fogja utána feldolgozni a felvételt a stúdióban, és hogyan? Ha a hangmérnök nem tudja a darab intimitását a lehető legrészletesebben visszaadni, akkor a produkciónak nincs hallgatási értéke, függetlenül attól, hogy mennyire jó szándékú az interpretáció. A terem manipulálja a zenét; minden székben mindenkinek más a hangélménye. És amikor végre eléri a hallgató fülét, a fül természetesen ugyanúgy manipulálja a zenét. Egy felvételt tehát másképp kell keverni, mint amit a koncertteremben hallanak, különben disszonanciák keletkeznek. Hogyan lehet megragadni egy élő koncert hangulatának lelkét egy felvételen? Mi az, ami technikailag megvalósítható? És mi vész el?
Nem vicc – fél évbe telik, hogy beállítsuk a hangsugárzókat, hogy azt az akusztikát produkálják, amit szubjektíve optimálisnak tartunk. Minden lakótér más. Mekkora a szoba? Miből vannak a falak? Szőnyegpadló, keményfa vagy laminált? Milyen messze vannak a hangszórók a falaktól? Milyen anyagból készültek? Milyen messze vannak egymástól? Mennyire szigetelt a szoba? Vannak-e csörgő üvegvitrin-szekrények, amelyek esetleg rezegnek? Túl lapos, túl tompa vagy túl mély a hang? Kompatibilis az erősítő a hangszórókkal? A lista szinte végtelenül folytatható. Érdemes otthon is kipróbálni, hogy a szoba minden pontján másképp érzékeljük az akusztikát. Az álló- vagy monitorhangszórók minden egyes elhelyezése megváltoztatja a zenehallgatási élményt.
A mai generációk jellemzően valamilyen Bluetooth hangszórókon keresztül élvezik a zenét. A tömörített MP3 fájlok és a basszusra – ami dübörgő – való összpontosítás napirenden van; a felbontás és az átlátszóság másodlagos szempontok. Ez elfogadhatatlan a klasszikus zenénél, ahol a finomságok és árnyalatok a legfontosabbak. Még a kiváló minőségű hangszórók sem garantálják, hogy a zene úgy fog szólni, ahogyan elképzeltük vagy reméljük. Ne higgyük, hogy az áhított hangsugárzók otthon ugyanúgy fognak szólni, mint a boltban. Az online korban megmaradt kevés szaküzlet jellemzően otthoni zenehallgatási szolgáltatást kínál. Mindenképpen érdemes kihasználni ezt a lehetőséget.
A hangzás olyan, mint a filozófia. Órákig lehetne róla vitatkozni. De végső soron a személyes zenehallgatási élmény számít, az, amelyik saját magunk számára optimális, és elégedett mosolyt csal az arcunkra. Az idáig vezető út azonban gyakran nem könnyű.
