Kell a zene élvezetéhez jó hallás? Az 1833-ban kiadott „Közhasznú esmeretek tára” című könyvben a következőket állítják a szerzők: …”Hangoztatás alatt a’ muzsikában a’ hangoknak szóhang vagy hangszer által ejtése, adása valamint az ezt eszközölhető tehetség is értetik. Ezen hangadás a’ muzsikában legnagyobb fontosságú, mivel annak tisztaságától függ ama’ gyönyörűségnek legtetemesebb része, melyet az előadandó muzsikai darabban lelünk”… Bár emészteni kell kicsit a régies stílust, mégis kiviláglik, hogy a bölcselet nem a hallgatói, hanem az előadói oldalra hárítja a felelősséget. A hallgatói oldal hallásáról szó sem esik, mivel az mindenkinél más, sőt idővel változik. Hogy javul, vagy romlik, azt a körülmények is befolyásolják.
Nyílt titok, hogy ismeretterjesztő, frissítő és elgondolkodtató írásainkat téveszmék ihletik. Sokan hangoztatják, hogy azért tartják feleslegesnek egy jobb audio-rendszerre való beruházást, mert úgy sem hallják a különbséget. Nincs az a jó érzésű bemutatótermi szakeladó, aki erre elő ne rántana a kínálatból valami jobb hangot, ha megteheti! Gyakorlatilag minden esetben bebizonyítható, hogy mindenki meghallja a különbséget, csak az elveket kell a hallottakhoz igazítani.
Ha, nem kiváló hallás szükségeltetik az élvezethez, akkor micsoda? Mindenkinek vagy csak magunknak tetsző hangzású audio-rendszer? Ha nem értünk hozzá, mire/kire hagyatkozhatunk?
A dolog ezen a ponton kezd érdekessé válni. Itt van lehetőségnek például az internet. Itt sok termék videós bemutatását meg lehet tekinteni, ahol az influencer (nem bacilusgazda(!), hanem prezentációt tartó vélemény vezérlő ember) még az új termék kicsomagolásának élményét is átéli helyettünk. Ha még csak ezt tenné meg, nem is próbálnánk tőle óva inteni, de sajnos ennél sokkal tovább megy. Nekiáll online „megszakérteni” a gyakran szűz készülék által hallatott hangot. Mutatja okos-telefon vagy a laptop hangszóróján, vagy a fülhallgatón keresztül azt, amit normál esetben közvetlenül hallani kellene. Csak csendesen kérdezzük, van ennek így értelme?
Nem sokkal jobb a helyzet az internet fórumokon lakó „nagy megmondókkal” kapcsolatban sem. Blogja válogatja, hogy folyamatos, vagy csak szakaszos acsarkodásban részesül a gyanútlan látogató. Itt általában egy „univerzális géniusz” mögé felsorakozó csoport az olvasó tábor kemény magja, akiknek mindenről megvan a saját lesújtó véleményük, tehát ők sem jelentenek majd nagy segítséget. Az úszómester szakma lenne javasolható néhány manapság próbálkozó „szócsőnek”.
Aztán ott vannak a tesztek, vagy készülék-bemutatók. Itt már egy fokkal jobb a helyzet, mert sokkal nagyobb a műértő fülek aránya az írók között, mint a fenti esetekben. Ezek az emberek ideális esetben nem tartják a zenei ízlésüket annyira jónak, hogy rá lehessen erőszakolni azt minden ember-társra, mindössze a tapasztalataikat osztják meg az olvasókkal, ami tiszteletre méltó tulajdonság. Ám, Ők már igazi képzett ínyencek, nem garantálható, hogy minden esetben tökéletesen érthető a véleményük. Ajánlásaikkal minden esetben a személyes meghallgatást szorgalmazzák több fokozatban attól függően, hogy mennyire tetszett nekik a termék.
Ha nem lenne annyira félénk a vásárlók többsége, bizony vehetnék a fáradságot, hogy személyesen győződjenek meg egy termék hangjáról. De, ez időigényes feladat – szerintük. Számoljon utána, mennyi időt töltött el semmit, vagy csak keveset mondó, egy darab termék adatainak megnézésével! Rendben, el kell ismerni, hogy ez a tevékenység végezhető bármikor, akár éjszaka is. Végül is az ostor a végén csattan, a „balhét” más Ön helyett nem viszi el, ha a videós-médiában hallottak alapján dönt a vásárlásról. Szerintünk ennél kevesebb energia befektetését jelent egy valódi bemutatón való részvétel, ahol a saját, akár tökéletesen „bot fülének” kedves hangú rendszert válogathat össze, valódi szakértői segítséggel. Hol? A célra bármelyik, magára valamit is adó, márka-képviseleti szaküzlet meg fog felelni.
Ne féljen tehát a saját fülének és véleményének hinni! Ha nem biztos magában, kérje meg a boltost, hogy mutasson más, vagy jobb hangot, hogy legyen összehasonlítási alap, és kiderüljön, hogy az miben tér el. Egy hang nem jelent sokat, gyakorlat kell a megítéléséhez, de kétfélét még könnyedén meg lehet különböztetni, és a hallottak alapján ítéletet tud majd hirdetni, hogy melyik tetszik jobban. Mi ezt a megoldást hangoztatjuk a lehető legharsányabban.
High-Fidelity, a nagy hűség …, de mihez?
A történelem legjobb filozófusai szerint, a műfaj szempontjából, …”az eredeti hangesemény csak akkor és ott létezik, amikor és ahol előállítják, az semmiképpen sem reprodukálható. Még abban az esetben is csak megközelíthető, ha a hallgató fáradtságának mértékétől függően különböző hangok meghallhatók”…
Úgy tűnik, hogy a dolgok mindig bonyolulttá válnak. Eljutunk arra a pontra, hogy végül mindig van valaki – aki, mivel nem ért egyet másokkal – arra a következtetésre jut, hogy mindenki úgy hallgat zenét, ahogyan az tetszik. Az ezt leírónak nincs igazsága, ha ebben az esetben létezik igazság, de legalább úgy tesz, mintha véleményt alkotna. Próbáljuk meg együtt gondolkodni! Ha halljuk a hegedű hangját, akkor felismerjük azt, még akkor is, ha egy telefonból érkezik. Sőt, még a mobiltelefon csengőhangokat is zenének tekintjük! Az mégiscsak elfogadhatatlan, hogy a muzsikák digitális tömörítéssel reprodukálódnak, és átmennek egy átalakítón, amelynek átmérője egy ceruza. Ez azt sulykolja, hogy agyunk sok képesség között, rendelkezik a hiányzó részek integrálásának és az újjáépítésnek, a zene nagyrészt hiányos hangokból történő megjelenítésének ügyes érzékeltetésével.
Tudjuk azt is, hogy egy hangszert nem a tiszta hangjegy alapján ismerni fel, hanem a létrehozott harmonikusoknak köszönhetően. Az „A” alaphangzó ilyen tiszta hang, de a felismerésen túl megkülönböztethető ha hangvillával vagy zongorával állítják elő. A harmonikusok (vagy a harmonikusok, a frekvenciáktól vagy a hangoktól függően) egyszerűen több értékű frekvenciák (vagy valójában hangok), amelyek az alapvetőhöz képest többértékűek és lehetővé teszik a forrás felismerését.
Mint már említettük, a telefon hangszórója rendkívül korlátozott számú harmóniát képes reprodukálni, hangzás-teljesítménye minimális. Ennek ellenére általában felismerjük a hegedűket és meg tudjuk különböztetni a zongorától (vannak kivételek). Ebben az esetben miért költenek annyi pénzt az emberek egy jobban hangzó audio-rendszerre? Az egyik dolog a hegedű, a zongora és a többi hangszer megkülönböztetése, sőt a mesterhangszer és a szolidabb képességű fajták közötti különbség felismerése. Jellemző dolog az elektronikus zene darabjainak hallgatásakor, hogy elkapjuk dallamot, de egészen más érezni a basszus és a dob műveleteit, a testes mély tartományt, megragadni a ütőhangszerek ritmusképleteit és mindazt, ami a dalban található.
Lehetőség van olyan eszközök vásárlására, amelyek képesek a felvételen rögzített anyagot a lehető legjobban reprodukálni (tudjuk, hogy lehet CD, vinyl, magnószalag, fájl, stb…). Igen ám, de honnan tudhatjuk, mi van a felvételben, és mit gondolt a hangtechnikus? Nem tudjuk, nyilvánvalóan nem – és ez a dolog szépsége – érdekelnie kell minket.
Olyanokkal akarunk beszélgetni, akik soha nem léptek be egy koncertterembe, és kihasználják a fenti alibit, hogy továbbra is a hangszórók elől pontozzák a minőséget, anélkül hogy tudnák, miről beszélnek? Vannak olyan emberek, akik több ezer hozzászólással járnak/kelnek a fórumokon, és a téma „szakértőinek” tekintik őket. A legtöbbjüknek fogalmuk sincs arról, hogy a hangszerek valójában hogyan hangolódnak, nincs rálátásuk a több ezer különféle árnyalatra, amelyeket egy dob-felszereléssel ki lehet fejezni. Feljutna-e az Airbus repülőgépre a pilóta, aki eddig csak egy személyi számítógép előtt „repült”???
Sokan úgy vélik, hogy tapasztalataikat különböző hangrendszerek meghallgatására alapozhatják anélkül, hogy elképzelnék a valóságot. Pedig a valóság megtapasztalása teszi ismertté a jó felvétel megkülönböztetését a rossztól. Nem kell zenésznek lenni ahhoz, hogy a több húros hangszert tartalmazó felvételnél halljuk a húrok domináns harmóniáját a teljes hangszeréhez képest. Még ha egy kis létszámú zenekart hallgatunk, ahol talán csak hat hegedű játszik együtt, akkor is olyan összhangzatot, olyan testességet hallhatunk, amelyet ritkán lehet felvételből.
Az alapvető probléma az, hogy ha meghallgatjuk azokat a felvételeket, amelyeket gyakran használnak a rendszerek tesztelésére, nyilvánvalóan sokan nem tudják, milyen részletekre kell figyelni. Ha ezek első pillantásra kicsit befolyásolnak, hatásvadásznak tűnnek, valójában nem ítéljük meg az árnyalatokat. Amit mindannyian tudunk, a zenét árnyalatok alkotják. Vannak olyan felvételek, amelyek nemcsak a rajongók körében híresek, és amelyek a hangokat lenyűgözően adják vissza.
Gyakran halljuk, hogy egy rendszer jól hangzik, ha úgy tűnik, hogy az énekes vagy a zenészek a szobában vannak. Úgy gondoljuk, hogy ennyi nem elég. Egy felvétel és egy hangrendszer meglehetősen jól hangzik, ha elvisz minket eredeti zenei esemény „színhelyére” és még időbeli atmoszférát is teremt. Azokban a ritka esetekben, amikor ez megtörténik kedvező a tényezők együttállása. A hifi-rendszer értékelésének csak egy módja lehet, az összehasonlítás az élő-zenével. Ezután elvégezhetjük az összes szükséges megkülönböztetést, a reprodukció méretarányát, a hallgatási környezet befolyását stb., de ez nem változtatja meg az anyagot. Abban a pillanatban, amikor sikerül érezni a zenészek hangulatát és érzelmeit, hangrendszerünk elérte a célját, és nincs másra szükség. Amikor audiofileket hívtunk valódi koncertekre, szinte mindig tanultak a hallottakból.
Beethoven életműve jó példa arra, hogy a zeneszerzői vénához nem nélkülözhetetlen a tökéletes hallás. Nagyot hallva maradandót alkotni…, ahhoz már a belső hallás szükséges.
Köszönet az idézetért a Books.google oldalnak, a képért a Hearing aids, johnjeansonne.com oldalnak.
