Sajnos a világ tele van gyászhírrel. A „nagy generáció” vészesen idősödik és olvad, mint a sarki jég, egyre kisebb lesz a korosztály világa, és mivel nem egyszerre születünk – nem egyszerre halunk meg, ismét híres művész emberek távoztak, várta Őket az „égi zenekar”. Nekrológot írni mindig nehéz, a megemlékezéseket az elfogultság hangján írjuk. A következő művészek életében voltak szomorú epizódok, ha lehet csak a szépre és a kiváló zenei felvételekre emlékezzünk!
Dr. Lonnie Smith (1942. július 3. – 2021. szeptember 28.) aki, Dr. Lonnie Smith néven vált híressé, amerikai jazz orgonaművész. Ha a Hammond B3 jazz-orgonára gondolunk két kiváló előadó jut eszünkbe – az egyik Jimmy Smith, míg a másik a Doktor. A doktor megjelölés nem tudományos cím volt. A zenésztársak ragasztották neve elé, mert képessége volt „orvosolni”, javítani zenéjüket. Választott hangszerére célozva hívták Dr. B3-nak is.
Önmaga így vallott erről: …”A zene doktora vagyok. Amikor felmegyek a színpadra, csak a zenére gondolok. Megérinthetlek a zenével. Nem gondolok a turbánra, sem az orvosra, csak arra gondolok, hogyan fogok mindenkit megérinteni”…
A New York-i Buffalo-ban született, Isten megáldotta a zene ajándékával. Elmerült az evangéliumban, a bluesban és a jazzben. Tizenéves korában több kórusban énekelt, trombitán és más hangszereken is játszott, kiemelkedő szólista volt. Fiatal éveiben szegény volt. Egy lengyel származású zenebolt tulajdonos Art Kubera, akit Lonnie „angyalának” nevezett, ajándékozta meg a drága hangszerrel.
Mivel nem volt képzett billentyűs, autodidaktaként tanulta a komplex hangszer minden árnyalatát. Kivételes kreativitású és szellemiségű zenész lett. Azzal, hogy teljesen belevetette magát olyan orgonisták, mint Wild Bill Davis, Bill Doggett és Jimmy Smith felvételeibe, valamint elragadtatott figyelmet szentelt az egyházi orgonáknak, a fiatal Lonnie kezdte megtalálni zenei hangját. …”Bár nem tudtam, hogy, de a kezdettől fogva tudtam játszani. Megtanultam, hogyan kell, és ennyi volt. Ez egy szenvedély számomra, ezért minden más magától jött”… – nyilatkozta.
Ha van egy szó, ami a legjobban leírhatná Dr. Lonnie-t, mint embert, az a „lelkes” lenne. Ez a tulajdonság túl kevés emberben található meg, nemhogy zenészekben. Dr. Lonnie Smith jól ismert, jellegzetes figurája volt a jazz világának. Turbánt viselt, de kijelentette, hogy a turbánnak nincs vallási jelentősége, csak fiatal korától fogva hordta. Smith maga mondta, nem tudja, miért kezdett turbán viselni. Lonnie a 60-as évek elejétől kezdte saját világát keresni, a Hammond orgona mesterként egyedülálló életutat járt.
A Hammond B3 orgonát eredetileg olyan egyházaknak szánták, amelyek nem engedhetik meg maguknak a hagyományos orgonákat. Bár a B3 a templomban kezdődött, nem tartott sokáig, mire a fekete zenészek elkezdtek úgy tekinteni rá, mint a népszerű zeneszerzés eszközére. Az 50-es évek közepére a B3 megtalálta első igazi szupersztárját, a legendás Jimmy Smith-t, a többit pedig, ahogy mondják, történelem. Dr. Lonnie Smith történetét archív és kortárs koncertfelvételeken keresztül mesélik el olyan zenésztársak, mint George Benson, Lou Donaldson, Joe Lovano, Don Was, Joey DeFrancesco és Rudy Van Gelder. 2017-ben megkapta a Nemzeti Alapítvány a Művészetekért (NEA) Jazz Master Awards díját, ami a legmagasabb zenei kitüntetések egyike.
…”A jazz amerikai klasszikus, és ez a zene tükrözi az akkori eseményeket. Az orgona olyan, mint a napfény, az eső és a mennydörgés … ez számomra minden világi hang!”…- hirdette.
George Theodore Wein (1925. október 3. – 2021. szeptember 13.) amerikai zongorista és producer, akit legtöbben impresszárióként ismernek. Nem alaptalanul, hiszen több fesztivál alapítója volt. 1954-ben megalapította a Newport Jazz Festival-t, amelyet minden nyáron Rhode Island-en rendeznek, társalapítója volt a Newport Folk Festival-nak valamint a New Orleans Jazz and Heritage Festival-nak.
George Wein Massachusetts államban, Boston északi részén, kelet-európai zsidó bevándorlók gyermekeként született. Már az 1950-es évek elején elegendő befolyással bírt, hogy meggyőzzön számos nagy művészt, köztük Billie Holiday-t, Dizzy Gillespie-t, Lester Young-ot, Oscar Peterson-t, a Modern Jazz Quartet-et és Gerry Mulligan-t, hogy lépjenek fel egy speciális színpadon a helyi sportklub területén.
Az első Newport Jazz Festival jelentette az áttörést. Elaine Lorillard – helyi lakos és a művészetek lelkes mecénása – meghívására érkezett, aki dohánytermesztésből származó vagyon örököse volt. Az eseményt a Massachusetts állambeli Lenox-ban megrendezett Tanglewood, klasszikus zenei fesztiválon modellezték. Legyőzték a kezdeti helyi ellenállást és tudósítást kaptak az országos sajtóban. A fesztivál népszerűsége, terjedelme és tekintélye rohamosan nőtt. George Wein 1972-ben New Yorkba költözött, de élt Los Angeles-ben, Chicago-ban, Nizza-ban, Tokióban és sok más városban. Minden említett városban tevékenyen részt vett a jazz-élet alakításában.
A fesztiválok – ahol a dzsessz története készül(!) – mindig a figyelem közponjába kerültek, többek között Miles Davis látványos „újjászületésével” 1955-ben, Duke Ellington 1956-os diadalával, valamint Bob Dylan vitatott döntésével, hogy akusztikus gitárját Fender Stratocasterre cserélje 1965-ben. Wein birodalma túlmutatott a jazz muzsika koncert-szervezésén. Magában foglalta a Newport Folk Fesztivált, amely létfontosságú szerepet játszott Bob Dylan, Joan Baez és sok más előadó karrierjében. Wein döntése volt, hogy olyan rock-zenekarokat vegyen fel a repertoárba, mint az 1969-es Newport Jazz Fesztiválon szereplő rockzenekarok, köztük a Led Zeppelin és a Sly and the Family Stone, majd később a Blood, a Sweat and Tears, a Jethro Tull és az Allman Brothers. A siker és a hozzá tartozó „balhék” 1969-ben és 1971-ben, megrémítették a városatyákat. Wein sikere az 1960-as évek végén és a 70-es évek elején a jazz és a folk előadóinak bemutatásában elősegítette az utat a Woodstock jelenséghez és a rockfesztiválok bőségességéhez. A jazz mindig az első szerelme volt. Évekkel később megújította a nizzai fesztivált, a Grande Parade du Jazz nevet adva, ahol Miles Davis, Dizzy Gillespie, Chuck Berry, B.B. King és Herbie Hancock mutaták be művészetüket.
A legtöbb impresszárióhoz hasonlóan Wein néha viharos kapcsolatban állt a zenészekkel – különösen a fiatalabbakkal – akik úgy vélték, hogy nem kapnak elég fizetést, vagy nem kapnak kellő figyelmet. Erre eklatáns példa volt Miles Davis, epikus vitáik történeteit mindketten önéletrajzban mesélték el. Viszont megvolt közöttük a kölcsönös tisztelet(!).
Remek jazz-zenész volt, már tizenéves korában profi módon zongorázott és a nyolcvanas éveiben is folytatta. Fesztiváljain is vezetett kisebb együtteseket, akik általában Newport All-Stars néven futottak. 2019-ben Newportban bejelentette:
…„ez volt az utolsó fellépésem jazz-zenészként. 95 éves koromban az utazás túl nehéz számomra. Nagyon fáj a szívem, hogy nem láthatom az összes barátomat. Az új csapattal, amely mindkét fesztivált lebonyolítja, látom, hogy örökségem jó kezekben van”… – nyilatkozta.
Baksa-Soós János (1948. szeptember 20. – 2021. szeptember 25.) Aki „benne van a korban” az a Kex együttes énekeseként ismeri. Rengetegen emlékeznek rá annak ellenére, hogy az együttes csak két évig állt a színpadon. Viszont ez a két év elég volt arra, hogy az együttes, és vele Baksa óriási hatással legyen a magyar rocktörténetre és az underground mozgalomra. A Kex-együttes abszolút egyedi teljesítményt nyújtott, aminek se előzménye, se folytatása nem volt. Baksa-Soós feltűnő jelenség volt. A színpadon előadott performanszai sokakban döbbenetet váltottak ki – ilyet akkoriban még nem lehetett látni. A Kex képzett zenészekből állt, kezdetben gitár nélkül, cselló, zongora, dob-basszus ritmusszekció összeállításban, akik bármilyen váratlan helyzetben azonnal képesek voltak alkalmazkodni vezetőjük szeszélyeihez. Szükség is volt rá, hiszen Baksa megtette, hogy egy nehéz, improvizatív zenedarab után száznyolcvan fokos fordulatot véve felkonferálta és eljátszotta velük a „Kiskacsa fürdik” című gyerekdalt, netán a „Sárga csőrű kisrigót” vagy épp valamelyik kuplét. Persze, mindent a megfelelő performansszal, happeninggel fűszerezve, mert anélkül nem létezett a Kex. A Kex elsősorban az értelmiségi körökben, a művészvilágban, illetve főleg a fiatal egyetemisták között lett népszerű, rétegzene volt, de egy érzékeny réteget mozgatott meg.
Az a Kex, amely a Baksa-Soós János által közvetített, a diktatúra által elfojtott szabadságról szólt. A hazai underground zenei élet legendás alakját időről-időre hatósági zaklatások érték, mivel szemükben még a feltörekvő rock-együttesek kissé excentrikus külsőségeket hordozó világából is kitűnt. Persze, hogy szemet szúrt a kádári éra belügyi szerveinek, a beépített embereknek, mivel, állításuk szerint János nem volt a „szocialista fiatalság” mintaképe. Szerintük Baksa-Soós János úgy állítja össze az együttes műsorát, hogy azzal burkoltan rendszerellenes hangulatot keltsen a közönség körében. Az operatív tisztek és beosztott hálózati embereik Radics Bélát és Baksa-Soóst szinte azonos intenzitással követték. A Kexet szétbomlasztotta a diktatúra, nem kapták meg az esélyt a nagy-lemezre, amelyet kőkeményen üldözött az olykor már puhának hazudott kádári diktatúra. Voltak egyéb trükkök is, Zoránt a nagylemez álma miatt bevették a Taurus EX-T együttesbe, Som Lajos ekkor kiszállt, a régi, kőkemény zenekarnak vége volt. Baksát pedig éppen Zoránék Metrójába csábították, hogy így a Kextől is megszabaduljanak. Az egyik legfontosabb ügynök éppen a Metro zongoristája, Fogarasi János volt. Jánost nagyon sokat bántották, többször elvitték a rendőrök, volt, hogy a rendőrségen ájultra verték. Összegyűjtöttek róla mindent, amit csak lehetett, nyilván felhasználva az ügynökök információit is, majd bíróság elé állították. A következmények: egy év felfüggesztett börtön helyett három hónap, próbára bocsátás.
https://magyarnemzet.hu/kultura/2021/04/otven-eve-emigralt-baksa-soos-janos-a-kex-frontembere?
https://pestisracok.hu/kex-taurus-syrius-legjobbjainkat-taposta-el-a-diktatura-a-legendas-kex-dobosaval-kisfaludy-andrassal-az-elhallgatott-zenekarokrol-beszelgettunk-1-resz/ ajánlott a 2. is.
Baksa-Soós előadóművész, képzőművész, a 70-es évek elején disszidált az NSZK-ba. Pontosabban az egész család, mindannyian, tizenegy ember ment ki, egyik sem jött vissza. (Ennek az epizódnak külön története van.) Essenbe képzőművészeti tanulmányokat folytatott. A zenei pályát képzőművészetire cserélte. Mesterei között Joseph Beuys és Gerhard Richter voltak. 1978-ban (Nyugat-)Berlinben telepedett le, műveit Január Herceg Tova ICY néven dedikálta. Essenben grafikát tanult, majd Düsseldorfban festészettel, kerámia szobrászattal folytatta a pályát. Előbb könyveket jelentett meg a témában, majd a rendszerváltozás után hazai és berlini kiállításokon mutatta be alkotásait.
Hobo így emlékezett meg róla: …„1968-ban Ő indított el a pályámon, a Kexben énekeltem először zenekarral. Első daluk szövegét is én írtam, Csillagok, ne ragyogjatok volt a címe. A Hobo Blues Band első lemezét az Elszállt egy hajó a szélben átdolgozásával szerettem volna kezdeni és az abban elhangzó ‘Mondd meg, ki vagyok? Mondd, meg, mi vagyok én?’ refrénre válaszolt volna a ‘Ki vagyok én?’, amit a szintén a napokban elhunyt Póka Egonnal írtunk. Ám a Kex-dalt disszidens művész alkotásának nyilvánították és nem engedélyezték a felvételt. Baksa egyedül többet tudott, mint Mick Jagger és Jim Morrison együttvéve és ezt ma is így gondolom”…
Az emlékek, amihez Baksa-Soós János neve köthető, túlléptek a zenén és mindenen. Egy magamutogató, nagyon bátor és határozott ember. Teljesen egyedi volt, nincs magyar példa arra, milyen egyéniség volt. Őt sokan utánozták, de ő nem utánozott senkit. Ő volt az a bohókás, vékony, keresztbe csíkos-nadrágos, hosszú szőke hajú, bajszos srác, aki tiszta szívvel élt. Vele ment a múltunk egy darabja. Ui.: a beszúrt hivatkozások ajánlott olvasmányok
Isaac Donald „Don” Everly (1937. február 1. – 2021. augusztus 21.) az Everly Brothers amerikai country rock testvérpár tagja volt. A duó zenész családban nőtt fel, először, az 1940-es években, a rádióban szüleikkel énekeltek, mint „The Everly Family”. A kiemelkedő Nashville-i zenész, Chet Atkins, és a Nashville-i RCA Victor stúdió menedzserének figyelmét is felkeltették, népszerűségük 1957-ben a „Bye Bye Love” című saját szerzeményükkel indult. További slágerek következtek, mint például a „Wake Up Little Susie”. (Ezek a dalok sok feldolgozást éltek meg, köztük Simon and Garfunkel is mindkettőt lemezre vette) Bár eredendően előadóművészek voltak, dalszerzőként is sikereket értek el, különösen Don a „(Till) I Kissed You” című dalával. Don, az „Adrian Kimberly” álnévvel rögzítette Sir Edward Elgar első „Pomp and Circumstance” indulók nagyzenekari változatát, amely 1961 közepén az Egyesült Államok legjobb 40-es listáján szerepelt. 1962-re az Everly Brothers 35 millió dollárt keresett pusztán a lemezek értékesítéséből.
Nagy hatással voltak a következő generáció zenéjére. A korai Rock and Roll legbefolyásosabb, úttörő csoportjai közé tartoztak. Pályafutásuk a műfaj kezdetétől számított néhány éven belül kezdődött, az Everly-k mennyei harmóniáit rajongók milliói szerették és szeretik ma is, szerte a világon. A rock mellett zenéjük segített népszerűsíteni a folk rock és a country rock műfajait. Az 1960-as évek számos kiemelkedő együttesének munkásságát nagymértékben befolyásolták, köztük a Beatles, a Beach Boys, a Bee Gees és a Simon & Garfunkel duó harmónia-dús éneklése és akusztikus gitár-játéka jellemző volt. A fokozott amfetamin-használat, valamint populáris zenei ízlés változása a duó népszerűségének csökkenéséhez vezetett. 1973-ban hivatalosan is szakítottak. A feszültség kettejük között a felszínre került. Don azt mondta egy újságírónak, hogy elege van az Everly Brother-ből. Egy műsor alatt Phil összetörte a gitárját és kiment a színpadról, így Don fejezte be a műsort. Tíz év múlva újra találkoztak, ismét összeálltak és rendszeresen felléptek.
1983. szeptember 23-án koncertet adtak a londoni Royal Albert Hall-ban. Az élő-koncert LP és az anyagból készült CD-lemez ma a gyűjtők kincse. Más, híres előadókkal is együttműködtek, többnyire duetteket énekeltek. Szerepeltek Paul Simon 1986-os Graceland című albumának címadó dalában. Az Everly Brothers-t 1997-ben Grammy-életműdíjjal tüntették ki. 2001-ben bekerültek a Country Music Hall of Fame-be, 2004-ben pedig a Vocal Group Hall of Fame-be. A zeneiparban kifejtett munkájukért az Everly Brothers kapott egy csillagot a hollywoodi Walk of Fame járdáján. A Rolling Stone magazin „Minden idők 100 legnagyobb művésze” listáján a 33. helyet foglalták el.
Don Everly egy interjúban elmondta, hogy nagyon nehéz életet élt testvérével, Ő és Phil elidegenedtek egymástól, amit elsősorban a politikáról és az életről alkotott nagyon eltérő nézeteknek tulajdonítottak. A zene volt az egyetlen dolog, amit megosztottak egymással, mondván: …„szinte olyan, mintha tudnánk egymás gondolataiban olvasni, amikor énekelünk”… Don azonban azt is kijelentette, hogy nem jutott túl Phil halálán, mert …”Minden nap gondoltam rá, még akkor is, amikor nem beszéltünk egymással. Még mindig megdöbbent, hogy elment. Mindig hittem abban, hogy a testvérem előtt fogok meghalni, mert idősebb vagyok”… Testvére hamvainak egy részét otthonában tartotta. Minden reggel elvégzett egy különös rituálét, felvette az urnát és azt mondta: „jó reggelt”. Don Everly 84 éves korában, 2021. augusztus 21-én, otthonában, Nashville-ben halt meg. Újból együtt lépnek fel az „égi zenekar” kíséretével.
