Minden zenerajongó úgy ismeri Alan Parsons hangmérnököt, mint a Pink Floyd együttes stábjának oszlopos tagját vagy a The Alan Parsons Project nevű progresszív rock-zenekar gitáros/névadóját, vezetőjét. Az 1948. december 20.–án London városában született hangmérnök, producer, zeneszerző, gitáros, billentyűs és énekes ettől sokkal több, már életében legenda. Munkásságának valódi mérföldkövei a Pink Floyd együttessel történt együttműködése és a saját együttesének, az 1990-es évekig szinte minden évben kiadott lemezei, de emellett zenetörténeti jelentőségű munkája fűződik a Beatles-lemezekhez (Abbey Road, Let It Be), valamint a Wings együttes megszólalásához vagy Rick Wakeman (Yes együttes) felvételeihez.
A hagyományos iskolák kijárása után az EMI-hoz jelentkezett munkára, a „televíziós kamerák kutató osztályán” dolgozott. Kihasználva a továbbképzési lehetőséget gyakorlatot folytatott a „hangász-osztályon”, ahol az eredeti, az Abbey Road stúdióban készült master-felvételek másolatait készítették. Alan Parsons még csak 19 éves volt, amikor elkezdte gyakorlati tanulmányait az Abbey Road Studios-ban Londonban, Geoff Emerick, a Beatles hangmérnök és George George producer irányítása alatt. Alan első elismerését a The Beatles – Abbey Road nagylemez felvételeinek elkészítésében való részvételéért kapta. Miután továbbiakban is együtt dolgozott a Let It Be lemez felvételeinél, Alan teljes értékű és befolyású hangmérnökként kezdett dolgozni Paul McCartney, Wings, George Harrison és számtalan más művész mellett, akik az Abbey Road stúdióba jöttek muzsikálni.
Az Abbey Road Stúdióban töltött ideje után „ajtók” nyíltak meg számára, a lehetőségek következtében az 1970-es és 1980-as évek egyik legsikeresebb felvétel-gyártója lett. 1972-ben Alan lett az egyetlen mérnök, aki a Pink Floyd együttessel dolgozhatott a Dark Side Of The Moon című lemez anyagán. Lehetősége volt az akkori legfejlettebb felvételi technikákkal kísérletezni, legendás lett Quadrofon hanghatású keverése. A gyártók és a mérnökök szerepének felértékelődése ebben az időben kezdődött. A hangmérnökök addig nem voltak fontosak, sajnos nagyon sok volt a „csináld, amit mondanak” típusú munka. Ha az albumot alkotói nem tudták teljes egészében létrehozni, akkor a mérnökök minden bizonnyal befolyásosak és művészi hozzájárulásukért szükségesek voltak. A Dark Side felvételeinek előállítása és az album megtervezése annyira bonyolult és kifinomult volt, hogy lehetetlen volt más rutinfeladathoz hasonlítani. A számítógépek elterjedése és a digitális gyártás előtti korban a hangeffektusok és visszhangok létrehozása, az album kvadrofonikus produkciója úttörő munka volt a hangtechnika területén. Parsons munkája a Dark Side album létrehozásában fontos lépésként szolgált karrierje felgyorsításában. Mivel az album hatalmas vállalkozás és az elismerés mértéke is nagy volt, előkészítette az utat a karrier megszerzéséhez.
Alan – szakmája szerint – stúdió építő hangmérnök, ezenkívül zenész és zeneszerző, saját elképzelésekkel. 1975-ben Eric Woolfson énekes/zeneszerzővel és zongoristával megalakítja a The Alan Parsons Project együttest és az elkövetkező időszakban kiadja első tizenegy stúdióalbumát. Ez egy lépcsőzetesen felépített, tizenöt éves karrier. Rendkívül nehéz pontosan megítélni, hogyan hatott az Alan Parsons Project a szélesebb értelemben vett mainstream zenére. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a klasszikus zenéhez legközelebb álló alkotó legendák, mint az Emerson, Lake and Palmer, a Yes, a Pink Floyd, vagy a King Crimson legénysége, és természetesen az Alan Parsons Project két agytrösztje, akikkel kapcsolatban még a Vangelis analógia meghúzását sem féljük meglépni.
Abban biztosak lehetünk, hogy a rendkívül széles repertoárt átfogó zeneművek hatása nem korlátozódik kizárólag a rockzenére. A projekt zeneisége mindvégig táplálkozott a könnyed pop fogásokból, a hetvenes évek végén az új-hullámból, az elektronikából, valamint természetesen a klasszikus zenéből. Azonban éppen ebből következően besorolni és értékelni is nehéz a munkásságukat, és bár sokakat megérintett a művészetük, kevés olyan zenekarról tudni, akiket konkrétan ők ihlették volna munkásságuk kiteljesítésére. Annyi azonban biztos, hogy a progresszív zenék történetében a projekt rendkívül fontos helyet foglal el, hiszen rámutattak arra, hogy a közkedvelt és közérthető zenei formák felhasználásával is lehetséges magas művészi értékű muzikális tartalmat létrehozni, anélkül, hogy a tehetség és a képességek öncélú fitogtatásának csapdájába esnének. Ennek megfelelően a projekt lemezei gyakorlatilag bármilyen jóérzésű ember számára befogadhatóak és hallgathatók.
A The Alan Parsons Project összesen 10 nagy-sikerű stúdió albumot adott ki, de a kezdetekben nem lépett egyszer sem színpadra (csak azután, hogy számos amerikai és európai top 20-as slágert jegyeztek a banda neve mellett). A Project utolsó albuma, a ‘Gaudi’ a ’80-as évek végén jelent meg. Alan azóta szólóban rögzít újabb lemezeket, többnyire azokkal a zenészekkel, akik részt vette a „Project” kiadványain is. Amellett, hogy Parsons számos arany- és platinalemezt tudhat magáénak, a zenész összesen 11 Grammy-jelöléssel büszkélkedhet, köszönhetően hangmérnöki/produceri munkái sikereinek. 2007-ben például a „Valid Path” című Persons-albumot jelölték a „Legjobb Surround hangzású album” kategória esélyesének.
Az elmúlt években tett nyilatkozataiból kiderült, hogy úgy érzi, a mai zene vonulatai jócskán feláldoznak egy bizonyos fokú gazdagságot a hang szempontjából.
„ A modern megszállottság tökéletes időzítéssel mindent rögzít, viszont én az szeretem, ha a zenészek valódi interakcióban, együtt játszanak. Ne legyen automatikus javítás és automatikus hangolás! Az érzés biztosítsa a hátteret és az emberek pozitív interakcióját. A zene-letöltés világában vagyunk, és a koncepcionális albumok, amelyekről engem ismernek, már nem divatosak, mert az emberek nem ülnek le és hallgatnak 40 perces, egybefüggő zenét, mint régen. Három perc(!) és a fülhallgatók mp3 minősége számomra nem sok motiváció. Most mindenki több – írói, zenészi, hangmérnök/produceri – munkát végez otthon, ami nem célravezető. Továbbra is azt gondolom, hogy a hangmérnök és a producer hagyományos szerepe képes nagyban hozzájárulni a zenei minőséghez”.
A 2018-ban elkészült ParSonics Stúdió, a Tres Vientos Ranch, a Santa Barbara felett fekvő domb tetején, a Grammy-díjas audio-mérnök Alan Parsons otthona lett. Ezt a korszerű létesítményt mindkét oldalról széles panoráma veszi körül. A hely megválasztása, a lélegzetelállító környezet – kilátás a hegyekre és az óceánra – Alan magával ragadó stílusát tükrözi. A stúdió-komplexumban egy fényűző „zöld szoba” és vendéglátó-helyiség is található, amely fedett terasszal is rendelkezik, elég nagy ahhoz, hogy befogadja a szemináriumokat és a különböző eseményeket. Rengeteg lehetőség van a szabadtéri mozgásra, a gyors fül-frissítésre vagy inspiráló pillanatra a természetben.
A vezérlő szobában megtalálható egy 32 csatornás Neve 5088 analóg konzol, 5.1-es kontrol a B&W 802 Diamond hangszórókon keresztül nyújtja a kreatív szabadságot. A felvételi helyiségekben rendelkezésre álló válogatott mikrofonok között választható a Neumann U47 FET (Field-Effect Transistor), British Coles 4038 szalag mikrofonok és a Neve RNR1 szalag mikrofon, ami egy ajándék Alannek a Rupert Neve-től. Az eszközök java részét Alan gyűjtötte több, mint 40 éves karrierje során. Alan szilárdan azoknak táborába tartozik, akik úgy vélik, hogy míg a számítógépek megkönnyítik a dolgokat, az analóg konzolok jobb hangzást nyújtanak.
„Ritka, hogy túlmutatunk az alkotó zenészeken, amikor munkánk hozzájárul elismerésükhöz. Bármely Grammy-díjas ünnepség jó betekintést nyújt, mivel az ikonok fellépnek a dobogóra, és felsorolják a legtöbb ismeretlen közreműködőt, akik nélkül „ez nem lenne lehetséges”. Lehet, hogy ezek a „közreműködők” megkapják a saját díjaikat is, csak ritka esetekben válnak annyira ismertté mint Sir George Martin, akit gyakran az „Ötödik Beatle” -nek hívtak”.
Alan Parsons nem igazán illeszkedik egyik paradigmába sem és egyfajta rejtély a rock-világban, de Parsons egyike azoknak a nagy befolyásolóknak, akik nélkül Steven Wilsonhoz hasonló művészek valószínűleg nem is léteznének. Ennél is fontosabb, hogy ugyanezt mondhatjuk el az olyan ikonikus albumokról is, mint a Hold sötét oldala, az Abbey Road és a Let it be, ahol Parsons vitathatatlan hozzájárulása és befolyása sok szinten észrevétlen vagy legalábbis alábecsült. Annak ellenére, hogy „benne a keze” minden idők egyik legnagyobb albumának munkájában, hiányzik a nevének ismerete a produkciós szakma belső körében és a prog-rock jelenén kívül. Annak ellenére, hogy befolyása és tapasztalata tovább predesztinálta volna, Parsons visszautasította a meghívást a követő album, a Wish You Were Here elkészítésére. A többi, amint mondják, már történelem.