Újabb legendát veszített a jazz műfaja, elhunyt Pharoah Sanders. Eredeti nevén Farrell Sanders 1940-ben Little Rock városában, az akkori szegregált világba született az USA-ban. Az iskolában gyermekeként kezdte zenei pályafutását, egyházi himnuszokat játszott, a helyi templomi énekkart klarinéton kísérte. Mielőtt szaxofonozni kezdett, jazz és rhythm and blues műveket játszott a Little Rock West Ninth Street klubjaiban. Amikor a Scipio Jones Gimnáziumban tanult, Sanders tenor-szaxofonozni kezdett. Az ottani zenekar vezetője, Jimmy Cannon szintén szaxofonos volt, ő mutatta meg a fiatal tenorosnak a jazz műfaját. Amikor Cannon távozott a zenekar éléről, Sanders, bár még diák volt, átvette a zenekar igazgatói posztját. Később Észak-Kaliforniába költözött, ahol művészetet és zenét tanult az Oakland Junior College-ban.
1961-ben Sanders New Yorkba költözött, ahol a létért küzdött. Egy rövid időszakban számos free-jazz nagysággal, mint Sun Ra, Don Cherry és Billy Higgins, játszott. Mivel nem tudott zenélésből megélni, zálogba vette hangszerét, alkalmi, nem zenéléssel kapcsolatos munkákat végzett, és néha a metróban aludt. 1964-ben John Coltrane felkérte Sanderst, hogy üljön be a bandájába. A következő évben Sanders rendszeresen játszott a Coltrane csoporttal. Coltrane és Sanders együttesei a jazz történetének legvitatottabbjai közé tartoztak. Zenéjük a hagyományos jazz-koncepciók – mint a swing és a funkcionális harmónia – szinte teljes elhagyását képviseli. Az erő szükségszerű volt abban a bandában, és ahogyan erre Coltrane hamar rájött, Sandersnek bőven volt belőle. Sanders első lemezét vezetőként 1964-ben készítette. John Coltrane 1967-es halála után Sanders rövid ideig özvegyével, Alice Coltrane-nel dolgozott együtt. A 60-as évek végétől elsősorban saját együtteseinek vezetőjeként dolgozott.
Az első, Coltrane-nel készített felvételei utáni évtizedekben Sanders körültekintőbb előadóvá fejlődött, aki képes meggyőzően játszani a legkülönbözőbb kontextusokban, a free-től a mainstreamig. Érett művészként Sanders felfedezett egy kemény élű lírát, amely jó szolgálatot tett neki. Sanders a szaxofon perzselő, kereső hangjáról volt ismert, amely a blues-ból, a gospel-ből, a soulból és az avantgarde-ból merített saját személyes, erősen spirituális hangzást. Részt vett a jazz új szókincsének létrehozásában, a modális struktúrák, a transzcendens hangulatok és az afro-ázsiai hangszínek ihletett kombinációi széles körben szerepeltek hosszas pályafutása során. A „spirituális jazz” iskola három kulcsfigurájának egyike, akinek hosszabb élet adatott meg, mint John Coltrane-nek és Albert Ayler-nek, a szaxofon jazz meghatározó alakjainak. Sun Ra jazz-zongorista, zeneszerző látta meg benne először a lehetőséget, és ő biztatta arra, hogy használja a Pharoah művésznevet. Így hamarosan Farrell-ről Pharoah-ra változtatta nevét, ezzel márka ismertséget szerzett magának, amit a korábbi dzsessz generációk öntörvényű királyai, hercegei, grófjai és grófjai élveztek.
Zenéjüket a hagyományos jazz-koncepcióktól történő radikális távolságtartás, a lendület, az örvénylő, nyers hangzás, gazdag és túlterhelt hangok, a spiritualitás, a kántálás, a rendszertelen struktúrák jellemezték. Erő volt ebben a zenében, Sanders rengeteg erőt, a teljes személyiségét beletette. …„Trane volt az Atya, Pharoah volt a Fiú, én vagyok a Szentlélek”… – mondta Albert Ayler, a free jazz másik úttörője. Ebben a híres mondat pontosan leírta mindazt, ami a hatvanas évek közepének expresszionista free jazz mozgalmát és ezen belül Sanderst jellemezte. Kezük alatt a zene kevésbé a szóló improvizáció eszközévé, inkább közösségi rítussá vált, néha mantrák éneklésével és kiterjesztett ütőhangszeres közjátékokkal.
A rengeteg felvétel őrzi munkáit és jól bizonyítja Sanders magas rangját a kortárs fekete zene kánonjában, őt valójában varázslatos élő fellépései határozták meg művészként és személyiségként. Felejthetetlen előadásai, ahogyan utánozhatatlan hangjait húzta elő tenorjáról, olyan érzést keltettek, mintha a szél, a tenger és a föld erejét egyetlen ősrobbanás hangjába ötvözné. Sanders az un. túlfúvásos valamint harmónikus többszólamú technikájáról vált ismertté, a szintén szaxofonista Ornette Coleman szerint „valószínűleg a világ legjobb tenor-játékosa” volt. A meditatív jazz-zenész, zenéjét sokan spirituális jazz-nek tartják, mivel olyan vallási fogalmakból inspirálódott, mint a karma vagy a tawhid. Ez az irány John Coltrane-től származott, akivel „Om” című közös lemezükön a Tibeti Halottaskönyv-ben és a Bhagavad Gita hindu szent írásban leírt szertartásokat próbálták felidézni. A jazz egyik legjellegzetesebb tenor-szaxofon hangzásával rendelkezett, harmonikusan gazdag és nehéz felhangokkal, nyers tudott lenni, amennyire csak egy szaxofonos képes, már-már anarchikus free jazz-szel tette le névjegyét. Sanders játékát akkoriban az agresszió és a féktelen szenvedély jellemezte. Egy külső sztoicizmust osztottak meg, amely hangszereiken átadta helyét a szándékosan ellenőrizetlen érzelmességnek. …”Sanders az éjszaka legsürgetőbb hangja, miként őrült szél süvít a poklon keresztül”… – jellemezte játékát Jerry Figi költő.
Coltrane halála utáni években azonban Sanders más, valamivel szelídebb utakat is felfedezett – hozzá kell tenni anélkül, hogy feláldozta volna azt az intenzitást, amely Coltrane tanítványaként meghatározta munkáját. Kerülte az interjúkat, a fanfárokat és a showman létet, Pharoah saját hangja a hangszere hangzása, amin keresztül kontaktust teremtett közönségével. Általában szótlan ember volt, de hangszerén keresztül olyan szellemi erőket irányított, amelyek az elkövetkező években tovább élnek a szívekben és az elmében.
2021. áprilisában kiadott utolsó munkája a Promises című anyag, amely Sam Shepherd (Floating Points) és a Londoni Szimfonikus Zenekar közreműködésével, úgy mint mint régen, ismét tiszta álom-vezérelve segít megtalálni a következő frekvenciát. …”Miután túlélte a 90-es évek „világzenei” szerencsétlenkedéseit, egy unalmas hiperrealizmust, amelyet a „sokszínűség” szinte kifosztott és a stílusokon belül aláásott, Pharoah volt az egyetlen zenész, aki fel szerelkezve továbbvitte a jazz hagyományt. Annak tudatában, hogy olyan sokan elmentek, hitt a zene újjászületésében, úgy mint az 1970-es években. A Promises felvételénél azon dolgozott, hogy ezt az újjászületést határozottan elektroakusztikussá tegye. A Promises témái között eljátssza eltűnő világunkat, arra kér, hogy hallgassunk bele egy olyan közegbe, amelyet még nem látunk, és engedi, hogy elengedjük a gondolatot, hogy a jazz tétlen és felesleges”… – idézet Harmony Holiday amerikai költő és író kritikájából.
A lemezen minden jól ki van dolgozva. Az elektronikus oldal valami berlini iskolára emlékeztet, és tökéletesen keveredik azzal a fajta jazz-el, amelyben Pharoah Sanders az egyik legjobb, és ennek megfelelően a jazz oldal is egyszerűen tökéletes. A London Symphony Orchestra adja a fő összetevőt, ami lehetővé teszi ennek a nagyszerű eklektikus darabnak a kombinálását, amivel a 2020-as évek egyik legjobb albuma született. A minimalista zene nem az a fajta zene, amelyet mindenki szeret, ennek sok oka lehet, amit jól ismerünk. Ami miatt ez az album soha nem lesz unalmas, az az ismétlés, ami a zenében nem olyan, hogy minden zenész képes jól csinálni. Ez az album nagyon finom, megnyugtató zenét kínál, ez az album több mint 46 percig szórakoztat, és ez nem könnyű. Sanders még 80 évesen sem késik le egy ütemről sem. Ez a lemez egy élmény, és lehet, hogy nem ragad meg azonnal, sok-sok hallgatást igényel. Egy remekmű, egy nagyszerű munka, amely méltón zárja le Pharoah Sanders diszkográfiáját.
Pharoah a hosszú betegségét nehezen viselve, békésen halt meg szerető családja és barátai körében, Los Angelesben – mindannyian áldottak vagyunk, hogy művészete velünk marad, hiánya pótolhatatlan, hagyatéka örök.
…„Csak azt próbáltam, hogy tudok-e játszani egy szép hangot. Amikor zenélni próbálok, az igazat mondom magamról”…
