Az elektroncsöves erősítők reneszánszukat élik. Olyan sokan hisznek annyi mindent az erősítés módokról, és a munkapontokról, hogy eljött az ideje a felvilágosításnak. Persze viszünk bele némi csavart, különben senki nem fogja elhinni, mekkora szerencse kell a nagyon hihető, jó hangzáshoz.
Kezdjük a trióda versus pentóda és a single-ended vs. push-pull kérdéssel. Ide nem szükséges semmi szerencse, az majd később jön. A single-ended kifejezés sokaknál egyértelműen az „A”-osztályú munkapont beállítást, azaz az elérhető legjobb – egy fázisú – erősítés móddal párosuló fogalmat jelenti. Nem vitatjuk, hogy van ennek némi alapja, a kérdés csak az: hogy meddig? Amíg a visszacsatolás bele nem szól a dologba. És mi történik, ha a visszacsatolás belegyalogol a szép elméletekbe (értsd munkapont beállítás)? Nos, az a biztos, hogy elkezdi lefelé húzni a munkapontot, és bizony egyre kevésbé beszélhetünk szép hangról, kezd a lehető legnagyobb teljesítmény kinyerése céllá válni, és legyünk erősek, ez nem az „A”-osztály! Akkor mi? Nos, ez a mérnökön múlik, akinek b-terve a „B”-osztály felé való közelítés lehetett csak, és semmi más. Ugyanis, huncut pszicho-akusztikai kutatások azt támasztották alá, hogy jobban kell törődni a membrán kifelé induló (pozitív kitérés) mozgásának kontrollálásával, mint azzal, amit hátrafelé (negatív kitérés) mozgás közben művel. Emellett az elektroncsöves erősítők S-görbéje tanúsítja, hogy a csőnek még nincs „vége” a felső könyök (ez az a pont, ahonnan az átvitel torz lesz) elérésekor.
Mivel állítsuk elő a teljesítményt? Itt is többféle csőtípus jöhet számításba, mindenki másban hisz. A klasszikus hang, a trióda. Az nem vitatható, hogy ennek van a legkisebb torzítása, amíg más nem volt, ez a kis érzékenységű eszköz uralta a hangtechnikát és ez alapozta meg eleink zene iránti rajongását. Sokat köszönhetünk tehát neki, de vajon még mindig képes uralkodni? Nos, ez már szerencse kérdése. Befolyásoló tényező a hangsugárzó. Ha elég nagy az érzékenysége, nyugodtan esküdhetünk a triódára, és harsányan hangoztathatjuk a hitvallást. A baj csak akkor kezdődik, ha ezt mindenki elhiszi. Vannak ugyanis hangsugárzó típusok (elég sok!, sőt a legtöbb), amelyek a nagyobb teljesítményt szebb hanggal honorálják, mint a kisebb torzítást alacsony teljesítmény mellett.
Hogyan lehetne a trióda szánalmasan alacsony teljesítményét fokozni? Két mód áll rendelkezésünkre. Az egyik, hogy nem triódát használunk, a másik pedig, hogy több triódát használunk. Kezdjük az olcsóbb megoldással, ahol kivesszük a pakliból a triódát. Helyettesítve például pentódával, az érzékenység és a teljesítmény ugrásszerűen megnő. Sajnos ez igaz a torzításra is, de az nem ugrik akkorát, mint a másik kettő tényező. Azonnal rendelkezésre áll egy sokkal univerzálisabb erősítő, ami többféle hangfalon szól jól, ráadásul nagyobb teljesítményig maradhat valós „A”-osztályban a munkapontja! Emellett a ravasz mérnökök a kicsatoló trafóról a gyorsító rácsra visszavezetett jellel még azt is meg tudták oldani, hogy a hangja hasonlatossá váljon a triódához. A drágább megoldás, több trióda használata. Ezt is többféle módon lehet alkalmazni. A klasszikus single-ended elrendezésben több csövet lehet párhuzamosan kötni, illetve push-pull kapcsolás-technikát lehet alkalmazni. Mindkettőnek van valós, és vélt árnyoldala.
A valós árnyoldallal kezdjük, mert ezt soha senki nem veszi figyelembe! Ha leragadunk ez elsősorban „A”-osztályú munkapont beállításnál, az folyamatosan áramot áramoltat a végerősítőn. És akkor mi van? Ott a kicsatoló trafó, az majd jól leválasztja és semmi baja nem lesz a hangsugárzónak. Ez így tökéletesen igaz, de közben felmágnesezi a kicsatoló trafót, ami ezáltal veszteségesen működik, azaz torzít a hangon! Na, ezt nem szokták figyelembe venni, pedig van megoldás. Az a neve, hogy push-pull! Talán furcsán hangzik, de ez nem azt jelenti, hogy „B”-osztályt kell mindenáron használni a munkapont beállításnál! A gyönyörűen integrált jelünk szétszedésétől majd a kimeneten történő összerakásától sokan húzódoznak, ami érthető, mert lehet az rosszul is csinálni. Ám, jelen esetben van nekünk egy kicsatoló trafónk, ami csodákra képes, ha jó helyről származik.
Szóval, lássuk a push-pull kapcsolástechnika kicsatoló trafóval történő használat módját! A leghatékonyabb akkor, ha a munkapont „B”-osztályban van. Ám, a két elektroncső alkalmazása miatt kicsit pazarolhatunk az elméleti maximum teljesítményből. Hogyan? Úgy, hogy nem teljesen „B”-osztályt használunk, hanem elvisszük a munkapontot az „A”-osztály felé. Ez kihúzza a null-átmenetnél fellépő torzítás méregfogát és csak kis teljesítmény vesztést okoz. Akkor áramot folyatunk a trafón, ami felmágnesezi a vasmagot és torzítást okoz? Nem? NEM, mivel a másik cső ellentétes irányban dolgozva, ugyanúgy előfeszítve jól kioltja azt a trafó tekercsén, így nincs felmágneseződés! Király gondolat! Akkor működjön mindkettő teljes „A”-osztályban, és kész. Nos, ez nem jó gondolat, mert akkor a két csővel gyakorlatilag egy csőnyi teljesítményt állítunk elő, amit nagyon nem szeretnénk.
Persze van rá mód a teljesítmény duplázására ekkor is, és akár mindkettő tökéletes „A”-osztályban működhet, de ez attól függ, hogyan hajtjuk meg őket. Igen, van az a módszer a meghajtásban, ami ezt lehetővé teszi, de akkor már Audio Research, McIntosh vagy Mastersound az erősítő neve, ami nem túl általános. A titok viszont ebben az esetben a kicsatoló trafó minősége és tökéletes szimmetriája. Nos, ilyen a trafók nem teremnek az eBay-en, hogy mást ne gyalázzunk!
Szóval meg kell találnunk azt a lehető legkevesebb mértékű teljesítmény vesztést, ami még nem pénzkidobás. Ebben rejlik a mérnökök zsenialitása. Aztán, hogy miként sikerül nekik, az a büdzsétől függ. Egy biztos, a teljesítmény kell, mert anélkül nincs jó hang. Hogy aztán az Ön hangfalának melyik mód fekszik, az szerencse dolga, és ez alapozza meg a hitet. Bármelyik működhet! Single-ended, vagy push-pull, trióda, vagy több rácsos cső ilyen-olyan típusa? Nem a hitvalláson, hanem elsősorban a hangsugárzón múlik!
