Nemrégiben két áttekintő cikket is írtunk a Stradivari hegedűkről és a híres hegedűsökről, előtérbe helyezve a kérdést hol vannak ma a mesterhegedűk és kik játszanak a történelmi hangszereken. Folytatva a sort, most a zeneszerzők és karmesterek talán legfontosabb eszköze, a zongora kerül terítékre. A hangszer keletkezésével és fejlődés-történetével rengeteg szakértő foglalkozik, bő információ áll rendelkezésre az internet lapjain, mi csak röviden összefoglalva érintjük.
Nyitó gondolat a következő: …”A zongora nem egy hangszer, a zongora száz hangszer”… – mondta Arthur Rubinstein – neki hiszünk, értett hozzá.
Minden hangszerfajtának megvannak a maga „királyai”, vagyis a legjobb nevű és minőségű gyártók által készített darabok. A hegedűk között ilyenek a Stradivari hegedűk, a zongorák között pedig a Bösendorfer, a Bechstein, valamint a Steinway példányok említendők a legjobbak között. Igaz ezek árai a csillagos eget verdesi, áruk elképzelhetetlen magasságokba szökik. A világ koncert termeinek 95 százalékában megtalálható Steinway & Sons D–274-es modellje 55 millió HUF, míg a gyöngyházzal és féldrágakövekkel kirakott Fazioli F308 Brunei ára körülbelül 440 000 USD.
Vannak, akik az 1828-ban alapított osztrák Bösendorfer hangszereire esküsznek, amelyek kiállták akár a „zongora nyűvő” Liszt Ferenc kezeinek próbáját is. A legdrágább Bösendorfer cca. 65 millió forint. A Yamaha zongorái főként a jazz-muzsikát játszó zenészek körében népszerűek, ár-érték arányuk verhetetlen, ma már a Bösendorfer zongorákat is ez a japán cég gyártja. Bösendorfer-ből eddig több, mint ötvenezer készült, ami alig a tizede a világban fellelhető Steinway zongorák számának, utóbbinak nem koncert-termi modelljei a világ legtöbb zeneakadémiáján ott vannak. A New Yorkban és Hamburgban jelen lévő zongoragyártó cég a „Steinway-művész” címet nem osztogatja boldog-boldogtalannak, gyakorlatilag a világ zongoristáinak 95-98%-a Steinway-zongorista.
A Steinways & Sons cég által készített különleges hangszer, amely egykoron John Lennon tulajdona volt, 2000-ben került kalapács alá, amikor is sztárok hada vívott érte csaknem vérre menő harcot. Ez a hangszer volt az, amelyen John Lennon számos örökbecsű zeneszám mellett a híres „Imagine” c. dalt is komponálta. A diófa hangszerért vívott csatából George Michael került ki győztesen a maga 2.1 millió dolláros ajánlatával. A zongorát pedig a liverpooli múzeum látogatói csodálhatják meg, ahová azt követően került, hogy újdonsült tulajdonosa elkészítette vele legújabb albumát.
Ma a zongora billentyűzetek készítésénél kétféle rendszert használnak, ezért „angol” vagy „bécsi” mechanikáról beszélünk. Az angol billentyű-mechanikánál (ez a Cristofori-Silbermann-féléből fejlődött ki) a kalapácsokat külön kalapács lécbe ágyazzák be, így a billentyű a tolóléceken keresztül mozgatja a kalapácsokat. A kalapács egykarú emelőként működik. A bécsi billentyű-mechanikánál (ez a Stein-féle) a kalapácsot közvetlenül a billentyűre erősítik, és ennek lenyomásakor a kalapács vége egy hornyolt akasztóléc-be ütközve üti meg a húrt. Az akasztóléc egy kapcsoló mechanikát is tartalmaz, amely biztosítja a kalapács visszaesését. A kalapács itt kétkarú emelőként működik. A két rendszer elsőbbsége sokáig vita tárgya volt. Erről tanúskodik a pozsonyi születésű neves zongoraművész és zeneszerző, Hans Hummel (1778–1837) alábbi feljegyzése.
„…Tagadhatatlan, hogy a két mechanizmus mindegyikének megvan a maga előnye. A bécsi rendszerű billentyűzeten a leggyengédebb kezek is könnyedén játszanak, jól és tisztán szól, kerek fuvola szerű hangot ad. E zongorák tartósak, s majdnem csak félig olyan drágák, mint az angol billentyűzetűek. Az angol mechanizmussal szemben tartóssága és hangjának tömörsége miatt kell elismeréssel lennünk. Ezek a hangszerek azonban nem engedik meg azt a gyors játékot, mint a bécsi mechanizmusok, mert a billentés lényegesen több erőt kíván, azonkívül a billentyűk mélyebben járnak s így a kalapácsok kikapcsolódása ugyanazon hang gyors ismétlődésénél nem történik megfelelő sebességgel. Ezzel szemben e hangszereken a dallam, a hang teljessége folytán sajátos bájt és harmonikus jó hangzást nyer…”
Tekintsük át a leghíresebb zongora gyárakat alapításuk sorrendjében, bemutatónkat igyekszünk jellemző epizódokkal vagy fontos zongora gyártási részletekkel színesíteni!
A világon a legrégebben 1807-ben alapított zongorakészítő cég a Pleyel. Ignaz Pleyel (1757 – 1831), aki Beethovenhez hasonlóan Joseph Haydn tanítványa és barátja, korának ismert és elismert zeneszerzője és zongora- és hegedű művésze volt. Ignaz Pleyel mint zeneszerző, kiadó, zenész és karmester az elmúlt 100 évben indokolatlanul elfeledett, pedig nagyon termékeny szerző volt, 41 szimfóniát, 70 vonósnégyest, számos vonósötöst és operát komponált.
A Pleyel hangszerek a zongoraművesség legfelső csúcsán helyezkednek el. Chopin, ha tehette, Pleyel zongorán játszott, zongoraművei autentikusan a különleges hangzású Pleyel-eken szólalnak meg. Ignaz fia, Camille volt, akinek zeneszalonjából Chopin elindult a világhír felé. A Pleyel-hangzás szerelmesei között a zenetörténet oly nagyságának nevére bukkanhatunk, mint Gounod, Saint-Saëns, Massenet, Debussy, Liszt, Ravel, Grieg, Richard Strauss, Alfred Cortot vagy Arthur Rubinstein. A legendás Pleyel zongorák a ma ismert dinamikus zongorahangzástól könnyen megkülönböztethetőek voltak lágy, hárfaszerű hangzásokra emlékeztető hangképükkel. A francia Pleyel cég e korból származó hangszereiből mindössze két darab található Magyarországon.
A Pleyel dupla-zongora egy igazi hangszer különlegesség. A 19. században kifejlesztett dupla-zongorából a huszadik század elejéig nagyjából 50 darab készült. Egy-egy darabon gyakran ezerötszáz órán át is dolgoztak. Ma már világszerte csak néhány példány létezik. A hangszer zsenialitása abban rejlik, hogy bár a két zongora „teste” egybeépítve, de a húrok, a mechanika és a pedál mindkét oldalon önálló egységet képeznek. Az öntvény és a rezonáns közös és mindkét játékost egyszerre szolgálja. Minden megszólaló hang ugyanabban a térben keletkezik, a felhangok gazdagítják egymást, ennek köszönhető a hangszer egyedülállóan, meleg, világos és csengő hangja. Az utolsó dupla-zongora 1930 körül hagyta el a gyárat, nagy részük a két világháború alatt megsemmisült, mindössze három darab létezik a világon.
A Pleyel hangszer-manufaktúra Párizs Saint-Denis nevű városrészében található, a cég csődje után Párizs leghíresebb hangversenyterme őrzi tovább a művész-vállalkozó emlékét.
Ignaz Bösendorfer egy asztalosmester fiaként született. Apjától örökölt tehetségét 19 éves korában tanoncként továbbfejleszti Joseph Brodmann (1763 – 1848), korának egyik leghíresebb zongora gyártójának műhelyében. Később Ignaz Bösendorfer átveszi a céget Joseph Brodmann-tól. 1828-ban Ignaz Bösendorfer hivatalosan megkapja a jogot, hogy Bécsben a tekintélyes osztrák hangszergyártó céh tagjává váljon. Ez a hivatalos alapítási dátum, később Ausztria első számú zongora gyártója – Imperial and Royal Piano Purveyor to the Court – lesz. A címet 1839-ben az osztrák császár adományozza. Ignaz Bösendorfer 1859-ben bekövetkezett halálakor 145 000 Gulden értékű céget hagy fiának, Ludwignak.
A továbblépés egy érdekes epizódja, amikor Ferruccio Busoni (1866 – 1924) olasz zeneszerző, karmester és zongoraművész gondosan átírja Johann Sebastian Bach híres orgona-műveit. Hamarosan rájön, hogy további basszus-oktávokra lenne szükség Bach remekművei és az orgona legmélyebb hangjainak magával ragadó bemutatása érdekében. Ludwig Bösendorfer készen áll a kihívásra és elkészíti az első prototípust, amelynek teljes 8 oktávja van. De, nemcsak Busoni kezdi értékelni a nagy koncertzongora kivételes tulajdonságait, hanem Bartók, Debussy és Ravel olyan további műveket komponál, amivel kihasználja ennek a hangszernek a hatalmas rezonanciáját. Ezeket a műveket csak úgy lehet lejátszani és értelmezni, ahogyan ezt a Bösendorfer Grand zongorára szánták. A szenvedélyes játékáról híres fiatal virtuóz Liszt Ferenc korának első nagy Bösendorfer-művésze. Már egyetlen zongoraest alatt jelentős sikert szolgáltatott a cégnek.
…”A Bösendorfer tökéletessége meghaladja a legvadabb elvárásaimat”… – nyilatkozta Liszt Ferenc.
Ludwig a megszerzett know-how-t hasznosítva gyártja a Patent Grand modellt, amiért Londonban megkapja az első külföldi kitüntetést. Figyelemre méltó tény, hogy az osztrák császárné, „Sissi”, egy Bösendorfer Grandot rendelt meg személyes ajándékként Eugénia francia császárné számára. Ezt a hangszert a híres bécsi építész Theophil Hansen tervezte, aki megépítette a bécsi Musikvereint. Liszt veje, Hans von Bülow, 1872. november 19-én, avatja fel a Palais Liechtenstein-ben található Bösendorfer csarnokot, miután Ludwig felismerte az egykori lovarda figyelemre méltó akusztikáját.
A jelenlegi nevén Grotrian Piano Company GmbH. egy 1835-ben alapított zongoragyár, amiben először Friedrich Grotrian partnerré, majd 1865-ben a Grotrian család felvásárolva a részvényeket, kizárólagos tulajdonossá vált. A Grotrian zongoragyártó családnál a zene iránti szeretet soha nem változott. Friedrich Grotrian szoros kapcsolatot tartott fenn Clara Schumann, Liszt Ferenc és Arthur Rubinstein zongoristákkal, megismerte preferenciáikat.
Később Wilhelm Grotrian vette át a céget, aki fontos mottót fogalmazott meg – ezt meghatározta fiai számára – miszerint, …”jó zongorákat kell építeni, a többi megy magától”… Wilhelm Grotrian fiai, Kurt és Willi a nemzetközi tanulmány-útjaikon szerzett tapasztalatokat kombinálták a németországi kézművességgel. Több fontos találmány mellett a tudás és a kézművesség kombinációja vezetett a csillag alakú hátlaphoz és a népszerű álló zongorához. A család következő nemzedékei tovább fejlesztették a zongoraépítés forradalmi újításait. Hagyományunk alapja változatlan marad: egyedi hangnem és szeretet a zene iránt.
A Bechstein márka fénye ma is fényesen ragyog. A C. Bechstein Pianoforte AG. kiváló minőségű zongorák német gyártója. Az 1853-ban Berlinben alapított Bechstein különféle termékcsaládjai a művészeket és a zene szerelmeseit szolgálják. …”Csodálatos szerencsém volt, hogy Isten állt a munkapadomnál”… – vallotta Carl Bechstein.
A 27 éves gothai Friedrich Wilhelm Carl Bechstein hangszerkészítő – a türingiai író, mesegyűjtő és legenda kutató Ludwig Bechstein unokaöccse – úgy dönt, hogy megvalósítja élete álmát, megalapítja saját műhelyét, megnyitja manufaktúráját nem messze a berlini Forum Fridericianum-tól (ami ma az Unter den Linden). A fiatal C. Bechstein mély, megingathatatlan önbizalommal rendelkezett, érezve saját fizikai és pszichológiai erejét, nyugodtan és megfontoltan haladt, kilenc hónapot töltött első két hangszerének megépítésével. Carl Bechstein műhelyében készült első koncertzongora 1857-ben szenzációt váltott ki, megépült a valóban modern zongora, amely képes megbirkózni Liszt játékával is. Mindez akkor történt, amikor a hangideál alapvetően megváltozott. Különösen fontos szerepet játszottak azok a szimfonikus költemények, amelyeket merész hangszerelésükkel Liszt írt.
Carl Bechstein-t nem feltétlenül a kereskedelmi siker, elsősorban a művészeti-esztétikai továbblépés hajtotta, bár rangos üzleteket kötött, Bechstein új zongorahangot akart. 1860 végén Liszt részére a „b”-moll szonáta előadásához rendelkezésre állt egy rendkívül magas minőségű Bechstein. Évtizedekig számtalan kompozíció íródott a „Bechstein” hangszeren, hangzásával tartósan befolyásolta a zene fejlődését. Bechstein zongorát szállítottak Viktória királynőnek. Aranyozott zongorát szállítottak a Buckingham-palotába, majd további több Bechstein-zongora került a Windsor-kastélyba és más királyi rezidenciákba. A világ számos brit nagykövetsége szerzett Bechstein zongorákat. 1885-ben Bechstein fiók üzletet nyitott Londonban, amely végül Európa legnagyobb bemutatótermévé és márkakereskedésévé nőtte ki magát.
Engelhard „Henry” Steinway (1797 – 1871) először az 1820-as években készített zongorákat a németországi Seesen-i házában. A zongorákat Steinweg márkanév alatt készítette. 1850-ben feleségével és kilenc gyermekéből héttel Németországból Amerikába emigrált. Egy manhattani tetőtérben gyártotta a zongorák kabinetjét. Amire Henry megalapította a Steinway & Sons vállalatot (1853), addigra már 482 zongorát épített. A cég által gyártott első zongorát a 483-as számmal látták el, egy Griswold nevű New York-i családnak 500 dollárért adták el. Jelenleg ezt a darabot a New York City Metropolitan Museum of Art-ban mutatják be. A következő negyven évben Henry és fiai, Jr. Henry, Albert, CF Theodore, William és Charles kifejlesztették a modern zongorát. A vállalat 114 szabadalmazott találmányának csaknem felét ebben az időszakban szabadalmaztatták. A tizenkilencedik századi későbbi találmányok közül sok tudományos kutatásokon alapul, ideértve a neves Hermann von Helmholtz fizikus akusztikai elméleteit. A Steinway forradalmi tervei és kiváló kivitelezése szinte azonnal megkapta az elismerést. 1855-től kezdve a Steinway zongora számos amerikai és európai kiállításon aranyérmet kapott. A társaság 1867-ben szerepelt a párizsi kiállításon, amikor elnyerte a rangos „Grand Gold Medal of Honor” díjat a gyártás és a mérnöki munka kiválóságért. Ez volt az első alkalom, amikor egy amerikai vállalat megkapta ezt a díjat. A Steinway zongorák gyorsan népszerűvé és keresetté váltak és megszerezték a világ nagy zongoristáinak tiszteletét és csodálatát.
1866-ban a Steinway & Sons megnyitotta az első Steinway „csarnokot” a 14. utcában. A 2000 férőhelyes főtermével New York City művészeti és kulturális központjává vált, amely kezdetben a New York-i Filharmonikusok otthonát is adta, amíg 1891-ben megnyílt a Carnegie Hall. A Steinway Village gyakorlatilag „önálló várossá” fejlődött, saját ötödével, gyárral, posta hivatallal, parkokkal és lakásokkal az alkalmazottak számára. 1871-ben Sr. Henry meghalt, és két fia, CF Theodore és William fiai vette át a vezetést. A kiváló zongorista, CF Theodore kiváló zongorista volt, Ő felet a zongorakészítés műszaki vonatkozásáért, megszerezte a cég számára a 41 szabadalmat, köztük egy 1875-ben készült modern koncert zongorára. Ugyanebben az évben William segített egy bemutatóterem létrehozásában Londonban. Emellett megkezdődött a hamburgi gyár működése, és megalakult egy kiskereskedelmi üzem, a Steinway-Haus.
Manapság a Steinway & Sons évente körülbelül 5 000 zongorát készít. A világ minden tájáról több mint 1 300 prominens koncert művész és együttes a Steinway Artist címet viseli. Egyik művész vagy együttes sem fizetett támogató. Majdnem mindegyik Steinway Artist személyesen Steinway tulajdonos, és profi módon előadásokat tart vagy fellép a Steinway zongorával. A művészek a társaság egyedi „zongorabankjából” választják ki koncert-előadásaikhoz a nekik megfelelő Steinway-t. A zongora bank, több mint 300 zongorát tart készleten, amelynek értéke több mint 15 millió dollár. A különböző országok fővárosaiban a Steinway márkakereskedésekben felkészített, hangolt zongorákat tartanak fenn, hogy az előadóművészeket szolgálhassák. A nagy koncert helyszínek rendelkeznek Steinway & Sons hangszerekkel, amelyeket a művészek használhatnak. (Budapesten a Müpa épületében hat darab áll rendelkezésre) 2014-ben a Steinway & Sons elkészítette a 600 000-es sorszámú zongoráját, a Fibonacci nevű lélegzetelállító különkiadást, amelynek kézműves munkája 6000 órát vett igénybe – 2,4 millió dollárért eladták.
Mielőtt Antonín Petrof 1864-ben megépítette első zongoráját Bécsbe ment, hogy megtanulja, hogyan kell zongorát építeni a Heitzman, Ehrbar és Schweighofer cégeknél. Apja műhelyében építette első zongoráját, néhány év alatt a kis műhelyből sikeres gyárat hozott létre, amely a mai napig Hradec Králové-ban, Csehország és ezzel együtt Európa szívében működik.
1866-ban az osztrák/porosz háború miatt egy ideig leállították a zongora gyártást, majd új termelőegységek megnyitásával a Petrof zászlaja alatt álló vállalat újra kezdte a zongorakészítést. A 20. század első évtizedében a Petrof család második generációja csatlakozott a társasághoz. Az Európán kívüli kereslet emelkedése miatt a Petrof Londonban nyitotta meg leányvállalatát, számos mérföldkő mellett a cég növekedése felfelé haladt. Az 1934. évi brüsszeli világkiállításon a „Grand Prix” aranyérmet nyerték. A gyár a II. világháború idején hadiüzem lett, végül az állam vette át és 1948-ban államosította.
Számos zenész kedvenc zongorájának építési lendülete nem lassult. Petrof Pianos 1963-ban gyártotta százezredik zongoráját. A társaság irányítását 1991-ben privatizációval a Petrof család 4. generációjára ruházták át. A Petrof társaság 145. évfordulóján több mint egy évszázad örökségét és eredményeit ünnepelte. Az irányításért és a gyártásért felelős Zuzana Ceralova Petrofova az Európai Hangszergyártók Szövetségének elnöke is volt.
A Petrof zongorákat számos híresség favorizálta, köztük Ray Charles, Paul McCartney, Arturo Benedetti Michelangeli, Sviatoslav Richter, Count Basie, Richard Clayderman, Ennio Morricone és Mark Levinson. Utóbbi – a ma élő High-End/audio-legenda – a csúcskategóriás Daniel Hertz hangsugárzók hangszekrényét tervezi, a modelleket a Petrof hangszergyár 2009-től együttműködési szerződés alapján gyártja. A Petrof a zongora luxusmárkája, valódi európai eredetű. Híres a jellegzetes „romantikus” hangzásról, a meleg basszus, a sötét tenor és a tiszta, hosszú ideig kicsengő magas hangokról. Legendás tónusuk és felépítésük mellett a Petrof zongorák sokféle szekrény stílussal és kivitelezéssel rendelkeznek. A vállalat mindig hitt az innovációban és új változásokat és technológiákat foganatosított, amelyek segítenek finomítani és csiszolni a zongorák meglévő mechanizmusát. A Petrof család ötödik generációja megtisztelő módon hordozza a zongora készítés évszázados hagyományait.
A Yamaha zongorák története akkor kezdődött, amikor alapítója, a Torakusu Yamaha 1887-ben megjavított egy nádsípos orgonát, röviddel utána készített is egyet. Torakusu az óragyártásba kezdett, közben üzleti tevékenységet folytatott, idővel orvosi berendezések javításával foglalkozott. A társaság eredetileg a Nippon Gakki nevet kapta, ami fordításban „japán hangszereket” jelent. Az 1890-es években az amerikai piac felé fordult, 1902-ben elkészült az első zongorája, és rövidesen a Yamaha zongorák számos díjat nyertek, miután bizonyos nemzetközi kiállításokon bemutatták őket. Már ekkor 1000 dolgozót alkalmaztak, és 1920-ig évente 1200 zongorát készítettek. Az új nakazawai üzemet és a Hamasatsu fő gyárát 1922-ben tűz pusztította el, 1923-ban pedig a Nippon Gakki gyárak és a tokiói iroda is földrengés miatt megsemmisültek.
A második világháború után megnyíltak az innovatív technológiák lehetőségei. 1948-ban az oktatási minisztérium megfinanszírozta a japán gyermekek zenei oktatását. Ez óriási növekedést hozott, felvirágoztatta a Nippon Gakki üzleti tevékenységét. 1954-ben létrehozták a Yamaha zeneiskolákat, ahol fiatal zenészeket képezhettek, hogy Japánban terjesszék a nyugati zenét. 1960 és 1966 között Nippon Gakki éves zongora gyártása jelentősen, évi 24 000-ről 100 000-re nőtt. 1967-ben épült az első koncert zongora. Cziffra György emigrációba kényszerült magyar zongoraművész – a legnagyobb Liszt interpretátor – részére készítettek Yamaha koncertzongorát. Mivel Cziffra egykori legfőbb támogatója a Yamaha hangszergyár volt, három japán szakértő hangolta (állította be a mester kezéhez) zongoráját franciaországi otthonában. A továbbiakban ezen az instrumentumon játszott a koncerteken.
A Yamaha zongorájának kitűnő kivitelezése több mint egy évszázadon át érlelődött, de még most is folyamatosan fejlődik, hogy kielégítse a maximális igényeket. A Yamaha rengeteg akusztikus és elektronikus hangszert, valamint hifi-berendezést és hangsugárzót gyárt. Kevés hangszer olyan érzelmi hatású, mint a Yamaha zongora, a világ legkeresettebbjei közé tartozik. A kínálat a kézműves technológiával előállított koncertzongorákkal kezdődik, amelyek az intenzív 19 éves fejlesztési időszaknak köszönhetően hihetetlen teljesítményt nyújtanak a koncerttermek színpadán és a stúdiókban. Volt szerencsénk meghallgatni Uehara Hiromi japán jazz-zongorista és zeneszerző koncertjét a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Hiromi, a kor leghíresebb japán jazz-zenésze. Hiromi nagy kedvence a Yamaha CFIII-S koncertzongora, saját Yamaha csúcs modelljével járja a világ koncerttermeit.
A Baldwin piano. 1857-ben Dwight Hamilton Baldwin, mint zongora-, orgona- és hegedű tanár kezdte el működését. Előbb az Egyesült Államok közép-nyugati részének egyik legnagyobb zongorakereskedője lett. Baldwin 1890-ben úgy döntött, hogy elkészíti a „legjobb zongorát, amelyet meg lehet építeni”. Az első álló-húros Baldwin-zongora egy évvel később állt rendelkezésre. 1895-ben a vállalat bemutatta első koncert-zongoráját, egy 5’4-es modellt. Az 1900-ban megrendezett párizsi nemzetközi kiállításon a Grand Prix-díjjal tüntették ki, mint első amerikai gyártású zongora, amely elnyerte ezt a díjat. Sajnos a nagy gazdasági válság és az új szórakozási formák, köztük a rádió, a filmek, a fonográfok és az autók miatt, az értékesítés 1929-ben visszaesett.
1942-ben az Egyesült Államok II. világháborús erőfeszítései miatt az összes zongoraépítés leállt. A nagy gazdasági válság és a világháború túlélését a Baldwin szakértelme, kivételes hangolási stabilitása és hangereje biztosította. 1965-ben bemutattak egy forradalmian új Baldwin zongorát. A SD10 Concert Grand-ot a zongora tervezés jelentős előrelépéseként hirdették. A Time magazinban, az új zongoráról szóló cikkben, a zenekritikai rovatvezető így nyilatkozott: …”Ha Beethovennek ilyen zongorája lett volna, a zenetörténet menete gyökeresen megváltozik”…
Paolo Fazioli az 1970-es évek végén kezdte el gyártani a zongorákat, és 1981-ben alapította gyárát.
Elkötelezte magát a szerkezet és a teljesítmény összefüggéseinek vizsgálatával és az alapanyag/hangszín elemzéssel, miközben a terület kutatóival és szakértőivel konzultált. Idősebb testvére, Virgilio, aki a fa szakértője, a gyártástechnológiában biztosította a szükséges támogatást kutatást és fejlesztést. Paolo Fazioli meg volt győződve arról, hogy számos tervmódosítás bevezetésével az akusztika és az anyagfejlesztés legújabb kutatása alapján képes egy innovatív és kiváló hangszer kifejlesztésére.
Minden Fazioli zongora kézműves gyártású, az egyes modellek hónapokon át tartó famegmunkáláson, finomításon, tesztelésen és beszabályozáson mennek keresztül, elit precizitással készülnek. Egy Fazioli zongora elkészítése 2-3 évig is eltarthat. A társaság évente legfeljebb 140 zongorát gyárt. A famegmunkálás minősége miatt a legfinomabb kivitelezési minőséggel rendelkezik. A Fazioli soundboard egyedülálló vörös lucfenyőből, a zsanérok aranyból Olaszországban készülnek.
A zongoristák nagyra értékelik a Fazioli zongorák tónusgazdagságát, hangvételüket és a billentyűk tapintását. A Fazioli hangzás tökéletesen kiegyensúlyozott, az akciókészség lenyűgöző, a kalapácsok tökéletes szinkronban vannak, különösen a basszus tartomány nagy teljesítményű, egy kissé más játékmódot igényel. Rengeteg ragyogás van a hangszer oktávjainak alsó és felső végén. Egy Fazioli zongora hangja maximálisan tiszta és minden mellékes harmóniától mentesen jellemezhető. Jellemző az erőteljesebb hangnem, amit egyes zongoristák, mint Aldo Ciccolini, Alfred Brendel, Martha Argerich, Vladimir Aschkenazy, Lazar Berman, Nikita Magaloff, Michel Béroff, Annie Fischer, Louis Lortie, Herbie Hancock, Martial Solal, Brad Mehldau, Chucho Valdez, Michel Camilo, Uri Caine, Kenny Barron, Stefano Bollani, Enrico Pieranunzi is bizonyos típusú repertoárjuk miatt nagyon szerettek/szeretnek.
Hosszú cikkünk végére érve örömünkre szolgál, hogy két következő részben folytathatjuk a zongora nagy zeneszerzőinek és előadóművészeinek bemutatásával. Egy további cikkben majd sort kerítünk az „elektromos utód”, a szintetizátor bemutatására is . – a szerkesztők –
