A műsorszóró szervezetek és a felvevő stúdiók különféle hangsugárzókat alkalmaznak, hogy a technikusok, hangmérnökök felmérhessék a rádió vagy tv-műsor, vagy a felvenni kívánt előadás esztétikai érdemeit, és a kívánt hatás elérése érdekében módosítani tudjanak bármilyen, ezzel kapcsolatos, egyensúlyt. A műsorszolgáltatási lánc különböző pontjain hangszórókra van szükség, hogy a hangmérnökök ellenőrizhessék a jelátvitel mentes-e a műszaki hibáktól, például hallható torzítástól vagy túlzott háttérzajtól. A műveletekhez általában a legmagasabb szintű és hangzás-teljesítményű hangsugárzókat választják. Azonban, ezt az irányelvet néha megkérdőjelezik, ezért már az elején érdemes tisztázni ennek okait.
Időről időre felvetődött, hogy a monitorozást közepes műszaki színvonalú hangszórókkal végezzék, amilyeneket a hifi-kedvelő többség használ, amiből az következik, hogy (a) az egyensúly érdekében módosítani kell a műsoranyagot ezen hangszórók hiányosságainak ellensúlyozására, és (b) figyelmen kívül kell hagyni azokat a műszaki hibákat, amelyek csak kiváló minőségű lejátszó berendezések esetén mutatkoznak meg, és ezért a hallgatóság többsége előtt valószínűleg észrevétlen maradnak. Valójában a különböző nem magas minőségű hangsugárzók – bár bizonyos közös jellemzőkkel rendelkeznek – annyira különböznek egymástól, hogy az egyes típusok jellemzőit a „hangzási egyensúly” módosításával kell kompenzálni. Ezen túlmenően nem kívánatos, hogy egyes műszaki hibák megléte még a hallgatóság számára is nyilvánvaló legyen, miközben a kezelő hangtechnikusi személyzet esetében esetleg észrevétlen marad. Végül, ha a hangátvitel tudományának fejlődése folytatódni akar, (márpedig igen) szükséges, akkor a műsor indításakor érintett műszaki berendezések teljesítménye magasabb kell legyen, mint a reprodukálására használt berendezéseké. Az előbbit csak hosszú idő elteltével lehet cserélni, míg az utóbbi gyakrabban megújul és könnyebben lehet naprakész.
Ezen okok ismeretében az álláspont mindig is az volt, hogy műsor-felügyeleti célokra a stúdió olyan hangsugárzókat válasszon, amelyek mentesek az elkerülhető hibáktól. A kidolgozottság mértékének azonban egy korlátnak kell lennie, például a költség megfontolások kizárnak néhány extravagáns műszaki megoldást. A költség a legtöbb esetben összehasonlítható a jó minőségű lejátszó-berendezések költségeivel. A gyakorlatban egy monitor hangszórót úgy terveznek, hogy a maga nemében, termékként a legjobb szintet képviselje.
Noha a hangszórók tervezésének különféle vonatkozásairól jelentős szakirodalom létezik, kevés alapvetés szól a kész termékkel szemben támasztott követelményekről. Ezért a hangszórók fejlesztésének áttekintése során helyénvalónak tűnik először a különféle – szubjektív és objektív – teljesítmény kritériumokkal foglalkozni. A mai követelmények teljesítésének különféle módjai is szóba kerülnek de, jelenleg nem lehetséges tőrőlmetszett megoldás, és az idézett példák csupán néhány modern fejlődési irányzat szemléltetésére, valamint az egyes megközelítési irányvonalak korlátainak és lehetőségeinek bemutatására szolgálnak.
A hangsugárzó teljesítmény kritériumainak és a felhasználási feltételeknek összhangban kell lenni. Egy hangfelvételi és visszajátszó rendszer tervezésénél a realizmus az ideális, vagyis az, hogy a hallgató el tudja képzelni magát az eredeti hangforrás jelenlétében. Természetesen van lehetőség kísérletezésre a reprodukált jelek feldolgozásával a valóság „javítása” érdekében, azonban a realizmust, vagy annak lehető legközelebbi megközelítését mindenképpen normálisnak kell tekinteni.
Úgy tűnik, hogy a teljes realizmus egyetlen hangszóróval még elméletben sem lehetséges. A realizmus eléréséhez a megfigyelő fülét minden irányból és minden pillanatban elérő hangnak egyenlőnek kell lennie azzal, amely elérné (a) ha az eredeti hangforrást bevinnék a meghallgató-szobába, vagy (b) ha eleve a hallgató a stúdióban lenne. Az (a) feltétel elképzelhető, ha a hangszóró geometriája valamilyen kapcsolatban van az eredeti hangforráséval, akkor a műsorelemek többségénél megkövetelt (b) feltétel alapvetően nem teljesíthető, már csak a hangsugárzóra szabott önkényes jellemzők miatt sem. A hangszóró tulajdonságai – amelyek ahhoz szükségesek, hogy a megfigyelő szemszögéből a lehető legközelebbi megközelítést adják a lehetetlen ideálishoz – szubjektív tényezőktől függenek, és nem írhatók elő elvekből. A legjobb, amit a hangsugárzó tervező tehet, hogy a megfigyelők ítélete vezérli, akiknek lehetőségük van összehasonlítani az eredeti és a reprodukált hangokat.
Az objektív értékelés több nehézségbe ütközik. Mivel a hangszóró hangvisszaadási képessége nem határozható meg objektíven, nem lehet mást tenni, mint meghatározni a rezgő és sugárzó rendszer azon jellemzőit, amelyekről úgy gondoljuk, hogy a végeredmény szempontjából lényegesek. Ezen jellemzők közül néhány a többitől függetlenül változtatható, míg néhányuk nem produkálható pontosan. Ennek eredményeként a különböző tényezőknek a szubjektív végtermékre gyakorolt hatására vonatkozó következtetések gyakran nagyon bizonytalanok, és az értelmes mérések előrehaladása lassú próbálkozás. A helyzeten javíthatna a kísérleti eredmények gyakoribb publikálása a jelentős adatokat produkálók körében, így a tapasztalatok halmaza épülhetne fel. A módszerek nagyobb fokú szabványosítása a hangszórók teljesítményének mérése és kifejezése azonban kívánatos, ezzel kapcsolatban fel kell hívni a figyelmet az 1954-es British Standard 1 leiratra, amelynek elkészítésében a BBC kutatási osztálya aktívan részt vett.
A „monitor hangszóró” kifejezés magában foglalja a teljes hangsugárzó rendszert, amely egy vagy több rezgő membránból és valamilyen terelőlemezből vagy burkolatból áll. Ez egy háromdimenziós eszköz, amely mindig kicsi a kisugárzandó hang leghosszabb hullámhosszához, és nagy a legkisebbhez képest. Irányítási tulajdonságai a frekvencia függvényében nagymértékben változnak; frekvencia átvitele a sugárzás irányától függően széles tartományban változik. Általában a hangszórókat beltérben használják, így a hallgatót elérő hang nagy része közvetetten érkezik, miután különböző irányokból visszaverődik a helyiség falairól – a folyamat során tovább módosul a reflexiós együttható frekvenciával való változtatásával. Valamilyen, nem teljesen érthető folyamat révén a hallgató tudatos erőfeszítés nélkül képes az összes eredő ingert egyetlen benyomásba integrálni. Nyilvánvaló tehát, hogy minden olyan kísérletnek, amely a hangszóró jellemzőiből megjósolja a hallgató számára látható frekvencia-választ, figyelembe kell vennie a különböző irányú sugárzást. Azokban az esetekben, amikor a különböző sugárzási szögekre vonatkozó frekvencia-jellemzők közötti összefüggés rögzített, szubjektív értékelésen alapuló empirikus szabályokat fogalmaztak meg.
A professzionális felhasználásra szánt stúdió-monitorokat általában a lehető legpontosabbnak szánják. Emlékezni kell arra, hogy néhány hifi-berendezést és hangsugárzót szándékosan úgy terveznek, hogy „hízelgő” hangzású legyen. Vitathatatlan, hogy ez kevésbé probléma a drágább, jobb minőségű High-End audio hangsugárzókkal kapcsolatban. Aztán ott van a hallási szintek kérdése. A legtöbb hangszórót nem úgy tervezték, hogy megbirkózzon a dobok és basszusgitárok valósághű reprodukciós szintjével. Ezzel szemben a professzionális monitorok elektronikus védelemmel rendelkeznek – vagy legalábbis rendelkezniük kell –, hogy túléljék az ilyen igényű használatot! A csúcskategóriás hangsugárzók robusztusabbak, a stúdiókörnyezetnek is megfelelnek. A hangsugárzók elektromechanikus eszközök, idővel elhasználódnak. A különböző hangszóróegységek felfüggesztése romlik, a tömítések megkeményedhetnek, és „levegőzaj” távozhat a hangsugárzó-kabinetből, a kondenzátorok szivároghatnak és megváltozhat értékük, keresztezési anomáliák keletkezhetnek, valamint a vezeték csatlakozások korrodálódnak – ezek mind torzuláshoz vezethetnek. A legtöbb esetben viszonylag könnyen meg lehet javítani de, nyilvánvalóan figyelembe kell venni ezeket a dolgokat.
