A riff egyszerű, rövid és könnyen megjegyezhető. Két-három ütemnyi, állandóan ismétlődő dallamcsonk, legtöbbször a mélyebb fekvésben, amelynek legmélyebb és legmagasabb hangja között ritka a tercnél nagyobb távolság. Egy jó riff makacsabb minden fülbemászó melódiánál.
Aki egyszer hallotta a Walk on the Wild Side riffjét, soha nem felejti el azt a két taktust. Lou Reed dünnyögheti a szöveget csúszkáló hangján, ahogy csak akarja és ahogy csak bírja: miközben képtelen kiénekelni egy tiszta hangot, a riff a dal legstabilabb eleme marad. A riff keletkezése egy bizonyos típusú zene funkciójához kötődik: amikor a zene a mindennapi élet kísérőjévé, egyfajta életérzés, hangulat „megtestesítőjévé” válik. A zenei kérdések és válaszok, amelyekkel a rabszolgák kölcsönösen biztatták egymást munka közben, ugyanúgy a riff alapjául szolgáltak, mint az amerikai katonák ritmikus éneke gyakorlatozás közben.
A riff a swing korában, Count Basie és kollégáinak keze alatt lett népszerű. A harmincas években Charlie Christian ilyen riffek fölé játszotta a maga Single Note melódiáit. Glenn Miller pedig riffek egész láncolatára alapozta az In The Mood című számát. A jó riff reduktív. A közönség figyelmét a dallamról a ritmusra irányítja. A kompozíció középpontját alkotva egyszerűsíti azt. A zenei komplexitás helyébe a puszta erő lép. Valamennyi szólam egy és ugyanazon formulában találkozik, minden erő egy gesztusra összpontosul. A populáris zene sok kis darabjában uniszónó játsszák, jó példa a Cream együttes Sunshine of Your Love vagy a Weather Report – Birdland c. nótája – a legjobbak ebből a fajtából. Az erő összpontosulásának hatása, ahogy a zene dinamikusabbá, izmosabbá, feszesebbé válik. Ugyanakkor ennek ellentéte is bekövetkezik: minél sietősebb a riff, annál többször ismétlődik. A mozgás két-három-négy ütem után megfordul, és kezdődik elölről az egész. A riff a lehető legrövidebb időn belül a lehető legtöbb mozgás. Ezáltal a ráismerés olyan intenzív erejű, hogy a riffhez fűződő kapcsolat már-már intimmé válik. A reklámban a márka éri el ezt a hatást. Egy jó rifftől nem lehet megszabadulni. Az igazán jól sikerült riff nem is fülbemászó: szinte belevájja magát a fülünkbe.
A rockzene korai évei jelentették a riff aranykorát. Ennek külső oka a rádiók sláger-műsorainak sikerében rejlik. Amióta ilyen műsorok léteznek, a populáris zene abban különbözik az összes többi műfajtól, hogy a közönség újra és újra hallja ezeket a dalokat, és akármilyen gyakran játsszák neki, soha nem unja el. A riff az ismétlés által rövidíti az időtartamot. A formulákban való játék népszerűségének van egy belső, zenei alapja is: erényt csinál a technikai fogyatékosságokból. Riffet például úgy a legkönnyebb elállítani, hogy barréfogással fel-alá csúszkál a kéz a gitár nyakán anélkül, hogy az ujjak elhelyezkedésén változtatni kelljen. A Satisfaction (Rolling Stones), a Wild Thing (Troggs) vagy a Smoke ont the Water (Deep Purple) ilyen darabok. A jó riff betonszilárdságú alap.
A hatvanas évek végén, a popzene professzionalizálódása idején a riff-alapra gitárszólót játszottak, hasonlóan a XVIII. század áriáihoz, amelyek egyszerű dalformát igényeltek, hogy a tenor virtuozitása annál jobban csilloghasson. De az igazán jó riff elviseli azt a gitárost is, aki az ötödik és a hetedik bund között nyenyerézik. A példák közismertek. A riff a popzene sámánisztikus jellegének szükséges velejárója. Aki nem tud énekelni, de karizmatikus akar lenni, semmire sem jut a riff nélkül. A riff a rockzenéből indult, de végig vonult az összes művészeten. A riff régen bevonult az irodalomba, de gondolhatunk Andy Warhol sorozatképeire is. Másutt rövid történetek, miniatűr cselekménysorok tetszés szerinti variánsai. A figyelmünkre látszólag érdemtelen személy létezése az ismétlés által magasabb értelmet nyer, a dinamika és az ismétlés szoros összefüggésén alapul.
…”Minden új, és semmi sem az, minden elér és minden visszatér; és mindez a legszűkebb térben történik”… – Thomas Steinfeld
