– avagy, mítoszok és legendák az audio-világából.
Phineas Taylor Barnum cirkusz tulajdonos híres mondása szerint: …„néha meg lehet hülyíteni az embereket”… Megállapítását a mai helyzetre vetítve jelentjük: egy audio-amatőrt akár többször is. Az átlagos audiofil gondolkodás sajnos nem annyira a tudományon, mint amennyire a „boszorkányságon” alapul. Vannak audio-gyártók, amelyek misztikus hiedelmeket sulykolnak és egy egész iparág arra törekszik, hogy rávegyen a végtelenségig tartó keresésre, a nagy költséggel megvalósítható készülék- és hangsugárzó cserére. Vannak sarlatánok, akik hazudnak annak érdekében, hogy ami otthon van, azt ócskaságnak tekintsd.
Mindenkinek megvannak a saját elképzelései a hangról, némelyikünké rosszabb mint másoké, és sok minden amit csinálunk, inkább az érzelmeknek mint a zenének köszönhető. Az audiofilek manapság hajlamosak „szekértáborokba” gyűlni, a félvezetős kontra elektoncsöves, a digitális kontra analóg „hívők” csoportjára, hanglemez és magnófelvétel-gyűjtők, stream-kedvelők táborára szakadni és vándorolni az audio-ösvényeken tovább a rejtélyek felé. Mígnem elérünk a drága részhez, amit High-End Audio néven ismerünk. A muzsika szempontjából (erről már kevesebb szó esik) pedig az a legfontosabb, hogy a lehető leghűségesebben reprodukáljuk azt a zenei eseményt, amelyen nem tudunk ott lenni. Az „ottlét” nem annyira a koncertekre, mint inkább a stúdió-felvételekre és különböző, főleg a jazz műfajára jellemző zenei összejövetelekre (jam session) vonatkozik.
Az 1920-as évek elején Rice és Kellogg feltalálta a hangszórót (Edward Wente ugyanakkor, de mindnyájan egymástól függetlenül), az emberi történelem új ágát nyitotta meg és Lee de Forest korábbi trióda-cső találmányára számított. És most ugrunk egy nagyot az időben, mert itt jön a képbe az amatőr eszközökkel végzett hangrögzítés. Miután a port lesöpörtük a hanglemezek felületéről, az LP-lemezekről átvitt magnófelvételek (vagy compact kazetta) váltak a legfontosabbakká, egészen addig, amíg a Philips és a Sony be nem mutatta a CD-t, a 80-as évek elején berobbant és később általánossá vált digitális file-formátummal együtt. Ne felejtsük el a tranzisztort, ami permanens forradalmat hozott! Úgy gondoljuk, hogy az analógnak megvolt a hőskora és a maga bája. Mára felváltotta a digitális, de az audiofil zsargonban a „szép” és az „analóg” más-más ízű és színű szavak. Sok olyan magát szakmainak mondó magazin van, amelyek írói, lektorai szubjektív értékrendjük alapján mondanak véleményt. Ezeket a véleményeket többnyire a reklámbevételek vezérlik, amelyek elmaradása kétségtelenül hat, ha valaki túlságosan igazat mond. Néhány hasonló gondolkodású mérnök kijelentette, hogy …”bármelyik hozzáértően megtervezett erősítőnek ugyanúgy kell szólnia”…, ez tonnányi kritikát zúdított a fejükre.
Robert W. (Bob) Carver, egy amerikai audio-berendezés tervező, fizikus és mérnök bebizonyította ennek ellenkezőjét. …”Hallgattam és teszteltem három erősítőt: egy 300B elektroncsöves Single Ended kapcsolású erősítőt, egy Leak Stereo modellt az 1950-es évek végéről, és egy modern TacT/Lyngdorf „D”-osztályút. A TacT/Lyngdorf pontosabb abban az értelemben, hogy semmit sem ad hozzá és nem von le a hangokból. Az összes többi erősítő amit hallottam, megváltoztatja a bemenetére kapcsolt jelből előállítható hangzást. A TacT/Lyngdorf másképp csinálja a dolgokat, mint a többi „D”-osztályú erősítő gyártó. Mind a triódás, mind a Leak elektroncsöves erősítő egy kissé színez, ezért a csöveseket „ízesnek, karakteresnek” szoktuk emlegetni. Mindhárom jól hangzik, de csak az egyik pontos. Több audio-rendszeren hallgattam az erősítők elég széles választékát, amelyek mindegyike megváltoztatja vagy elszínezi a hangot az eredetitől”…
A hangzás egyik összehasonlító támpontja, hogy ne legyen hangszínszabályzó. (grafikus hangszínszabályzó pláne ne!) Akkor miért tűrjük meg a hangzásukat módosító erősítőket? És miért tűrjük meg az olyan berendezéseket, amelyek attól függően változtatják hangzásukat, hogy milyen polcra, állványra kerülnek és ezek miből készülnek? Az állványok megváltoztatják a „szonikus reagálást”? Az erősítők többsége csak azután „kel életre”, ha egy gránitlapra helyezzük? Ez kérdéseket vet fel. Megváltozott a hallásunk vagy hibás a termék, vagy valóságos változást kell hallani? Ha valóban „változott”, akkor a gyártót máglyán kell elégetni, mert rosszul épített készülékeket gyártott? Ez a gyártó miért hoz ki évről évre új, „továbbfejlesztett” erősítőket? Eddig nem jót csinált, vagy valószínűleg el kell adni egy frissítést, hogy pénzt kereshessenek? (Végül is egy vállalkozás azért jön létre, hogy pénzt keressen – a szerk.)
Az emberi hallórendszer precízen működik, de a pontos akusztikus memória képessége 3-4 másodpercre korlátozódik. Meglepő, hogy a nők nagyobb hallásérzékenységgel rendelkeznek. Egyetlen audiofil sem mentesül a fizika alól, függetlenül attól, hogy „gondolkodik vagy hisz”. A különféle réz- vagy akár ezüst kábelek cserélgetése nem hoz a hangzásban észrevehető változást. Ez egy tévhit ami rögös utakra visz, bár mára az eredmény kevésbé kígyófészek, mint korábban. (Amikor Dél-Afrikában a BOP Studios felépült, Van den Hul úr meglátogatta, és eladott nekik 11 km ezüst kábelt.) Elnézést kérünk azoktól, akik addig szeretik a lemezjátszókat, míg meg nem vásárolják a következőt. Régóta vita tárgya, hogy az LP-lemezek borzalmasan változó minőségben szólnak, túlnyomó többségük borzalmas hangzású, és ez a kijelentés nem a sercegésnek és a pattogásnak szól. Korán belevágtunk a CD-lemezek gyűjtésébe, miután a formátum azt ígérte, hogy örökre tökéletes hangzás fog nyújtani. Nem sokkal ezután visszatértünk az LP-hez, mivel a korai digitális valóság a legalacsonyabb zajküszöb elérését borzalmas hangzásra cserélte. Három lemezjátszós/lemezes korszakunk volt a Lenco-tól kezdve az EMT-ig, a pár darabtól a hatalmas lemez-gyűjteményig, a tiszta analóg felvételek lemezre vitelétől a digitálisan feldolgozott műsor jelek barázdákba préseléséig.
Akadt néhány modern préseléssel, mint elrettentő példával, is dolgunk. Többek között egy dupla LP, „szűz” 180 grammos lemezre nyomva, fél-sebességgel masterelve, 45 RPM-en egy népszerű hangmérnök által akinek, kultikus követői vannak. Megvettük a digitális letöltést is. Azt mondani, hogy csalódás volt, alábecsüljük az esetet. A tényleges felvételtől eltekintve a mastering szörnyű volt, de nagyon összhangban volt ezzel a márkával. Egy EMT hangszedőnek nem okozott gondot, de a lényeg az, hogy az új nyomatok ugyanolyan rosszak, mint a régebbiek, és a hangmérnöknek, úgy tűnik, nagyon kevés fogalma volt, hogyan kell elkészíteni egy vérbeli hangfelvételt. Hasonló albumok, mint a Jazz at the Pawn Shop, ami a legtöbb rendszeren jól hangzik, de aki nagyon figyel az talál hibát benne. Sok dolog van, ami drámaian megváltoztatja a hangzást. Már mindent elmondtak a Garrard csapágyaktól a Linn Sondek lemezjátszó különféle módosításain át, a karokig, a lemez alátétekig, a hangszedőkig, asztalkákig, lábazatokig és phono-fokozatokig, amelyek mindegyike különbséget jelent. Ezeket el kell fogadni, de melyik kombináció a megfelelő? Vagy rossz?
Mint mindenhez, a hangrögzítéshez is szükség van valakire, aki rendelkezik technikai tudással, egy mester-technikusra, akinek van füle és médiuma, hogy eljuttassa munkáját a végfelhasználóhoz. Egy példával élve: Starker János Bach cselló-versenyeinek sok évtizeddel ezelőtti feldolgozását – amelyet Bob Fine a Mercury kiadónál adott ki, és felesége, Wilma Cozart masterelte – a Wilma Records újra és újra kiadta LP-n és CD-n. Az biztos, hogy az LP nagyon jó és „jobb” hangzású, mint a CD-lemez, de mindez az audiofil minőséghez képest. Van azonban itt egy kis támpont; Wilma Cozart szerint az LP-k jól jöttek ki, de a CD-verzió közelebb áll a mester-szalaghoz. Többek zenei érdeklődési területe az orgonazene. Ebben a műfajban a hanglemezek furcsa jelenséget produkálnak, mert a teljes basszuskiterjesztés egyszerűen nem lehetséges. Ez részben a hanglemez fizikai tulajdonságaival kapcsolatos problémának, részben pedig (olyan valakitől, aki lemezeket vágott) a vágófej túlmelegedésének és a mérnök által ennek megakadályozása érdekében korlátozott basszusnak tudható be. (Ez egy anekdota – ezért ne öld meg a hírnököt!)
Van több más példa, amely helyénvaló egyes tartományok hiányára, mind a dinamika, mind a frekvencia szempontjából LP-n. Az 1970-es években sok lemezt rögzítettek és adtak ki, amelyek esetében az LP jól összevethető a digitális, 16bit/44kHz verzióval, a streaming szolgáltatással és a digitális letöltéssel. Aztán hirtelen találunk egy nemrég digitalizált, 24bit/88kHz verziót, és annak a szalagnak a másolatát, amelyet az 1971-es nagylemez elkészítéséhez használtak. A mély hangokkal, a részletekkel és a magas hangokkal kapcsolatos problémákkal kapcsolatban minden gyanú megalapozott. A 16/44-es és a 24/88-as verzió az eredeti LP és az első generációs szalagos mestermásolattal szemben csoda. Az előbbi úgy hangzik, mintha jól szólna, az utóbbi pedig mesteri, viszont a 24bit/88kHz kontra mesterszalag másolat nagyon-nagyon közel áll egymáshoz. Egy másik kedvenc az úgynevezett modern mastering. Tudjuk és elfogadjuk, hogy a régi időkben a hangot meg kellett nyomorítani, hogy hanglemezre kerüljön, ma már nem annyira. Talán nem kell mondani, hogy a nyers felvétel sokkal közelebb áll a koncert hangjához. Igazán nem tudni, hogy egyes hangmérnökök miért érzik úgy, hogy nekik bele kell nyúlni a felvételbe.
Egy másik terep, ahol az abszurditás uralkodik, a hangsugárzók témája. A parányi, kis dobozos hangszóróktól az álomig, a Vox Olympian-ig és egy másik mérnöki erőfeszítésig, a Wilson Chronosonic modellig valószínűleg egy audiofilen kívül senki sem látja meg bennük a szépséget. Valószínűleg egyikük sem hangzik „igaznak”, bár a „nagyon szép, jó vagy lenyűgöző” megjegyzések helyénvalók bármelyikünk szívének melengetésére, de mégsincs mód az igazi koncerthang megismétlésére. Megint csak az üzlet áll minden mögött (ez egy nagyon jó ok). Rengeteg tudományt reklámoznak a YouTube videói. Proac, Tannoy, Sonus Faber, stb – szerintem a legjobb az audiofilekre bízni, akik a női ének megszállottjai. Színezés? Úgy tűnik aki tud hangszórókat beszerezni és összeállítani egy hangdobozt, eladhatja a következő „nagy dobást”, minél szebb a kivitelezés, annál jobb. Természetesen a jó hangzás opcionális kell legyen. A hifi-tanácsadók szerint az egyetlen módja annak, hogy ténylegesen megítélhessük a kvalitásokat és a hangzást az, ha elmegyünk és meghallgatunk mindent – és csak a fülünknek hiszünk. Ez minden olyan berendezésre vonatkozik, amelyet szeretnénk vagy amire szükség van. Sok gyártó hajlandó bármit eladni, hogy valójában mire van szükség, azt csak az ízlés és a kompromisszumok szabhatják meg.
Idézet James Fillis – Breaking and Riding című, 1902-ben megjelent, „A Ló” című könyvéből:
…”Bár csak telivéreket török be saját használatra, egyáltalán nem feltételezem, hogy a háromnegyed vagy félvér nem jól lovagolható. Egy lovat vizsgálva eleinte általános képet veszek róla néhány yard távolságból. Ha az első benyomás tetszetős, akkor az apró hibákat illetően meglehetősen liberális lélekkel foglalkozom a különböző pontjaival, de ha nem kedvező, annál kritikusabb leszek. Mindenesetre reménytelen tökéletességet várni. Már az első általános vizsgálaton különösen figyelnünk kell arra, hogyan mozog járásban, ügetésben és vágtában, vezetve és lovagolva egyaránt”…
Más: …”Egyes lovak egyhelyben állva rossz alakúnak tűnnek; pedig jó megjelenésűek és könnyedén aktívvá válnak, amint elkezdenek mozogni. Mások, amelyek nyugalomban szinte tökéletesnek tűnnek, nehézkesek és esetlenek a tempójukban. Előbbit jobban szeretem az utóbbival szemben, mert tudják hasznosítani, amijük van.”… – Carl Sagan amerikai csillagász, planetológus, asztrobiológus.
A zenei élmény és a hangzáshűség keresése szinte egész életen át tartó megszállottság. El kell sajátítani egy viszonylag tisztességes zenehallgatási gyakorlatot. Nem baj, ha nem játszunk hangszeren. Fülünket állandóan a pengetős, billentyűs, fúvós, ütős és vonós hangszerek hallgatásával eddzük! A választási lehetőségek meglehetősen széles skálája miatt végül sok mindent kell kipróbálni, és nem a konstruktőrök és gyártó mesteremberek színvonalán gyakorolni.
(Mindenkit üdvözöl a szerkesztőség!)
