A zenehallgató nagyközönség egy részének gyakran csak homályos elképzelései vannak arról, hogy voltaképpen mit is csinál az a frakkos úriember, pálcával a kezében, ott középen, a dobogón. Vajon zseniális alkotóművész-e, vagy csupán mesterember, aki fogadja a lelkes közönség hódolatát? Szerepe elengedhetetlenül fontos, mert a karmester az a személy, aki a zenekart, és/vagy énekkart is betanítja és gesztusaival, kézmozdulataival vezényli, szinte kézben tartja az előadást. A zenekarokon belül kis léptékben ugyanazok a frontvonalak húzódnak, és ugyanazok a hullámmozgások jönnek létre, mint a társadalomban, s a viszonyok egy-egy zenekaron belül miniatűr formában hűen leképezik mindennapi világunkat. Szimfonikus vagy kamarazenekar, olasz opera vagy bécsi klasszikus, Wagner vagy Haydn, egy legendás karmester élettel tölti meg a zenét, miközben nem feledkezik meg magáról a világról sem, ahol ez a zene szól.
Körülbelül 1820-ra vált általánossá, hogy a koncertmester helyett egy formális vezetői pozíciót elfoglaló karmester irányítsa a szimfonikus zenekart. Ennek egyik okát abban kereshetjük, hogy akkora már a zeneművek bonyolultabbá váltak, és a megfelelő minőségű előadást koncertről koncertre biztosítani kellett. Ezzel párhuzamosan a zenekarok egyre nagyobbak lettek, egyre több zenész játékát kellett összehangolni. A dirigens lett az a személy, aki képes összefogni a zenekart, mint szervezetet és a káoszból zenét teremteni. A karmesternek a komplexitás és a káosz lehetőséget ad a kreatív művészi alkotásra, amely egyaránt megjelenik a zenemű értelmezésében, interpretációjában és a vezénylési stílusában. Ez persze aligha jelenti azt, hogy a karmester mechanikus módon egyfajta hangszerként működtetné zenekarát. A karmesternek motiválnia és irányítania kell a zenészeket az összhang, a harmónia megteremtésének érdekében. Ennek központi eleme maga a kommunikáció, amelynek a leglátványosabb oldala a koncerteken (s csak részben a próbákon) mutatkozik meg: a karmester hangtalanul ad át információkat zenekarának kézmozdulataival, arckifejezéseivel és szemkontaktusával.
A karmester a zenekari vagy kórustagsággal együtt gyakorolja a zenemű előadását, és viszi színre. Ennek érdekében különösen a következő feladatokat látja el:
1. A közreműködő zenészek technikai és művészi koordinációja: A vezénylés során meghatározza a zenészekre kötelező tempókat és alakítja a zenei kifejezést.
2. Tolmácsolási szuverenitást élvez, a művet a karmesteri koncepció szerint kell alakítani és előadni.
3. Zeneválasztás és a repertoár meghatározása. Művészeti vezetőként veszi át a darabok kiválasztását, és felel a gyakorlatok és próbák menetéért. Kisebb zenekarok esetében gyakran a karmester is magára vállalja a zenekar fellépéseinek megtervezését, illetve ennek megfelelően közreműködik. Ezután figyelembe veszi a helyszín akusztikáját és az optimális hangzás eléréséhez szükséges hangtechnikát.
Szakmai téren a karmester nem vállal felelősséget az egyes részek gyakorlásáért. Ezt a feladatot a zenekar minden tagja a próbákon magára vállalja, a kórusokat általában a kórusvezető, a szólóénekeseknek pedig a színházban vagy az opera-iskolákban van a korrepetitor készíti fel.
A vezénylés egy zenei előadás, például zenekari vagy kóruskoncert irányításának művészete. A karmester elsődleges feladata a tempó beállítása, az együttes különböző tagjainak helyes összeállítása, és adott esetben a mű megfogalmazásának „megformálása”. Ötletei és interpretációi közvetítésére a karmester elsősorban kézmozdulatokkal kommunikál zenészeivel, jellemzően (bár nem mindig) egy pálca segítségével, és más gesztusokat vagy jelzéseket is használhat, például szemkontaktust a megfelelő előadókkal. A karmester utasításait szinte mindig kiegészítik vagy megerősítik a zenészeinek szóló szóbeli utasítások vagy javaslatok az előadás előtti próbán. A karmester jellemzően egy emelvényen áll egy nagy kotta-állvánnyal a teljes partitúra előtt, amely tartalmazza az összes hangszerhang lejegyzését. A XVIII. század közepe óta a legtöbb karmester nem játszik hangszeren vezénylés közben, bár a klasszikus zenetörténet korábbi korszakaiban általános volt az együttes vezetése hangszeren játszva. Az 1600-as és 1750-es évek barokk zenéjében a csoportot jellemzően a csembalóművész vagy az első hegedűs vezette, ezt a megközelítést a modern időkben több zenei rendező elevenítette fel az ebből az időszakból származó muzsikák kapcsán. Előadás közben a kommunikáció jellemzően non-verbális. A próbák során azonban a gyakori megszakítások lehetővé teszik a karmester számára, hogy szóbeli útmutatást adjon a zene eljátszásához vagy kórusoknak az énekléshez. A karmesterek utasításai útmutatóként szolgálnak az általuk vezényelt zenekarokhoz vagy kórusokhoz. Kiválasztják az előadandó műveket, áttanulmányozzák a partitúrákat, amelyekhez bizonyos igazításokat végezhetnek (pl. tempó, artikuláció, megfogalmazás, szakaszismétlések stb. tekintetében), kidolgozzák interpretációjukat, látásmódjukat átadják az előadóknak. Szervezési ügyekben is részt vehetnek, mint például a próbák ütemezése, a koncertszezon megtervezése és a tagok kiválasztása, valamint együttesük népszerűsítése a médiában.
A maestro kézmozdulatain, gesztusain túl a szeme nemcsak a zenei megformálás apró nüanszait segít megérteni, hanem azt is, hogy miért szeretik őt azok is, akik mindig elölről nézik, vagyis a zenészek, és nem csak azok, akik általában hátulról – vagyis a közönség. Persze azt a közönség soraiból is látni, ha valaki esetleg unottan szeleteli a levegőt vagy túlmozgásos, vagy zavarosan int, ha int egyáltalán. De azt felettébb jó érzékelni, ahogyan egy szemvillanással, egy mosollyal vagy akár az extázisig fokozott átéléssel tart kapcsolatot a zenészekkel az, akinek a pálca van a kezében. Minden átszellemült hallgató megérezte a folyamatosan behunyt szemű Karajan varázslatát, vagy a lenyűgöző Sir Simon Rattle már-már szertelenségbe hajló, túláradóan intenzív jelenlétét, aki minden egyes szólam egy-egy hangsúlyos megszólalásakor azonosulni tud a zenészekkel – akiket persze ez szintén teljesen magával ragad. Ugyanígy érdekes megfigyelni Thielemann lelkesedni is tudó kapellmeister-attitűdjét, Barenboim szigorú profizmusát vagy az aktuális vezető karnagy, Kirill Petrenko oroszosan érzelgős pillantásait – még hosszan sorolhatnánk a jeles dirigenseket. A karmester tekintélye nem kiemelt pozíciójából fakad, hanem a vezetői alkalmasságából, vagy még pontosabban abból, hogy a zenészek ezt felismerik (elismerik) és elfogadják. A vezetés célja – leegyszerűsítve – nem lehet más, mint a vezető és a követők közötti produktív kapcsolat kialakítása és fenntartása.
Miért hatékonyabb egy karmester a többi társainál? Talán az első jelző, ami eszünkbe juthat az a karizma. Híres, sikeres karmesterek, mint a tekintélyt parancsoló, ellentmondást nem tűrő Riccardo Muti, a látnoki, fellegekben járó Herbert von Karajan, és a játékos, megengedő Leonard Bernstein karmesteri stílusukban eltérnek, de mégis ugyanúgy karizmatikusnak tűnnek. A karizma kifejezést a közbeszéd és a szakmai diskurzus gyakran szűkíti le bizonyos univerzális fizikai vagy karakterjegyekre. A karizma nem öröklött tulajdonság, hanem egy viszonyt jelző kategória, amely csak az adott karmester és a zenészek kapcsolatában értelmezhető. Azaz a karizma kegyelmi ajándék, amelyet a követők adományoznak a vezetőiknek azáltal, hogy fel- és elismerik emberfeletti tulajdonságaikat. A karizma kifejezés, bár valóban homályos és esetleges, mégis jól rámutat arra, hogy a karmester erősen függ a zenészek percepcióitól, pontosabban attól, hogy mit is várunk el a jó vezetőtől vagy jó vezetéstől. A vezetők hatékonysága azonban nem minden, fenn is kell tartaniuk a látszólagosan közeli, szimbolikus kapcsolatot követőikkel. A választott vezető egy közülük, de a legjobb.
Az élőzene hiányából fakadó elvonási tünetek kezeléséhez el kell menni egy koncertre!
…és aki még többet szeretne tudni kedvenceiről, annak itt a karmesterek listája:
https://de.wikipedia.org/wiki/Liste_von_Dirigentn
