Ahogy az előző fejezetben említettük, az ötvenes évek közepén a hangszórórendszerek modern mércével mérve meglehetősen hatékonyak voltak. A kortárs audiofil kedvencek, mint például az elektrosztatikus, planáris és mini-monitor hangsugárzók 82 dB/1 Watt/1 méter körüli hatásfokkal rendelkeztek. Ez körülbelül 0,1% hatásfok, míg az ötvenes évek legnépszerűbb hifi hangszórói 92-96 dB/méter (kb. 2%) érzékenységgel bírtak. Az otthoni használatra adaptált, de az átlagnál tekintélyesebb méretű színházi rendszerek akár 102 dB/Watt/méter (azaz 10%) érzékenységet is elérték.
Az ötvenes évek egyik hittétele volt, hogy a legjobbak szintjét a Western Electric, az Altec és az RCA hangsugárzók képviselik. Az érzékenységi adatban, mint erénybe vetett hitet meggyengítette az Acoustic Research AR-1 modell, az első akusztikus felfüggesztésű hangszórókkal szerelt „kis doboz”. Bár hatásfoka tízszer kevesebb volt, mint a kihívott hangsugárzóké, valóban 30 Hz-re ment le, könnyű és kompakt is volt(!) Eltartott egy ideig, míg az erősítők teljesítménye felzárkózott az akusztikus felfüggesztésű hangszórók igényeihez, de az ötvenes évek végén a sztereó megjelenésére már 60 Watt/csatorna teljesítményű erősítők is piacra kerültek. A hangsugárzó-tervezők már hajlandóak voltak lecserélni az érzékenységi adatot a jobb csillapításért/vezérlésért/meghajtásért cserébe. A régóta áhított cél – egy mérhetően „pontos” hangsugárzó – már elérhető közelségbe került, sok tervező hajlandó volt kipróbálni a jobb csillapítású anyagokat, hogy elérje ezt.
Ekkor kezdett igazán felpörögni a „West Coast Sound” és az „East Coast Sound” cicaharca. A nyugatiakat a JBL, az Altec és a Cerwin-Vega, a keletieket pedig az AR, a KLH és az Advent képviselte. A hatvanas évek során a nyugatiak végül egyre kisebb hangszórókat építettek, amelyek félredobták a hatékonyságot és a dinamikát, de szándékosan eltúlozták a basszust. Ennek a filozófiának a leghíresebb példája a nagyon sikeres JBL L100 volt, egy gyönyörű megjelenésű „könyvespolc”-hangsugárzó élénk narancssárga habszivacs ráccsal. Az eredeti modell 1978-ban jelent meg (nem a Century L100 vagy más verzió), amely a JBL legendás 4310-es stúdió-monitorainak otthoni változata.
A keleti irányzat, a korai tranzisztoros erősítők csillogására és a West Coast Sound agresszivitására reagálva, fokozatosan fejlesztette hangsugárzóit. A nyugatiakkal ellentétben egyenletes frekvencia átvitelt mértek, de nem fordítottak figyelmet a torzításra, a crossover finomítására vagy a kabinet elszínező hatásának csökkentésére. Ha, ma sikerül egy eredeti, „belenyúlás-mentes” példányt szerezni, belül látható egy nagyon olcsó elektrolit kondenzátor a magassugárzóhoz csatlakoztatva, a laza üvegszálas tömőanyag, semmiféle kabinet merevítés, valamint egy vastag grillszövet, amely egy keretre van tűzve.
A hetvenes évek elejére az amerikai audiofilek belefáradtak a közepes építési minőségébe, és az Atlanti-óceán túloldalán kezdtek keresni valami, ami egy kicsit magasabb színvonalú. A kínálást a britek szívesen vállalták. Az 1970-es években az Egyesült Királyság élen járt a hangszórókkal kapcsolatos kutatásban, úttörő szerepet játszott az olyan új anyagok kifejlesztésében, mint a Bextrene, a crossoverek számítógépes modellezése, valamint az FFT technikák alkalmazása a hangszórókban és a kabinetekben fellépő rezonanciák nyomon követésére. Az erősítők teljesítménye a 120 Watt tartományba ugrott, így a tervezők továbbra is nyugodtan eldobhattak egy-egy dB-t a rezonanciák szabályozása és a frekvencia átvitel simítása érdekében. A hatékonyság mélypontját a hetvenes évek elején érték el, erre a legjobb példa a BBC által tervezett LS 3/5A. Ez egy csodálatosan sima átvitelt produkáló, jó artikulált hangszóró, amely azonnal megnyerte az audiofilek táborát. De, nem minden arany, ami fénylik, mert a B110 erősen csillapított, 5”-os Bextrene hangszórója egészen 82 dB-re húzta le ennek a kis csodának a hatásfokát. Ennek a hangsugárzónak valójában 200 Watt erősítésre volt szüksége a „megnyíláshoz”. Egy elégedett LS A 3/5a tulajdonosnak valójában nagyobb és nehezebb erősítője volt, mint a hangszórói! Ennek ellenére a maga korában jó választás volt; az erősítők végre jobban szóltak, és többé nem kellett választani az áthatóan fényes vagy a tompa hang között. (A Rogers Audio volt a legkorábbi licenctulajdonos, de megszűnt, mielőtt egyetlen egységet gyártott volna)
Néhány évvel később bemutatták a KEF 104a modellt. A KEF finomította az LS 3/5a közép- és magassugárzót, a B139 utódjának új basszus-hangszórót tervezett és megjelent az első hangszóró, amely számítógépre optimalizált Linkwitz-Riley keresztváltót használt. Bár a hatásfok továbbra sem lett magasabb, a 104a új mércét állított fel a természetesség, a tisztaság és a leképezés terén, ami a fejlett crossover közvetlen eredménye.
A nagyobb hatásfok és a kisebb teljesítmény irányába mutató trend az 1970-es évek végén, a jobban mozgatható membrán anyagok, például a polipropilén megjelenésével kezdődött. Az 1980-as évek végére az elektroncsöves erősítéstechnika újjáéledése már javában zajlott, és a hangszóró tervezők sokféle anyag közül választhattak, a kísérletezést új és továbbfejlesztett papír membránokkal, polipropilén, kevlár és szénszálas anyagokkal kezdték meg. Az új anyagokhoz nem volt szükség külső rétegben felvivendő csillapító vegyületekre (ellentétben a Bextrene-nel), magán a membrán anyagon belüli belső ön-csillapításra támaszkodtak. A holografikus képet mutató számítógépes modellező rendszerek egy sor fokozatos finomításhoz vezettek, többek között az alapanyagok és a magassugárzó-membránok terén, valamint a mély-, közép- és magas hangszórókhoz tervezett, szellőző pólusrészekkel ellátott, lengőcséve-hézag kialakításoknál. A Scan-Speak, a Dynaudio, az Audax és a Focal legjobb hangszórói 94 dB/m hatásfokkal rendelkeznek, ami négyszeres növekedést jelent a hetvenes évekhez képest.
Az angol-amerikai rajongói szférán kívül a régi Western Electric színházi hangszórók, az Altec és a JBL stúdió-monitor rendszerek, valamint a Voight Tractrix tölcséreinek tervezési filozófiáját még mindig elég komolyan veszik. Ez nem nosztalgia. Vadonatúj, egzotikus anyagokból készült hangszórók és tölcsérek olyan áron jelennek meg a piacon, ami az audiofileket megdöbbenti. Ezek az alternatív paradigmájú hangszórók különösen jól működnek a közvetlen fűtésű, együtemű triódákat használó „bolha-teljesítményű” erősítőkkel. Egy 3 Watt teljesítményű 2A3 csöves erősítő egyszerűen nem működik szobaméretű elektrosztatikus hangsugárzókkal, de gyönyörűen szól egy 104 dB érzékenységű tölcséressel. Ezzel elérkeztünk a speciális hangsugárzók, a tölcsérek és a nagy hatékonyságú, nagy érzékenységű rendszerek területére.
Azok számára, akik úgy gondolják, hogy az erősítők és a hangsugárzók ekkorra már majdnem tökéletesek voltak (az AES létesítmények és házimozi-gyártók szinte mindegyike), az archaikus „idegen” technológiák felkarolása valami bizarr viccnek tűnt. A kizárólag High-End területtel foglalkozó magazinok retro-elegánsnak magyarázzák a tölcsér/trióda jelenséget, ami csak egy újabb divatos példa a múlt mitologizálására. Az érem másik oldala az a tény, hogy a legjobb artikulációt produkáló tölcsér/trióda filozófia támogatói már ilyeneket birtokoltak és eldobták a mainstream audiofil rendszereket. Tanúsíthatjuk, hogy a hagyományos direkt sugárzók hatékonyságának növelése minden bizonnyal megéri. Jelentős javulás érhető el a hangzás tisztaságában, a közvetlenségben és a természetességben, és az erősítő választásra sokkal több alternatíva nyílik meg.
Technikai szempontból a tölcséres hangszórók általában nagyon alacsony THD-, IM- és FM-torzítással, viszont egyenlőtlen frekvenciamenettel, többszörös visszaverődéssel és nagyon éles vágási karakterisztikával rendelkeznek a frekvenciatartomány mindkét végén. A mainstream High-End tervezők szemszögéből a tölcsérekkel komoly problémák sújtják az impulzusválaszt, a diffrakciót és a diszperziót. Ezeknek a problémáknak a gyökere, különösen az olcsóbb PA-stílusú tölcsérek esetében, a tölcsér széléről jelentkező akusztikus visszaverődés. Amikor egy hanghullám kilép, diffrakció is keletkezik, ami újra sugároz minden irányba, mint egy különálló hangforrás, amely a visszaverődés pontjában helyezkedik el. A visszavert hullám ezután visszajut a torokba, amelynek jellemzően kemény fázisdugója vagy merev a membránja. Miután ezt a visszajutó hanghullám „megüti”, ismét kisugárzásra kerül…, ezt sorozat-visszaverődésnek nevezik, és sokkal jobban hallható, mint azt a frekvencia-átvitel csekély hullámzása jelez.
Bár a frekvenciamenet nem igazán jelzi a visszaverődések teljes hatását, az impulzus-válaszban vagy a 3D-s vízesés diagramban megjelennek. (ez a legtisztábban akkor látható, ha a tölcsért keresztváltó nélkül mérik) Ettől a problémától a túl rövid, olcsó tölcsérek szenvednek a legsúlyosabban és ennek eredményeként a legdurvább „kürt-színezéssel” rendelkeznek. Erre a problémára akad egy megoldás, amely elég jól működik. Ugyan 2 dB-t veszítünk a hatékonyságból, de kibélelhetjük a tölcsér belsejét egy kevés gyapjú filccel. A korpusztól számítva befelé nyúló 1-3 hüvelyk megteszi a trükköt. Minél tovább ér a „bélés” a torok felé, annál jobb a csillapítás, de ha túlzásba visszük, akkor a basszus-átvitel a hatékonysággal együtt csökkenni kezd. A visszaverődés teljes megszüntetése a legjobb megoldás, a Voight által, a húszas évek végén feltalált Tractrix tölcsér-profil.
A négyzet alakú vagy kör alakú Tractrix tölcsér felépítése nem egyszerű. A Tractrix geometria esetében a tölcsér fala 90 fokkal görbül, mielőtt a hang elérné a határt. A kisugárzott hangnak itt már nehéz a feladat, hogy visszajusson a 90 fokos görbén. Ezért nem alakul ki állóhullám, csak egy szerény visszaverődés és, ha a kompressziós meghajtó is megfelelően van megtervezve nagyon kevés lesz a „kürthang”. (Megjegyzés: vannak olyan téglalap alakú tölcsérek a piacon, amelyek csak egy dimenzióban Tractrix-profilúak; mivel a reflexió itt még mindig megoldatlan probléma, a Tractrix-profil előnyeinek nagy része elvész) Amennyiben az a benyomásunk, hogy mindez bonyolult és költséges, akkor ez teljesen igaz. A tölcséreknél valóban nagy a minőségi különbség a legjobb és a „rossz” között, és sokkal nyilvánvalóbb, mint az audiofil hangszórók közötti differencia. A legjobbak komoly pénzösszegekért kaphatók, mert finoman megmunkált Alnico-mágneseket, egzotikus fémekből készült membránokat és szigorú mérettűrésekkel összetett görbületű tölcséreket tartalmaznak, ami nem éppen egy költség csökkentett technológia.
