Számtalan könyvet és cikket írtak valamint filmet forgattak a világtörténelem egyik legnagyobb tengeri katasztrófájáról, a Titanic luxus óceánjáró elsüllyedéséről. Első, Southamptonból New Yorkba tartó útján, 1912. április 15-én, a White Star Line tulajdonában lévő „csodahajó” Newfoundland-tól 375 tengeri mérföldre délre nekiütközött egy jéghegynek és elsüllyedt. A katasztrófa a fedélzeten lévő több, mint 2200 személy kétharmadának elvesztésével járt. A Titanic luxusgőzöst már a megépítésének kezdetén legendák övezték, ha nem süllyed el akkor is világszenzáció lett volna.
Rengeteg információ látott napvilágot a hajóval és az utasokkal kapcsolatban, a kutatások minden részletre kiterjedtek. Kevesebbet foglalkoztak a luxushajón szolgálatot teljesítő zenészekkel, pedig köztudott volt emberi példamutatásuk, önfeláldozásuk. Mígnem egyes zenekutatók megvizsgálták annak valószínűségét, kik és milyen zenéket játszottak az utazás alatt és akkor, amikor a hajó az utolsó pillanatokban örökre a tenger fenekére süllyedt. Az információgyűjtés során sokat használták a napi hírek jelentéseit, későbbi rekonstrukciókat, az első személyes beszámolókat, tanulmányokat, könyveket és bírósági iratokat. Cikkünkben körüljárjuk az ismert tényeket és megállapításokat, annak ellenére, hogy még a legújabb kutatások befejeztével is sok rejtély maradt.
A zenészek nem a hajót üzemeltető White Star Line vállalat alkalmazottai voltak(!), hanem a Black Brothers ügynökség (CW & FN Black) szerződtette Liverpoolban. A Titanic első útja arra késztette a White Star Line vállalatot, hogy keresse meg a rendelkezésre álló legjobb zenészeket, és ennek eredményeként Wallace Hartley-t kivásárolták a Cunard társaságtól, ahol előtte szintén luxus hajókon szolgált. A „fekete testvérek” művészeti ügynökök voltak számos tengerészeti társaságnál, és ennek eredményeként alacsonyabb áron tudták biztosítani a zenészeket, viszont a kvártély és az ellátás ösztönzőnek tűnt. Akkoriban egy tengerjáró hajón zenésznek lenni hihetetlenül nehéz munka volt, ezzel szemben a fizetés sajnálatosan kevés. De, a fizetéshez képest a muzsikusi színvonal öt csillagot érdemlő. Mint később kiderült, a fizetésük körülbelül 30–40 USD volt havonta, a zenekarvezető Wallace Hartley valószínűleg tíz dollárral többet keresett. A zenészek a 250654. sorszámmal ellátott jeggyel rendelkeztek, amely a másodosztályra szólt.
Albert A. Knecht naplójában emlékeztet arra, hogy egy White Star Line szalon-zenekarnak szinte a hajó minden sarkában játszani kellett. A Titanic zenekara este az első-osztályú étkező szalonban játszott, de rendszeresen játszottak a „Verandán” és a „Palm Court-on” is, a dohányzóhely mellett.
Az első-osztályon a vacsora minden este formális alkalom volt. A közvetlen közelében lévő „A la Carte” étkező és a párizsi éttermek napi és éjszakai zenei szórakozást is kínáltak. A White Star Line megszabta, hogy mind a párizsi, mind az „A la Carte” étkezőben kontinentális zenészek legyenek jelen. A „Nagy Lépcsőház” volt a Titanic fókuszpontja, a lépcső mögött pedig egy tágas recepció-szoba volt, ahol a vendégek vacsora előtt megbeszélték a napi történéseket.
A nyolc zenész általában két csoportra oszlott. Egy trió többnyire az „A la Carte” recepció szobájában és a „másodosztályú” étkezőben játszott. A többiek, Wallace Hartley vezetésével, az első-osztályú társalgóban vagy az étkező szalonban vagy ezek bejáratánál maradtak. A vonósok gyakran játszottak az étkező vendégek asztalánál, hogy eljátsszák a kívánt zeneszámokat és esetleg mecénásokat is gyűjtsenek. Széles körű és kiterjedt repertoárra volt szükség. A zenekar a szórakoztatás mellett a vasárnapi istentiszteleten is részt vett, amit Edward John Smith kapitány vezetett. A zenekar a himnuszt játszva, énekelve vezette a gyülekezetet.
(Öt zongorát és egy kezdetleges elektromos orgonát helyeztek el a hajó különböző pontjain. Két pianínót is lehetett találni a hajón. Robert Ballard expedíciója által a Titanic felkutatása és különböző tárgyak megmentése során, az 1986 júliusában és 1987-ben felfedezett tárgyak között, egy pikolót és egy lírát is találtak.)
Mivel korlátozott volt a próba terület, a zenekar minden reggel az „E”-fedélzeten található szertárban találkozott. A próbák rövidek voltak, mert a zenészek többsége óriási tapasztalattal rendelkezett más hajókon tett szolgálattal. Professzionális hátterük, képzettségük és zenei tehetségük megkérdőjelezhetetlen. A zenészek munkája a napi időbeosztáshoz egy gyakran használt módszer szerinti teljesítési rutin ütemezésére szorítkozott, napi rendszerességgel. A tengerjáró hajó ipar számára kiválasztott zenészek mind zenekari, mind kis együttesi tapasztalattal rendelkeztek, professzionális zenészek voltak, akik komolyan vették szereplésüket.
Az 1800-as 1900-as évek fordulóján a népszerű szalonzenék, az egyedi kompozícióktól kezdve a zenekari műveken át, az operák vagy szimfóniák kivonatának szerkesztéséig terjedtek. Olyan kompozíciókat kellett játszani, amelyeket a közönség könnyen megjegyzett. A hajón előadott zenéket illetően el lehet mondani, hogy a szalon repertoár ismerete alapján egy zenei terv készült. Az egyik beszámolóból kitűnik, hogy a White Star Line vállalatnál létezett egy „szabványos, 352 művet tartalmazó „repertoár”, amit meg kellett tanulni! A Titanic Songbook könnyűzenéből, keringőkből, románcokból, szerenádokból, operákból összeállított kivonatokból, polkákból, indulókból, show-dallamokból és a legújabb szenzációból(!), a Ragtime-ból állt.
Később Ian Whitcomb (1941-2020) zenész a White Star Line zenei könyvében a 114. számra utal, a „Songe d’Automne”, amelyet a fedélzeten játszottak, miközben az utasok megpróbáltak menekülni a süllyedő hajóról. Mivel a krónika kutatásokra és némi feltevésre támaszkodik, remélhetőleg alkalmazható egy kicsit a józan ész a zenei logikára. Az elhangzott művekre legjobb példa Johannes Strauss Junior (1825-1899) által írt „Kék Duna-keringő”. A keringőnek dallamát természetesen nem nehéz memorizálni. Képzeljük el, hogy van 352 zenedarab, ami kottán körülbelül 3 – 4 oldal hosszú. Ez szinte valószínűtlen bármely együttes vagy zenész számára. (Manapság a legtöbb szalon-zenekarnak 40-50 dallam van repertoáron memorizálva, amelyeket újra és újra játszanak egy hét napos út során.)
A Titanic zenészei
Wallace Henry Hartley – zenekarvezető – hegedűművész. Az angliai Lancashire-ben, Colne kis közösségében 1878-ban született. Apja mellett tanult, aki a helyi metodista egyház kórus mestere volt. Hegedű-tanulmányait már korán kezdte és 15 éves koráig elérte a hangszerkezelés magas szintű jártasságát. 1909-ben döntött úgy, hogy tengerjáró zenész lesz. Különféle hajókon játszott, 1910-ben a Mauritánia gőzös zenekarának vezetője a Cunard Line-nál. 80 utat tett meg, 33 éves korában csatlakozott a Titanichoz. Profi zenész volt, nagyon képzett hegedűművész és vezető. Azt mondták róla, hogy nagyon fürge ujjai vannak a jig-ekhez és ragtime-hoz.
Miután a zenekar abbahagyta a játékot, nem látták újra – holttestét a Commercial Cable Company tulajdonában lévő kábeljavító hajó, a Mackay-Bennet gőzös fedélzetére hozták. Zöld egyenruhát, barna kabátot és fekete csizmát viselt. Néhány fellelt tárgya között szerepelt egy arany töltőtoll, pasziánsz gyűrű, ezüst cigarettatárca, és egy WHH jelöléssel ellátott ezüst gyufaszál, valamint egy nikkel tokos karóra. Hangszere tokját a testéhez rögzítve találták.
John Frederick Preston Clarke – nagybőgő, hegedű és brácsa. John Clarke otthona a Smithdown Road-on, Liverpool-ban volt. Tagja volt a Zenész Szövetségnek. Liverpool-ban lehetősége volt, hogy munkát szerezzen a tengerjáró iparban. Amikor elhunyt egy szürke kabátot és zöld egyenruhát viselt. Tárgyai között egy gyémánttal ékesített tűt, arany karórát és egy naplót találtak. Noha a könyv tartalmát soha nem hozták nyilvánosságra, valószínűleg felhasználták a legenda fenntartásához. A Mackay-Bennett gőzhajó találta meg holttestét és a kanadai Halifax Nova Scotia Mount Olivet temetőbe helyezték örök nyugalomra.
W. Theodore Ronald Brailey – zongorista. Született 1887. október 25-én, Walthamstow-ban, Londonban. Theodore az akkoriban ismert értelmiség vezető alakjának, Ronald Brailey-nek fia. 1902-ben csatlakozott a Royal Lancashire Fusiliers ezredhez, amely zenészként 12 éves szolgálatot írt alá. Nagyon tapasztalt zenész, főleg Ragtime stílusú, Scott Joplin által írt művek tolmácsolásában. Mielőtt a White Star Line-hoz csatlakozott a Cunard társasághoz tartozó Carpathia gőzösön szolgált. Brailey a tehetséges zongorista, a Southport Pier Pavilion együttes tagja volt, mielőtt a tengerjáró iparban kezdett dolgozni. Holttestét nem találták.
Roger Marie Bricoux – csellista, 1891. június 1-jén született a franciaországi Cosne-sur-Loire-ban. Ismert zenész fia volt, olaszországi katolikus intézményekben tanult mialatt csatlakozott első zenekarához. Képességeiért első díjat nyert a bolognai Konzervatóriumban. A párizsi konzervatóriumban folytatott tanulmányait követően 1910-ben Angliába költözött, hogy a Leeds Grand Central Hotelben csatlakozzon a zenekarhoz. Mielőtt a Titanic zenésze lett, Bricoux és Theodore Ronald Brailey együtt szolgáltak az RMS Carpathia gőzhajón. Bricoux mindössze 20 éves volt, amikor meghalt, holttestét soha nem azonosították.
John Law Hume – hegedűs, „Jock” néven 1890 augusztus 9-én született Skócia délnyugati részén található Dumfries-ben. Dumfries Robbie Burns szülőhelye. A város ad otthont a Dumfries Akadémiának, amely 1889 óta zenét is tanít. Lehetséges, hogy John Law Hume járt ebbe az iskolába és itt kezdte hegedű tanulmányait. John Law Hume-nak jelentkezést kellett benyújtania a Black Brothers-hez a Titanic-on végzendő szolgálatra. Holttestére egyenruhában, könnyű esőkabátban találtak. Hume 28 éves volt, amikor meghalt, nem tudta, hogy menyasszonya, Mary Costin terhes volt gyermekével. Tárgyai között egy cigaretta tartó, ezüst karórát és egy kést (faragott gyöngy fogantyúval) találtak. John Law Hume holttestét 1912. május 8-án temették el a Fairview Lawn temetőbe, Halifax, Nova Scotia.
Georges Alexandre Krins – hegedűművész Párizsban született. 1889 október 30-án fogadták el jelentkezését Belgiumban a Royal de Musique Conservatoire tanszékén, ahol 1902-től 1908-ig tanult, a legmagasabb fokozattal végzett. Látszólag katonazenész karrierre vágyott, de szülei meggyőzték, hogy maradjon polgári hegedűművész. A belgiumi La Grande Symphonie-ban is játszott. 1910-ben első hegedűsként fellépett a párizsi Le Trianon Lyrique-ban, végül Londonba költözött, és két évig játszott a Ritz Hotelben. 1912 áprilisában toborozták a Titanicra. Ő volt az „A la Carte” étterem közelében játszó trió vezetője. A hajón lévő zenészek közül Ö volt a legjobban képzett. Esélyes, hogy Georges Alexandre Krins az Egyesült Államokba próbált bevándorolni. Holttestét soha nem azonosították.
Percy Cornelius Taylor – cselló és zongora, Staffordshire-ben, 1872. március 20-án született Angliában, Londonban, Hackney-ben. Tagja volt a londoni zenei közösségnek, jól képzett profi zenész. A brit katonai zenekarok számos fényképén látható, feltételezik, hogy Percy Cornelius Taylor 1909-ben az Irish Rifles együttese csellistája volt. Őt csellistaként sorolták a Titanic zenekarba, viszont valószínűtlen, hogy Wallace Hartley három csellistát válasszon egy nyolc tagú csoportba. Birtokát, amelynek akkori értéke 164 £ 4s volt, 1912. június 29-én adták át özvegyének, Clara-nak. Clara 1918. augusztus 24-én újraházasodott Albert Grafton Pearce-rel, aki szintén koncertművész, és Westonba költözött.
John Wesley Woodward – csellista West Bromwich-ban 1879. szeptember 11-én született. A város nincs messze Wolverhampton-tól, a foci Mekkájától. Sokgyermekes családban nőtt fel, zenei tehetsége korán kiderült. Számos vonósnégyesben játszott, majd elhagyta Oxfordot, hogy csatlakozzon a Eastbourne-i Duke of Devonshire együtteshez. 1909-ben először a Karib-térségben, Jamaica felé utazott. Az Olympia fedélzetén volt, amikor az összeütközött a HMS Hawke-el. A Titanicon való foglalkoztatása érdekében elnyerte a legjobb csellós díját az Oxfordi Magdalen Főiskola májusi vacsoráján. Testvére, Thomas Woodward a Magdalen kórus közismert tenoristája lett. John Wesley Woodward holttestét soha nem azonosították, nevét a Heath Lane temetőben található családi sírbolton szerepeltetik.
Georges Alexandre Krins belga zenész, Roger Marie Bricoux francia csellista és John Law Hume hegedűművész csodálatos, szólisztikus képességgel bírtak, nem kétséges, hogy elragadtatták közönségüket.
A zene, amelyet a Titanic zenekara játszott
A világi zene romantikus periódusa 1815-ben kezdődött és 1900-ban fejeződött be. Az 1890-es éveket aranykornak, a legfelsőbb elegancia korszakának is szokták nevezni. Az 1890-es évek zenei elemei különösen romantikusak voltak a könnyűzenében. Rengeteg szerelmi dal, romantikus címekkel ellátott keringő, mint például a „Love’s Dream” és a „Somebody’s Sweetheart” született. A romantikus időszak műveinek ismerete a nagy zenekarok, kórusok, együttesek és leginkább szem előtt lévő kisegyüttesek számára kötelező volt.
A XX. század elején nagy mennyiségű zene állt rendelkezésre. Számos válogatás látott napvilágot szerenádokból, opera-áriákból, klasszikus darabokból valamint a népszerű zeneszerzők zeneműveiből és dalgyűjteményekből. A kisegyüttesek zenei könyvtárait Jacques Offenbach és a Strauss család műveinek összeállításai és nyitányai töltötték meg. Az „amerikai zenei őrület” éppen ekkor kezdődött Nagy-Britanniában és a kontinensen, főleg az új és izgalmas Ragtime-zene vezetett. Az amerikai zeneszerző, Irving Berlin kompozíciói már az Atlanti-óceánon is átjutottak, és megjelentek a White Star Line „daloskönyvében”.
A végzetes éjszaka
1912 áprilisában egy olyan esemény történt, amely felriasztotta a világot. A legfenségesebb hajó a Titanic jéghegynek ütközött az Atlanti-óceán északi részén és néhány órán belül elsüllyedt. Ez volt a huszadik század addigi legnagyobb eseménye. A földi mennyország hajóját elragadta a tengeren rejlő veszély, a 10 emeletes épület méretű jéghegy átszakította a vízálló rekeszek többségét. Az ütközés 14-én éjjel 23:40-kor történt. Így kezdődött el a Titanic, egy álom, halála. Wallace Hartley nagyon gyorsan rájött, hogy neki és zenekarának játszania kell az utasok megnyugtatása érdekében. Valószínűleg ez volt az egyetlen alkalom, amikor a két csoportra oszlott zenekar egyesült a rövid út során. A zenekar tagjai zöld egyenruhában játszottak és kabátot viseltek. Mindvégig együtt maradtak, az elején még nem tudva, hogy a Titanic végzetes károkat szenvedett.
Az első osztályú utasok közül sokan elindultak a társalgóba, ahol a zenekar sokféle keringőt, polkát és ragtime dallamot játszott – amint az egyik utas kijelentette: „örömteli érzés volt”. Itt tudtak egy ideig játszani, mert az egyik zongora a társalgóban volt található az első osztályú lépcső közelében, amely a csónak fedélzetére nyílt. Ahogy az utasok kabinjukból a mentőcsónakokhoz mentek, a zenekar tagjai továbbra is szórakoztató zenét szolgáltattak. Amint az első-osztály társalgójának területe kiürült, a fedélzetre „költöztek”. Innentől zongora nélkül folytatták a már 5-6 játékosból álló csoporttal. A többiek abban reménykedtek, hogy legalább tudnak segíteni az utasoknak. Egy utas emlékszik arra, hogy látta, hogy egy zenész segített a mentőmellények felvételénél az egyik mentőcsónakban. Wallace Hartley biztatta zenészeit, hogy keringőket és más jól ismert remek dallamokat játsszanak. Azok az utasok, akik mentőcsónakokkal már a tengeren voltak, még hallották, hogy a zenekar játszott.
Csodálatra méltó zenészek. Amikor körülöttük eluralkodott a pánik és a trauma, akkor is játszottak, a szenvedések láttán is maradtak posztjukon. Hirtelen köztudottá vált, hogy nincs elég mentőcsónak és sokan el fognak veszni. A hajó megkezdte végső haláltusáját. Ebben az időben kezdték el játszani azt, amit az áldozatok himnuszának neveztek. Zenei emlékezet azoknak az utasoknak, akik soha többé nem láttak napvilágot, és azok számára, akik túlélték a katasztrófát. A katasztrófát a zenekar egyik tagja sem élte túl.
Az utolsó dal körül nagyon sok misztikum lebeg. Mind az amerikai, mind a brit túlélők emlékeztek arra, hogy három különböző dallamot hallottak! Nagyon valószínűtlen, hogy mindegyiket játszották, viszont volt egy dallam, a lassú, a Songe d’Automne keringő, ami akkoriban nagyon népszerű volt. Már nagyon közel volt a vég, Wallace Hartley felszólította társait, hogy próbálják magukat menteni. Mégis együtt maradtak a hajó fedélzetén, amíg a hajó lejtése lehetetlenné tette a hangszeres játék folytatását. Abbahagyták a játékot, mivel lehetetlen volt egyenesen maradni. Egy túlélő, Archibald Gracie ezredes, egy 1912 novemberi nyilatkozatában megemlítette, hogy emlékszik, hogy az együttes fél órával a hajó elsüllyedése előtt abbahagyta a játékot és letette a hangszereket. Gracie szinte végig a fedélzeten tartózkodott, és emlékeztet arra, hogy jelen volt, amikor abbahagyták a zenélést.
Később a brit zenészek szakszervezeti titkárán keresztül azt is meg lehetett tudni, hogy a zenekar a pánik elkerülése érdekében parancsot kapott a játékra. Azt is közölték, hogy egyikük sem visel mentőmellényt. Egy első osztályú utas, Pierre Marechal később azt írta, hogy meg volt győződve arról, hogy parancsot teljesítenek, és életüket áldozzák annak érdekében, hogy elkerüljék a fedélzeten kialakuló zavarokat. Egy másik túlélő, Katherine Gold elmondta, hogy amikor elhagyta a hajót, látta, hogy a hajó fedélzetén férfiak dohányoznak és a lábukat csapkodják a zenekar élénk és vidám zenéjére. Azt mondta: „különösen megdöbbentem, amikor a hegedűművész megláttam egy mentőmellény mellett(!) játszani. Ez abban a pillanatban hihetetlen volt”. Az utolsó pillanatokban, 2:18-kor, már az összes mentőcsónak elment. Az emberek tömege, beleértve a zenekar tagjait is, a hajó tatján volt. A hajó hatalmas robajjal kettészakadt és pillanatok alatt kialudtak a fények, majd teljesen kiegyenesedett és elmerült az Atlanti-Óceán jeges vizébe.
A zenekarvezető és az együttes tagjainak bátorsága azon törekvésük során, hogy reményt és vigaszt nyújtsanak másoknak, anélkül, hogy a saját biztonságukat tekintetbe vennék, együttérzést váltott ki a világ minden tájáról. A Titanic zenekara halhatatlanná vált. Wallace Hartley-t egy ünnepség keretén belül 1922. május 18-án helyezték végső, örök nyugalomba. A becslések szerint negyvenezer ember vett részt a temetésen. John Clarke nagybőgőst Halifax-ban, Nova Scotia-ban temették el 1922. május 3-án, John Law Hume hegedűművészt 1912. május 8-án a Fairview temetőben búcsúztatták.
Egy dombornyomott emléktáblát helyeztek a Liverpool Filharmonikusok csarnokába. A csarnokot 1933-ban egy tűz elpusztította, és a háború alatt szintén károkat szenvedett, de a plakett fennmaradt. A Mindenszentek temploma, Headington, Oxford közelében, Angliában egy páratlan réz plasztikával rendelkezik, amelyet John Wesley Woodward csellistának szenteltek. Egy emlékművet 1913-ban emeltek Southamptonban, de az a háború alatt megsemmisült. 1915-ben Colne-ban Wallace Hartley-szobrot állítottak fel a hősiesség emlékére. Georges Krins hegedűművész emlékezetére 2002-ben egy emléktáblát avattak.
Londonban, a Royal Albert Hall-ban egy figyelemre méltó koncertet tartottak 1912. május 24-én. A zenekar, több mint 500 előadóművészből állt, akik egyszerre szerepeltek a The Titanic Band emlékkoncertjén Sir Edward Elgar, Sir Henry Wood, Percy Pitt, Landon Ronald, Thomas Beecham és a Concertgebouw Orchestra holland karmesterének vezetésével.
Azt a gondolatot, hogy zenéljenek az emberek megnyugtatására a veszélyben, jóval a Titanic katasztrófa előtt ismerték. John Philip Sousa amerikai karmestert és zeneszerzőt sokszor hívták zenekarával, hogy a koncerteknél nyugtassa az embereket. Akkoriban a zenekarok, a nemzeti himnuszokba való bekezdéssel gyakran meg tudták állítani az ittas verekedéseket. A gondolat kivitelezését, hogy a Titanic utasainak téves biztonsági érzést álcázva játsszon a zenekar, és ezzel esetleg több embert mentsenek meg, érdemes lehet megpróbálni.
Senki sem tudja, mi volt Wallace Hartley vagy zenészeinek gondolataiban. Karrierje elején elmondta egy barátjának, mit játszhatna, ha egy hajó süllyedni kezd, de soha nem gondolt arra, hogy ez valósággá válik. A tettet, amit választott, nem lehet szavakkal mérni – pusztán és egyszerűen merész cselekedet. A katasztrófa idején egy újság arról számolt be, hogy „a zenekarnak, a Titanic fedélzetén az utolsó félelmetes pillanatban játszott szerepe, a legnemesebbek közé sorolható a tengeri hősiesség sorozatában”.
A tengeri hősies cselekedetek hivatalos díjának odaítélési rendszere 1854 óta alakult ki. A tengeren gyakran történtek nemes, hősies cselekedetek, amelyeket a polgári gallantry éremmel jutalmazták. A zenekar tagjai káosz hangulatában játszottak, jóval a szolgálat felett. A bölcsesség azt mondaná, hogy egyszerűen öngyilkosság a süllyedő hajó fedélzetén játszani, míg mások menteni próbálják magukat. Bizony ez távol esik a mai világtól.
A Titanicról készült összes könyvben és filmben szerepel Wallace Hartley és zenekarának tagjai. Most már tudjuk, hogy néhány perccel a vég előtt a szeretett hegedűjét egy kemény, viseltes utazótáskába helyezte és a mentőmellényre csatolta, ami nagyrészt kitartotta a vízből. Hartley hegedűje – amely menyasszonya, Maria eljegyzési ajándéka – csodával határos módon menekült meg a hajótörésből. A hegedű 2013-ban árverésre került, a „nyerő összeg” 1.7 millió dollár volt. 2020. február 8.-tól a Missouri állambeli Branson-ban, a Titanic Múzeumban került kiállításra.
Felhasznált források: https://web.archive.org/web/20080109204634/
http://www.titanic-titanic.com/article_jack_kopstein_titanics_valiant_musicians.shtml
https://rmstitanichotel.co.uk/blog/guide-music-rms-titanic/
A Titanic zenéi Ian Whitcomb kiadása által lemezeken is megjelentek:
1997: Titanic Music as Heard on the Fateful Voyage (Rhino R2 72821)
1998: Titanic Tunes—A Sing-A-Long in Steerage (The Musical Murrays Conducted by Ian Whitcomb) (Varèse Sarabande VSD-5965)
1998 Songs from the Titanic Era (The New White Star Orchestra) (Varèse Sarabande VSF 5966)
