A zenekar, változó méretű és összetételű hangszeres együttes. Bár a megnevezést a zenekultúrában megtalálható különféle együttesekre alkalmazzák, a zenekar szinonima minősíthető értelemben, általában a tipikus nyugati zenei együttesre utal, amely fúvós és ütős hangszerekkel kiegészített vonós hangszerekből áll, a vonósszekcióban legalább egynél több játékossal. Maga a szó a görög (ɔːrkɪstrə) megnevezésből, az ókori görög színháznak a proszcénium előtti kör alakú részéből ered, amelyben a táncosok és a hangszeresek felléptek. A proscenium, a színházban a színpadot a nézőtértől elválasztó keret vagy ív. Az angol nyelv a zenekarnak megfelelő „orchestra” szó alatt inkább nagy-zenekarokat érti, a kisebb zenekarok neve „band”, a magyar nyelvben nincs ilyen szigorú megkülönböztetés, például az „egyszemélyes zenekar” angol neve „one man band”.
A modern szimfonikus zenekarok elődei az 1600-as évek körül jelentek meg. A legfigyelemreméltóbb korai példa az olasz zeneszerző Claudio Monteverdi – Orfeo című operájában megkövetelt zenei együttes. A szimfonikus zenekart a karmester irányítja. A közönséghez legközelebb a karmester áll. Régebben (például a barokk korban) karmester nem létezett, feladatát a koncertmester vagy a folyamatos basszust játszó csembalós(!) töltötte be. A 17. század végén Jean-Baptiste Lully francia zeneszerző egy olyan zenekart vezényelt a királyi udvarban, amelyben a vonós hangszerek dominálnak, de fúvósok, például oboa és fagott, néha fuvolák és kürtök is szerepeltek. A 18. században Németországban Johann Stamitz és más zeneszerzők az úgynevezett mannheimi iskolában létrehozták a modern szimfonikus zenekar alap-összetételét. A négy szekció fafúvósok (fuvolák, oboák és fagottok), rezek (kürtök és trombiták), ütőhangszerek (legalább kettő timpani), illetve húrosok (első és második hegedű, brácsa, cselló és nagybőgő) állnak. Ebben az időszakban fogadták be a zenekarba a klarinétost, míg a korábban oszlopos tagokat, mint a csembaló, a lant és a theorbo (basszus lant), fokozatosan megszüntették.
A 19. század termékeny időszak volt a zenekarok számára. A fafúvós hangszereket kettőről általában három-négyre növelték, a rézfúvós szekciót pedig egy harmadik trombitával, harmadik és negyedik kürttel, valamint harsonákkal bővítették. A világhíres zeneszerzők, mint Hector Berlioz, Richard Wagner, Nyikolaj Rimszkij-Korszakov és – a 20. században – Richard Strauss, Gustav Mahler és Igor Stravinsky soha nem látott méretű és tonális erőforrásokkal rendelkező zenekaroknak írt, amelyeket sok esetben műveik előadására hoztak létre. A 19. század végétől a 20. század közepéig jellemző nagy-zenekar átlagosan 100 előadót vonultat fel, az adott művekhez szükséges hangszerek és eszközök széles választékát foglalja magában. Az 1920-as években azonban sok zeneszerző kezdett a kisebb, kamaraméretű együttesek felé fordulni, olykor megtartva a hagyományos kiegészítő hangszereket.
Erkel Ferenc nemcsak a magyarországi intézményes operajátszás terén volt nélkülözhetetlen személy, de az első magyar zenekar megszervezése is az ő nevéhez fűződik. A Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház, 1838 januárja óta működő operajátszó együtteséből nőtte ki magát az Opera Zenekar. Az Opera Zenekar mutatta be Erkel első operáját, a Bátori Máriát, és azóta is hozzájuk köthető a magyarországi operapremierek túlnyomó része.
Az adott előadásban foglalkoztatott zenészek száma a lejátszott műtől és a helyszín méretétől függően hetventől száz főig terjedhet. A kamarazenekar egy kisebb, legfeljebb ötven zenészből álló együttes. Azok a zenekarok, amelyek például Johann Sebastian Bach és George Frideric Händel barokk zenéjére vagy a klasszikus repertoárra, például Haydn és Mozart műveinek előadására specializálódtak, általában kisebbek, mint a romantikus zenei repertoárt, például a szimfóniákat Ludwig van Beethoven és Johannes Brahms nagy műveit prezentálják. A tipikus zenekar mérete a 18. és 19. század során nőtt, és a Richard Wagner, majd később Gustav Mahler műveiben megkívánt, akár 120 fős nagy-zenekarokkal érte el a csúcsot.
A zenekarok esetében igen fontos szerepe van a hangolás megszervezésének, ez főleg a nagyobb létszámú zenekarokra igaz. A hangolás (általában) így zajlik:
Az oboa ad egy „A”-hangot. Azért az oboa, mert hangolás szempontjából ez a legkevésbé rugalmas hangszer, mivel nemigen tud eltérni eleve adott hangjától, a többi hangszer hozzá idomul. Ezután hozzá hangol a másik oboa, aztán jön a fuvola, klarinét, fagott, és szép sorjában a fafúvós hangszerek.
Még mindig az oboa, de most „F”-hangot ad a kürtösöknek: erre hangol az első kürt, majd sorban utána a többiek. Néha az oboa nem „F”-et, hanem „A”-t ad; ez a kürtök típusától függ.
Ezután az oboa „B”-hangot fúj a trombitáknak és harsonáknak, a tubának és az esetleg ezek mellett szereplő rézfúvósoknak. Ez szintén változhat „D”-re, mint a kürtnél.
Következik a koncertmester (első hegedűs), aki kap egy „A”-hangot az oboától, majd behangol.
A koncertmester továbbadja az „A”-hangot a többi vonósnak, akik behangolnak.
6. Ha szerepel zongora, akkor a menet annyiban módosul, hogy az „A”-t a zongora adja.
7. Az ütősöket még a színfalak mögött hangológéppel hangolják be.
8. Mindenkinél hamarabb kezdi a felkészülést a hárfás. Mivel hangszerének hangolása igen hosszadalmas, legalább egy órával az előadás előtt már a színpadon van, olyankor, amikor a terem még teljesen üres. Ha a koncerten zongora vagy csembaló is szerepel, azt hivatásos hangoló készíti elő. Aki korán érkezik a hangversenyre, az találkozhat vele. A fúvós hangszerek egy részét, elsősorban a rézfúvósokat, koncert előtt bemelegítik, „befújják”. A melegítés szót ebben az esetben szó szerint kell érteni. Koncert előtt általában rézfúvós skáláktól hangosak a kisebb gyakorló termek.
A 19. Században a zenekaroknak két alaptípusa volt: a színházi és a koncertzenekar. A század első évtizedeiben körülbelül 60 zenészből állt egy nagyobb zenekar, ilyen például a Milánói Scala zenekara, a drezdai udvari zenekar, vagy a Londoni Filharmonikusok. Ez a létszám az 1890-es évekre már 90 fő fölé emelkedett. A mai világhírű zenekarok közül sokat a 19. században alapítottak, többségük különböző színházakban zenélt. Például a Londoni Filharmonikusokat 1813-ban, hivatásos zenészek egyesületeként. A Bécsi Filharmonikusokat 1842-ben hozták létre, szintén hivatásos muzsikusokból. Szervezeti felépítésük az önkormányzatiságon alapult. A Pest-Budai Filharmonikusok (1853), a Zürichi Tonhalle Zenekara (1868), a Berlini Filharmonikusok, az Amszterdami Concertgebouw Zenekar (1888), a Müncheni Filharmonikusok (1893) koncerttársaságokként jöttek létre.
Fischer Iván saját álmát váltotta valóra, amikor Kocsis Zoltánnal együtt megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. Az együttes a kezdetektől a lehető legigényesebb muzsikálást és a közösség sokoldalú szolgálatát tűzte ki célul. A Budapesti Fesztiválzenekart a világ tíz legjobbja között tartják számon. Az együttes a nemzetközi zenei élet legfontosabb koncerthelyszínein – mint a New York-i Carnegie Hall és Lincoln Center, a bécsi Musikverein, a londoni Royal Albert Hall és Barbican Centre – koncertezik. Állandó vendége a Mostly Mozart Fesztiválnak, a Salzburgi Ünnepi Játékoknak és az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválnak. A Budapesti Fesztiválzenekar két alkalommal nyerte el a Gramophone-díjat. 2013-ban Mahler 1. szimfóniájának felvételéért Grammy-díjra jelölték, Mahler 5. szimfóniájának felvételéért 2014-ben megkapta a Diapason magazin rangos díját, a Diapason d’Ort, valamint az olasz Toblacher Komponierhäuschen-díjat. Az Argentin Zenekritikusok Szövetsége 2016-ban a BFZ-nek ítélte oda a legjobb külföldi szimfonikus zenekarnak járó elismerést. Az együttes innovatív koncertjei világszerte híresek, mind egyedülálló program. A zenekar operaprodukcióit Fischer Iván vezényli és rendezi. Ezeket az előadásokat meghívták már a Mostly Mozart Fesztiválra, az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztiválra és az Abu-Dhabi Fesztiválra is; a New York magazin 2013 legjobb komolyzenei eseményeit rangsoroló listáját a Figaro házassága vezette. A Fischer Iván által alapított vicenzai Operafesztivál 2018 őszén debütált. A BFZ működésének állandóságát a Magyar Állam támogatása biztosítja.
