– avagy elértünk a közelmúlt hosszú történetéhez, az 1964-1970 közötti időszak „halálközeli” éveihez.
A hatvanas évek második felében a hifi-iparág tovább növekedett, de az innováció üteme a sztereó hangzásra való átállást követően lassulni látszott. A korai tranzisztoros erősítők a hírhedt kvázi-komplementer kimeneti sémát használták, mivel akkor még nem álltak rendelkezésre valódi komplementer tranzisztorok. Ráadásul a biztonságos működés túllépésének veszélyeit kevésbé ismerték, így a tranzisztoros erősítők első generációja távolról sem volt „megbízható”. Egyes, USA-ban gyártott tranzisztoros erősítők meghibásodási aránya meghaladta az 50%-ot. A vásárlókat nem igazán nyűgözte le az olyan értékesítési bemutató, amelyen egy vadonatúj erősítő szikrát vet és füstöt okád. Több esetben az „A/B”-osztályú elektronikák kudarcot vallottak és a kereszt-torzítással és a tranziens intermodulációs torzítással (TIM) annyira agresszív és kemény hangzást produkáltak, hogy ezt kompenzálva a hangsugárzók egész generációja egyre tompább hangú lett. A fejlesztési és gyártási befektetések megtérülési arányai végül olyan rosszak lettek, hogy a Scott, a Fisher, a Sherwood és sok más ismert név kiszorult a piacról, míg a „megszentelt” Marantz nevet a Tuschinski fivéreknek (akik a Sony amerikai forgalmazási jogait is birtokolták) adták el.
Az 1970-es évek a japán Pioneer, a Kenwood (Trio) és a Sansui számára a nyugati piacnyitás időszaka volt. A japánoknak nagy tapasztalatuk volt a tranzisztorokkal kapcsolatban. Az USA fejlesztései a katonai és műszeripari szektorra korlátozódtak, de közhasznú termékeket is készítettek, amelyek, bár drágák voltak, mégis elég megbízhatóak látszottak, sőt a magazinokban jó kritikákat kaptak. Ami a legjobb az egészben, hogy a kiskereskedők 40-50%-os haszonkulccsal kalkulálhattak(!) A japánok jobban megértették az amerikai piac működését, mint az amerikai gyártók – elvégre kívülállóként nem volt előítéletük a piac működéséről, azt elfogadták olyannak amilyen, nem olyannak, amilyennek lennie kellene. A jól finanszírozott és üzletszerűen gondolkodó japán gyártók, az amerikaiakkal ellentétben, hajlandóak voltak jelentős reklám költségeket fizetni akár drága, fényes magazinokban is, mint a Playboy. Ahogyan a hagyományos amerikai és európai gyártók zöme elsüllyedt a japán import hulláma alatt, lassú előrelépés történt a tranzisztorok fejlesztésében. A kutatás/fejlesztés már lehetővé tette a közvetlen csatolású PNP/NPN komplementer tranzisztor alapú (push-pull) kimeneti fokozatok gyártását, ami megszüntette a kvázi-komplementer kimeneti fokozat torzítási és megbízhatósági problémái közül a legrosszabbat. De, a tranzisztoros erősítőket a nagyfrekvenciás instabilitás és a termikus kifutás miatti problémák továbbra is sújtották, ezért a „félvezetős = megbízható” régóta megfogalmazott célja olyan üres maradt, mint a digitális „örökre tökéletes hangzás” ígérete.
A magnetofonok piaca átalakulóban volt. A kisfogyasztású tranzisztorok bevezetése a teljesítményerősítőkben pozitív fejlemény volt, mivel a magnóknál nem volt szükséges a nagy teljesítmény, egyébként az áramkörök bonyolultsága is a tranzisztorokra szabott helyzet. A japán magnetofonok némelyike (TEAC és Sony) nagyon jó minőségűre sikerült, mások pedig nem, de a tömeggyártás elterjedése folyamatosan kiszorította a fogyasztói piacokról az Egyesült Államokban gyártott gépeket. A Nakamichi, a Dolby Labs. és az Advent szinte valószínűtlen egyetértésben és szövetségben együttműködve alakította át az eredetileg hordozható diktafonnak tervezett Philips Compact Cassette formátumot egy „közel-hifi” kazettás médiummá. Az új kazettás formátum kevesebb, mint 4 év alatt kiszorította a piacról a megbízhatatlan 4 és 8 sávos végtelenített hurkos (cartridge) rendszereket. A nem műszaki beállítottságú közönség először kapott könnyen használható sztereó magnót. A Compact Cassette messze domináns médium lett az előre felvett zenék világpiaci eladásaiban, mivel olcsó és bőven elég jó a tömegpiac kielégítésére, sőt a felvétel triviálisan könnyen, tömegesen másolható és kalózkodható. Ez tetszett a népnek.
A felemelkedés a hamvakból az 1970-1980 évtizedre tehető. Ahogyan a hatvanas évek az ázsiai tömeg-hifi terjedésének szürkületében peregtek, egy apró fénysugár bukkant elő J. Gordon Holt írógéppel készülő magazinjából, a Stereophile periodikából. Ez egy egészen más magazin volt, mint az a többi fényes (fényező) sajtótermék. Ez az apró kis magazin, reklám nélkül volt az egyetlen hely, ahol komoly vitát válthatott ki a JansZen 130 elektrosztatikus magassugárzó, a Paoli Mark III, a KLH Nines, a Fulton FMI-80 hangsugárzók hangzásbeli előnyei és egy vadonatúj elektroncsöves előerősítő egy minneapolisi kis cégtől, az Audio Research-től. Ez valami más volt, … más értékrend mentén, a legjobb helyen. A High-End formálódó éveiben a stílus és a divat semmit sem számított (A High-End megnevezést nem Harry Pearson találta ki, jóval azelőtt, hogy magazinja megjelent, a szakmában már mindenki így hívta) Ne feledjük, ezek a sötét és háború sújtotta Nixon/Ford-évek voltak. Az ellenkultúra vadul virágzott a hetvenes évek elején, ekkor zajlottak a háborúellenes gyűlések, amelyek milliókat vonzottak minden nagyobb városba, a Pentagon Papers kiadása, amely egy évtizedes magas szintű kormányzati megtévesztést tárt fel, a vietnami háború, valamint a Watergate-ügy, ami az elnököt mint a legfőbb bűnöst leleplezte.
Ebben az időszakban J. Gordon Holt kulcsszerepet játszott az érdekes hifi-dolgok felkutatásában. Amerikában itt-ott, a kis műhelyekben új termékeket építettek: elektroncsöves elektronikát, elektrosztatikus hangszórókat, közvetlen lemezre írták a felvételeket stb… A legjelentősebb műszaki dokumentáció Neville Thiele mérföldkőnek számító tanulmánya volt. N. Theile ausztrál projektvezető mérnök elvégezte a zárt és bass-reflex dobozos hangszórók teljes körű elemzését. Theile tanulmánya pontos módszereket ad a hangszóró alapvető tulajdonságainak mérésére, mint pl.: az Fs (rezonancia frekvencia), a Qt (csillapítás) és a Vas (megfelelőség). Az elemzésben nincs téves feltevésekkel teli, hiperkomplex elméleti matematika, de más elavult dolgok sem, csak egyszerű Butterworth és Chebyshev szűrő függvények.
(https://en.wikipedia.org/wiki/Chebyshev_filter) Ami egy kissé szomorú, hogy Theile elemzését közel egy évtizedig figyelmen kívül hagyták, egyszerűen azért, mert egy kevéssé ismert ausztrál folyóiratban publikálták. A figyelem felkeltéséhez Robert Ashley, az Audio Engineering Society munkatársa és Richard Small kellett, akik doktori disszertációban tették közzé Theile munkájának nagyon átfogó összefoglalását, valamint a hangszórók közeli mérésének modern módszerét. 1974-ben néhány hónapon belül a Thiele-Small paraméterek, a prototípus készítésének és mérésének módszerei – a hangszóró tervezőket meghódítva – elfogadottak lettek az egész világon. Miután az 1980-as évek elején bemutatták a személyi számítógépeket, a Theile-Small egyenletek már minden kereskedelemben kapható hangszóró-tervezési szoftvercsomag szerves részévé váltak.
Az angliai KEF vállalatnál Laurie Fincham kiterjesztette a Theile és Small által úttörő analitikai technikákat a keresztváltó-tervezés még bonyolultabb problémájára. Az akkor elérhető legjobb HP számítógéppel képes volt FFT-programozással akusztikusan megmérni egy hangszóró impedancia karakterisztikáját, az új T/S technikák segítségével, prototípus „célfüggvényt” állított be a kívánt keresztváltó-szűrőhöz. A KEF számára az FFT programozást, egy helyi műszaki főiskola teljes munkaidős számítógépes mérnökei, teljes egészében egyedileg írták Fortran nyelven, a számítógép optimalizálta a crossover-elemek összes lehetséges értékét. Ma egy számítógép több ezer lehetséges keresztezési variációt vizsgál és a kívánt görbéhez legközelebbi megközelítést választja. A számítógépek és a programozás magas költségei miatt akkoriban tíz évbe telt, amíg a számítógép-alapú crossover-optimalizálás széles körben elterjedt. A hetvenes években a britek komoly előrelépést értek el a hangszóró-tervezésében. A KEF, a Celestion és a Bowers & Wilkins alkalmazta az alacsony költségű, nagy teljesítményű PC-k technikáját a kész hangszóró-tervező szoftverrel. Manapság – miután a hangszóró-tervező megmérte a hangszórók elektromos és akusztikai reakcióját, kiválasztotta a kívánt keresztezési topológiát, és kiválasztotta a kiindulási értékeket – a számítógépen egyszerűen rákattint az „optimize crossover” funkcióra. A fejlesztőnek továbbra is tudnia kell, hogy mit csinál, és hogyan kell mérni a hangszórókat; a számítógép nem fog helyette gondolkodni. Reméljük ez mindenhol magától értetődik!
A hetvenes évek elején tökéletesített rendszer-modellezési megközelítés a hangszóró tervezésre is kiterjedt. A BBC olyan membrán anyagot keresett, ami lehetővé teszi egy rendkívül konzisztens monitor hangsugárzó tervezését. A Bextrene, az a fa-termékekből származó acetátos műanyag, ami először a KEF B110 meghajtóban került felhasználásra, amelynek megkülönböztetett szerepe volt a legendás BBC által tervezett LS3/5a kompakt monitorban. A hetvenes évek végén a BBC tökéletesítette a polipropilén membránokat, ezek előnye, hogy nem volt szükség adalékanyaggal való kezelésre, valamint nagyobb érzékenységgel és sokkal laposabb frekvencia átvitellel működtek. Kevesebb mint 3 év alatt már mindenki polipropilén membrános hangszórókat kezdett gyártani, ami azt sugallja, hogy ezek még a papírnál is olcsóbbak.
Áttérve az elektronikákra, a hatvanas évek végének és a hetvenes évek elejének erősítői elég csúnyán szóltak. A mérnökök még mindig olyan problémákkal küzdöttek, mint a megfelelő fázishatár fenntartása valós hangszóró-terhelés mellett, a Nyquist visszacsatolási stabilitás kritériumai, az elő- és a kimeneti fokozat biztonságos működési területén belül maradása, és ehhez hasonló apróságok.
(http://sysbook.sztaki.hu/sysbook6.php?page=92&lang=hu&left=theory&right=edu)
Rengeteg a visszacsatolás és nagyon alacsony a THD torzítás mérési érték, ami jól mért, de a valóságban nem túl megbízható. A hetvenes évek közepén jött Matti Otala és a TIM (slewing) torzítás felfedezése, amit komolyan kellett venni, elengedve a „hagyományos értékeket” más megközelítéssel (https://en.wikipedia.org/wiki/Slew-induced_distortion) próbálkozott. Bob Sickler a visszacsatolás nagyon nagymértékű csökkentésével (40-50 dB-ről 20 dB-re csökkent) és a lehető leg lineárisabb komplementer-szimmetrikus topológiával engedte fel a torzítást 0,1%-ra. A sebesség és a teljesítmény sávszélessége 10-50-szeresére javult. 1976-ban Matti Otala olyan mély hatást gyakorolt félvezetős erősítéstechnika tervezői közösségeire, hogy irányát szinte mindenki követte.
Ahogy a csúcskategóriás termékek értékesítése bővült, az audio-világ arra számított, hogy a digitális hangzás jelentős előrelépést jelent majd az egész iparág számára. Végül is az analóg hanglemez játszásnak komoly problémái vannak a torzítással, a zaj felhalmozódásával, a helyes VTA beállítással stb. A CD-lemez alapú digitális megoldás kikerüli ezeket a problémákat, és zaja és torzítása jobb, mint bármely LP vagy szalagos adathordozóé. Elvileg legalább olyan hangzásúnak kell lennie. Sajnos, akkoriban azt lehetett hallani, hogy a hegedűk valójában úgy szóltak, mint a fémfűrészek, tépő és hasogató hangokat hallattak, durva, túlzott torzítással egy úgynevezett „audiofil” felvételen a sztereofonikus dimenzió és az akusztikus jelenlét érzése teljesen hiányzott – sokkal rosszabbak voltak, mint bármelyik Columbia LP, amit valaha is kiadtak. Ugye hihetetlen. Ez lenne az audio jövője!? Jó kérdés. Rá kellett jönni, hogy az átlag emberek valóban egészen másképpen hallanak dolgokat és egészen más dolgok fontosak számukra. Mit jelentett ez a hangszórók és erősítők fejlesztésénél? El kellett felejteni a szuper teljesítményű magas-sugárzókat, amelyek túllépték a 20 000 Hz tartományt, ami a CD-digitális technikában örökre meghalt a vad „téglafal-szűrővel”. Viszont, a CD teljes dinamika-tartományát (96 dB) kellett átfogni a 20-22 000 Hz-es szűk frekvenciatartományban.
Az 1980-tól 1990-ig tartó évtized sem a legjobb a hangzás szempontjából. Ahogy a CD-k kiirtották az LP-ket, sok zenefogyasztó fokozatosan elfelejtette, milyen is a jó hangzás. Ahogy audio-magazinok példányszáma és reklámbevétele nőtt, egyre erősebbé váltak – az iparágon belül olyan kapuőrökké lettek, akik a divatipar mintáját követve megmondták a hűséges olvasóknak és az audio-butikoknak, hogy mely márkák vannak „benn” és melyek lába lóg „kifelé”. Néhány év alatt a dolgok eljutottak arra a pontra, hogy a zenehallgatás már nem a hangról szólt, hanem az észlelt állapotról, és a magas rangú bírálók díjakat osztottak ki a gyártók „belső körének”. A kereskedőknek és a vásárlóknak nemigen volt más választásuk, mint az árral úszni. A vásárlók az üzletben az „Év komponense” díjat nyert készüléket akarták megvenni – természetesen kedvezményes áron. A hetvenes évek nagyvállalatai akkor is, mint most is, a marketingbe fektették a profitjukat, és nem a tervezésbe. Abban az időben, amikor egy japán magazin komolyan cikkezett a Western Electric 300B, Osram PX 25, RCA 845 és GEC KT66 hangzásáról, az amerikai magazinok a „hónap kedvence” 7000 dolláros DAC-ról és 3000 dolláros hangszóró-kábelekről rapszodizáltak. Mindezt magas esztétikai értékű hirdetések támogatták, amelyek kiadásonként több ezer dollárba kerültek a gyártónak. Ez az akkori üzleti etika eredménye volt. A nagynevű berendezés-felülvizsgálók saját szókincset dolgoztak ki a hangzás megítélésnek szempontjaihoz, olyan szavakat, amelyeknek semmi közük a hanghoz vagy a zenéhez.
A „fehér”, az „édes”, a „meleg” és más hasonló kifejezések az audiofil zsargon részévé váltak. Ez arra tanította az audiofileket, hogy a zenehallgatás egyszerű élvezete helyett, ezekre figyeljen. A magazinok saját CD-lemezekkel – minden számhoz hallgatási utasításokkal – jelentek meg. A High Fidelity divat-életstílussá degenerálódott. Két jó dolog mégis kikeveredett a nyolcvanas évekből. Egyik, a hangszóró-technológia lassú, de folyamatos fejlődése és a kondenzátor-szonika jelentőségének felfedezése. Először kapott jelentést a „passzív” komponensek hatása és, hogy ezek a szubjektív elszíneződés fő forrásai. A dielektromos abszorpció (DA) és a disszipációs tényező (DF) különbségei a kondenzátorok esetében könnyen mérhetők. A legjobb a teflon, a polipropilén és a polikarbonát, a legrosszabb az elektrolit, a kerámia és a szilárd tantál. A dielektrikumok (szigetelők) pedig mindenhol vannak, az áramköri lapok hordozóiban, a vezetékek szigetelésében, mindenhol, ahol két vezetőt elektromosan le kell választani. Ráadásul az emberek a digitális hang segítségével rájöttek, hogy az érzékelési határon végzett mérések ugyanolyan fontosak, mint a hagyományos THD és zajmérés.
Ez megnyitotta az ajtót a korábban nem hallott finom gyengeségek felfedezésére. A félvezetős elektronikára is hatással lehet a vibráció, és a tápegység alacsony szintű mikrofóniája. Az ellenállásoknak lehet feszültségtényezője, a transzformátorok vezetékeinek szigetelése gyenge DA és DF karakterisztikával rendelkezhet. Alacsony a szint, nehezen mérhető, de jól hallható egy jó rendszeren. A hangszóró- és elektronikai tervezők számára ez egy újabb finomhangolási lehetőséget ad. A tervező manapság a polipropilén fóliás, az egzotikus ezüst/olaj vagy az új gyártású teflon kondik közül választhat, ha a legjobb hangzást szeretné. A legnagyobb különbség a nyolcvanas évek előtti és utáni tervezés között az a tudat, hogy a „passzív” részek több jelentőséget kapnak, mint az aktív áramköri elemek. Csak a nyolcvanas évek közepén vetődött fel az ötlet, hogy a jelútban minden egyes részt meg kellett vizsgálni, nemcsak a tranzisztorokat és a csöveket.
Vissza a jövőbe? A mérnökök, konstruktőrök és a hifi-rajongók ezrei voltak készen arra, hogy visszatérjenek a jó hangzáshoz a CD-lejátszók után. A „pontosságért” folytatott keresztes hadjárat elérte azt a pontot, ahol a hangzás látványos volt, de egyben bizarr és irreális is lett.
– Folytatjuk –
