Ebben a részben elérkeztünk a XX. század első harmadában és a két világháború között született művészek bemutatásához. Az előadók között bőven találunk olyan zongoristákat akik művészeti tevékenységük során előtérbe helyezték vagy ma is előtérbe helyezik az úgynevezett kortárs darabokat, és küldetésüknek érzik, hogy minél szélesebb közönséghez juttassák el ezeket a zeneműveket. Mindegyikük, a briliáns zongorajátéknak és a megismételhetetlen művészi interpretációnak köszönhetően, nagy nemzetközi elismertségnek örvend. Egy biztos, a ma élő zongoristák koncertjein minden zenei és nem zenei részlet reflexiója a művészek valódi, összetett személyiségének tükörképei. Így a koncertlátogató – és reméljük lemezhallgató – izgalmas előadások elé nézhet.
Gabos Gábor (1930 – 2014) a budapesti Zeneakadémián kezdte tanulmányait 1948-ban, mestere Hernádi Lajos volt. 1952-ben szerezte meg diplomáját, és zongora művészként ugyanebben az évben mutatkozott be Budapesten. Fiatalkorában óriás tehetségként tartották számon, minden odaadásával és lendületével a legnehezebb darabokat is felpörgetve játszotta, tehát ugyanarra az elmélyültségre volt szüksége a gyakorlás során egyaránt. Rendkívüli virtuozitással játszotta a klasszikus bravúrdarabokat, hihetetlen sebességgel száguldottak ujjai a billentyűkön. Több rangos zenei versenyen ért el értékes helyezéseket. A párizsi Marguerite Long versenyen, a brüsszeli Queen Elisabeth versenyen dobogós helyezett volt, 1961-ben pedig első díjat nyert a budapesti nemzetközi Liszt–Bartók zongoraversenyen. Virtuóz játéka révén hamar a hazai és nemzetközi koncertpódiumok kedvelt előadóművészévé vált, számos kitűnő lemezfelvételt készített, 1968-as Bartók-lemezét a Japán Lemez Akadémia nagydíjjal jutalmazta. Az Országos Filharmónia szólistájaként hangversenyezett szinte egész Európában, Dél-Amerikában és Japánban. Számos rádiófelvétel és hanglemez őrzi játékát. Művészi teljesítményéért Liszt Ferenc-díjjal és Érdemes művész díjjal tüntették ki. Szenvedélyes bridzsjátékos, sokszoros magyar bajnok és válogatott tag volt. Rettenetes betegsége és nagy fájdalmai ellenére nem szedett be fájdalomcsillapítót, hogy képességei minél tisztábbak legyenek.
Alfred Brendel (1931 – ) osztrák zongorista, 1971-től Londonban él. 2008 óta nem lép színpadra, akkori búcsú turnéja során Magyarországon is koncertezett a Fesztiválzenekarral. …„A zeneszerzőnek, és különösen a darabnak tartozom felelősséggel”… – nyilatkozta egyszer. Játékát analitikusnak is nevezik. Miközben szigorúan ragaszkodik a kottában leírtakhoz, stílusa mégsem száraz, fantáziátlan, hanem felmutatja a részletekben rejlő szépséget, játékosságot, humort. …„A hagyomány arra késztet, hogy a remekmű mondja meg az előadónak, hogy mit kell tennie, és nem az előadó mondja meg a darabnak, hogy milyennek kell lennie.”… – a zseniális Brendel szavai ezek. Bármilyen korszak zenéje felé fordulhat, de különösen Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms és Liszt interpretációiért tisztelik. 21 évesen készítette első felvételét, Prokofjev 5. zongoraversenyét. Később három teljes Beethoven-szonáta sorozatot is rögzített (egyet a Vox, később kettőt a Philips kiadóval), továbbá Brahms-darabokat (köztük a zongoraversenyeket), Robert Schumann és Franz Schubert-műveket. Ellentétben a legtöbb komolyzenét játszó zongoristával, Brendel a polonézeken kívül csak nagyon kevés Chopin-felvételt készített (ezek azonban érdekes módon elnyerték a kritika tetszését), de kiváló Mozart játékos is. Brendel nagyon sok felvételt készített a Vox lemezkiadónál, de egészen a hetvenes évekig nem kapott más jelentős lemezszerződést, és nem is lépett fel Ausztrián kívül. Az áttörés azután következett be, hogy Brendel Beethoven-szólóestet adott a londoni Queen Elizabeth Hall-ban. A zongorista ügynökét másnap három fontos lemeztársaság is felhívta. Ebben az időben költözött Londonba, ahol jelenleg is él. Azóta sok lemezt készített, és nagy hírnévre tett szert.
Glenn Gould (1932-1982) Ő volt a fenegyerek a pianisták között. Neurotikus megszállott, aki irtózott a szenzációhajhász publikumtól, ezért 31 éves korában lemondott a koncertezésről, visszavonult „barlangjába” és kizárólag stúdiófelvételeket készített. Ha volt valaha zongorista, aki megosztotta a klasszikus zene rajongóit, akkor az Glenn Gould. A kanadai zongoraművész leginkább J.S. Bach zenéjének előadásairól, különösen a Goldberg-variációkról ismert. De arról is híres, hogy játék közben dúdolt, egy apró széken lépett fel, amelyet minden koncertjére magával vitt, valamint emlékezetes a felvételi és előadói feltételekkel szemben támasztott szigorú követelményekről. Leghőbb vágya volt, hogy maga is „zongorává váljon”, és ez tulajdonképpen „sikerült” is neki. Senki sem kezelte olyan szabadon a hangjegyeket, a tempót és a hangzást, mint ő. Neve összeforrt Bach zenéjével.
Vásáry Tamás (1933 – ) a Nemzet Művésze címmel is kitüntetett, Kossuth-díjas magyar zongoraművész, karmester. Elismertségét és kitüntetését páratlan zenemű ismerettel és széles horizontú, magas szellemiségű gondolkodással párosuló művészi tevékenységéért, sokoldalú hazai és nemzetközi szerepvállalásáért, zenei ismeretterjesztő munkájáért, az egyetemes művészet szolgálatáért kapta. Már gyermekkorában rendszeresen koncertezik mint csodagyerek. 10 évesen Dohnányi Ernő tanítványa, 14 évesen megnyeri a Zeneakadémia Liszt-versenyének első díját. Gát József és Hernádi Lajos tanítványaként művész diplomáját 1953-ban szerzi meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora tanszékén. Kodály Zoltán tanársegédjének nevezik ki a Zeneakadémia szolfézs tanszékén. Művészi karrierje Leningrádban és Moszkvában indul kiemelkedő sikerrel, majd rövid időn belül négy jelentős nemzetközi verseny díjazottja (1955 varsói Chopin-verseny, 1955 párizsi Marguerite Long-verseny, 1956 brüsszeli Erzsébet királyné verseny, 1957 Rio de Janeiró-i nemzetközi verseny).
1961-ben mutatkozik be Londonban a Royal Festival Hallban, mely elindítja nemzetközi karrierjét. Ettől kezdve évi átlag 100 hangversenyt ad a világ legfontosabb zenei központjaiban (London, Párizs, Berlin, Bécs, Róma, Madrid, Lisszabon, Luxemburg, Stockholm, Oslo stb.) 1962-ben Széll György mutatja be New Yorkban a Carnegie Hallban. Rendszeresen fellép a világ legfontosabb zenekaraival és legnagyobb karmestereivel. A legfontosabb fesztiválok vendége, mint a Salzburgi Ünnepi Játékok, Edinburgh, Berlin, Granada, Aldeburgh, Tanglewood (U.S.A.) Cleveland Blossom, Streza, Hong-Kong, London South Bank Festival, BBC Proms. Holland Fesztivál, Budapesti Tavaszi Fesztivál. Karmesterként több mint 100 zenekarral dolgozott, (pl. Berlin Philharmoniker, New York Philharmonic, Washington National, Dallas, Detroit, Houston, Baltimore, Denver, Londoni Filharmonikus Zenekar, Londoni Szimfonikus Zenekar, Royal Filharmonikus Zenekar, Philharmonia Zenekar, Orchestre National de France, Santa Cecilia (Roma), Torino Rai, Spanish National, stb. Két angol zenekar igazgatója és első karmestere: Northern Sinfonia (1979-1982), Bournemouth Sinfonietta (1989-1997). A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának főzeneigazgatója, majd 2004-től a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának örökös tiszteletbeli főzeneigazgatója.
Philip Glass (1937 – ) amerikai zeneszerző és zongoraművész. A XX. század végének egyik legbefolyásosabb zeneszerzőjeként tartják számon. 1937-ben született, Baltimore-ban nőtt fel. Tanulmányait a Chicagói Egyetemen, a Juilliard School-ban és Aspenben végezte Darius Milhaud-nál. Mivel elégedetlen volt sok mindennel, ami akkor a modern zenét jelentette, Európába költözött, ahol a legendás pedagógusnál, Nadia Boulanger-nél tanult (híres tanítványai: Aaron Copland, Virgil Thomson és Quincy Jones), és szorosan együttműködött a szitár virtuóz Ravi Shankar zeneszerzővel. 1967-ben visszatért New Yorkba, és megalapította a Philip Glass Ensemble együttest. A hét zenész billentyűs-hangszereken és különféle fafúvósokon játszik. Glass munkásságát a minimalizmussal hozták kapcsolatba, zenéje ismétlődő frázisokból és váltakozó rétegekből épül fel, amelynek stilisztikai fejlődését segítette. Glass maga soha nem szerette ezt a kifejezést, és szívesebben beszélt magáról, mint az „ismétlődő szerkezetű zene” zeneszerzőjéről. Korai munkáinak nagy része rövid, elegáns dallam töredékek kiterjesztett megismétlésére épült, amelyek egy hang-szőnyegbe szőtt. Tizenöt operát, számos kamaraoperát és zenés színházi művet, tizennégy szimfóniát, tizenkét versenyművet, kilenc vonósnégyest és számos más kamarazenét, valamint számos filmzenét írt. Három film-zenéjét jelölték Oscar-díjra. Operái, szimfóniái, saját együtteséhez írt kompozíciói, valamint Twyla Tharp-tól Allen Ginsberg-ig, Leonard Cohen-től David Bowie-ig terjedő művészekkel folytatott széles körű együttműködése révén Philip Glass rendkívüli és soha nem látott hatást gyakorolt korának zenei és intellektuális életére.
Vladimir Ashkenazy (1937 – ) a komolyzenei világ egyik fajsúlyos szereplője. Oroszországban született, izlandi és svájci állampolgársággal is rendelkezik, zongora művészként és karmesterként még mindig fellép szerte a világon. Vlagyimir Davidovics Ashkenazy oroszországi zsidó származású zongoraművész. A minden korszakban otthonosan mozgó, világpolgár művész leginkább orosz szerzők műveinek előadójaként szerzett világhírnevet magának. 1962-ben a Nemzetközi Csajkovszkij Verseny közös győztese (John Ogdon-nal megosztva) A következő évben elhagyta a Szovjetuniót, hogy Londonba élhessen. Hatalmas felvételi katalógusa tartalmazza Rahmanyinov és Chopin összes zongoraműveit, Beethoven szonátáinak teljes sorát, Mozart zongoraversenyeit, valamint Szkrjabin, Prokfjev és Brahms műveit. A 20. század összes nagy nevével dolgozott, köztük Georg Solti, Zubin Mehta és Bernard Haitink karmesterekkel. Vlagyimir Ashkenazy Decca-diszkográfiája a Bach-tól Bartók-ig terjedő kiterjedt repertoárral rengeteg felvételt tartalmaz, amelyek közül sokat díjakkal koronáztak meg. Grammy díjat kapott többek között Beethoven zongoraversenyeiért a Chicagói Szimfonikus Zenekarral, Sir Georg Solti vezetésével (1973), Beethoven hegedű- és zongoraszonátáiért Itzhak Perlman-nel (1978), a szóló művek Ravel programjáért (1985). Az egyik legrangosabb szaklap a londoni Gramophone kritikusa szerint ritka, hogy ugyanabban a művészben a legmagasabb szintű zenei tehetség éljen együtt a legmélyebb, valódi alázattal. Senki sem rendelkezik ilyen ritka kombinációval magasabb fokon, mint Vladimir Ashkenazy.
Martha Argerich (1941 – ) a zongoraművészek nagyasszonya. A világ ráébredt az argentin zongoraművész fenomenális tehetségére, amikor 24 évesen megnyerte a Nemzetközi Chopin Zongoraversenyt. Mára vitathatatlanul a legnagyobb élő zongoraművész, aki percek alatt el tudja varázsolni hallgatóságát a koncerteken. Hároméves korában kezdett zongorázni, ötévesen a neves Vincenzo Scaramuzza tanítványa, aki személyisége lírai és érzékeny oldalát erősítette. Bemutatkozó koncertje 1949-ben volt, amikor Beethoven első zongoraversenyét adta elő, majd 1950-ben Mozart d-moll zongoraversenyét és Bach G-dúr francia szvitjét (BWV 816) játszotta. Tizenhét éves korában megnyerte mind a Genfi Nemzetközi Zenei Versenyt, mind a Ferruccio Busoni Nemzetközi Versenyt. Ekkor találkozott Arturo Benedetti Michelangeli-vel, mellette legnagyobb hatású tanára mindazonáltal Gulda volt, akinek 18 hónapig volt a tanítványa. Koncert karrierje a hetedik Nemzetközi Frédéric Chopin Zongoraverseny megnyerésével kezdődött Varsóban, a versenyen a legmeggyőzőbb Chopin Op. 10, No. 1-es C-dúr etűdjének előadása volt.
Európában, Japánban, Amerikában és Izraelben a legnépszerűbb partnerekkel, zenekarokkal és karmesterekkel játszik, a legnagyobb zenei fesztiválokon lép fel, a kamarazene jelentős szerepet játszik a szakmai életében. Rendszeresen lép fel és készít felvételeket. Martha Argerich lemezei az EMI, a Sony, a Philips, a Teldec és a DGG kiadóknál jelennek meg. Számos fellépését a televíziós csatornákon is sugározták világszerte. Számos elismerései között Grammy-díjat kapott, Bartók és Prokofjev zongoraversenyeinek előadásáért. „Az év művésze” díját Chopin-zongoraversenyeinek felvételéért az év legjobb zongoraverseny-felvétele díjat, a Le Monde de la Musique zenei újság Choc-díját az amszterdami koncertjéért, a német lemezkritikusoktól az év művésze díjat (Künstler des Jahres Deutschen Schallplattenkritik), Grammy-díjat Prokofjev Hamupipőkéjének Mihail Pletnyov vezényletével történt előadásáért, és legutóbb még egy Grammy-díjat Beethoven 2. és 3. zongoraversenyéért kapta.
Maurizio Pollini (1942 – ) Amikor Pollini 1960-ban megnyerte a Nemzetközi Chopin Zongoraversenyt, Arthur Rubinstein azt mondta: …„az a fiú jobban tud zongorázni, mint bármelyikünk”… Pollini azóta is folyamatosan építi hírnevét napjaink egyik legnagyobb zongoristájaként, aki olyan karmesterekkel lépett fel, mint Claudio Abbado és a Bécsi Filharmonikusok. 2010–2011-ben a londoni Southbank Center programsorozatot indított „Pollini Project” címmel, ami öt zenei koncertből álló sorozat, Bachtól Stockhausen-ig. Az 1970-es években Beethoven: A kései szonáták Op. 101 és 106. című műveiből készült, mérföldkőnek számító felvételeit Gramophone-díjjal ismerték el. Néhány éve a zongoraművész úgy döntött, hogy müncheni Herkulessaal-ban újra felveszi az öt szonátát. A Deutsche Grammophon 2022. december 2-án adta ki új albumát. …„Minden Beethoven-zongoraszonáta más világ. Mindegyikben más karaktert talál, az elsőtől az utolsóig, mindegyik egyedi. Az A-dúr szonáta nagyon szabad, négy tétele stílusában és tartalmában markánsan különbözik a zeneszerző korábbi zongoraszonátáitól. Nagy kihívás megérteni és eljátszani”… – jegyzi meg Maurizio Pollini. A kihívás mértéke azonban elhalványul Beethoven „Hammerklavier” szonátájához képest. A mű olyan nehéz, hogy 1819-es megjelenése után a nyilvánosság előtt előadatlan maradt, mígnem tizenhét évvel később a párizsi Salle Érard-ban az ifjú Liszt Ferenc előadása utat mutatott. Pollini a „legnagyobb Beethoven-szonátaként” írja le. Lassú tétele önmagában majdnem olyan hosszú, mint a kísérő darab mind a négy tétele. …„Az Eroica szimfónia temetési menetére is gondolhatunk – ez talán a két legnagyobb tétel, amit Beethoven valaha komponált. A negyedik, egyben utolsó tétel fúgájába, a magasztos Largo-ba való átmenet feloldja a hétköznapi idő- és térérzékelést, mintha egy egyébként elérhetetlen spirituális dimenzióba nyitna ajtót. Néha úgy gondolják, hogy Beethoven kései műveiben visszatért a régebbi zene szellemiségéhez, de ez teljesen helytelen”… – említi Pollini.
Daniel Barenboim (1942 – ) argentínai születésű izraeli zongoraművész, karmester, a 2022. évi Újévi Koncertet vezényelte. Barenboim nemzetközi hírneve ma már részben a West-Eastern Divan Orchestra-ban végzett munkájának köszönhető – amelyet Edward Saiddal alapított, és amely a Közel-Keletről érkezett zenészekből áll. 1952-ben Barenboim családja Izraelbe költözött. Két évvel később, 1954 nyarán, szülei Salzburgba vitték, hogy részt vegyen Igor Markevics karmesteri óráin. Ezen a nyáron találkozott és játszott Wilhelm Furtwängler karmesterrel, aki ideális mester Barenboim számára. Furtwängler „jelenségnek” nevezte az ifjú zongoristát, és meghívta Beethoven első zongoraversenyének előadására a Berlini Filharmonikusokkal, de Barenboim apja úgy vélte, túl korai a második világháború után, hogy egy zsidó fiú Németországba menjen. 1955-ben Nadia Boulanger-nél tanul Párizsban. Barenboim és Jacqueline du Pré brit csellóművész összeházasodott Jeruzsálemben az egyik tanú a karmester Zubin Mehta volt, aki Barenboim régi barátja. Du Pré 1973-ban vonult vissza a zenéléstől, miután szklerózis multiplexet (MS) diagnosztizáltak nála. A házasság du Pré 1987-es haláláig tartott. Barenboim munkásságához fűződnek a valaha készült legjobb felvételek, és biztos helye van a történelemkönyvekben és discográfiákban. Berlinben él. 1992-től 2023 januárjáig Barenboim a Berlini Állami Operaház általános zeneigazgatója és zenekarának élén a „Staats Kapellmeister”.
Maria João Pires (1944 – ) portugál zongoraművész, aki sok más mellett Chopin, Schubert és Mozart interpretációiért csodálta. A The Times egyik kritikusa azt mondta, hogy „új füllel hallgatja Schubert zsenialitását”. Egy alkalommal csodálatos memóriájáról is bizonyságot tett. Rossz kottát készítettek ki egy koncertjére, és mégis a megfelelő művet játszotta! Hároméves korában kezdett el zongorázni, és két évvel később már fel is lépett nyilvánosan, hétéves korában pedig Mozart-versenyműveket adott elő. Kilenc éves korában megkapta Portugália legmagasabb, fiatal zenészek számára adható kitüntetését. 1953-tól 1960-ig a Lisszaboni Konzervatóriumban tanult, 16 évesen végzett. Campos Coelhó és Francine Benoit tanítványa volt, zeneszerzési, zeneelméleti és zenetörténeti tanulmányokat is folytatott. Posztgraduális képzésre Németországba utazott, ahol a Müncheni Zeneakadémián Rösl Schmidtnél, Hannoverben Karl Engel-nél tanult. 1970-ben megnyerte a brüsszeli bicentenáriumi Nemzetközi Beethoven Versenyt. A versenyeket mindazonáltal nem szereti, később úgy nyilatkozott, hogy „a versenyek kiveszik a lelket a zenészekből”. Pályafutása egyedülálló eseménye 1997-ben történt, amikor egy könnyed, előzetes próba nélküli hangversenyre készült Riccardo Chailly és az amszterdami Concertgebouw zenekara társaságában: Mozart 20., d-moll zongoraversenye volt a műsoron. Amikor azonban a zenekar elkezdte, Pires rájött, hogy nem ezt a darabot tanulta meg. Hangosan jelezte is a karmesternek, hogy gond van, Chailly azonban tovább vezényelt, és azt mondta neki, hogy …„Ezt játszottad az elmúlt évadban is velünk. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni, méghozzá jól”… „Megpróbálom” – mondta még mindig kétségbeesve Pires, de a viszonylag hosszú zenekari bevezetőnek hála volt még egy kis ideje, hogy felelevenítse a darabot, majd az adott pillanatban gond nélkül belépett, és végigjátszotta a versenyművet.
Pires nem akar megfelelni a koncertező művész hagyományos képének, a színpadi fellépésekkel soha nem barátkozott meg. Úgy véli, hogy a koncertek formájának meg kell változnia, hogy informálisabbak és nyugodtabbak legyenek. Fellépésein a szolid öltözéket preferálja, soha nem vesz fel hagyományos estélyi ruhát. Véleménye szerint a zenének jobbá kell tennie a világot. …„Nagyon sok vészhelyzettel kell most megküzdeni a társadalmunkban, olyan dolgokkal, mint a család felbomlása, a környezeti katasztrófák. Úgy gondolom, hogy mindenki művésznek születik, és a művészetet meg kell osztania minden emberrel ezen a bolygón. … A zenetanulás az életről való tanulás.”… – nyilatkozta.
Radu Lupu (1945 – ) román zongoraművész. Széles körben elismerten az egyik legnagyobb élő zongoraművész. A romániai Galațiban született, Lupu 6 évesen kezdett zongorázni. 1966 és 1969 között megnyerte a világ három legrangosabb zongoraversenyét: a Van Cliburn Nemzetközi Zongoraversenyt (1966), a George Enescu Nemzetközi Zongoraversenyt (1967) és a Leeds International Pianoforte Versenyét.(1969). Ezek a győzelmek elindították Lupu nemzetközi karrierjét, és fellépett a világ összes jelentős zenekarával, valamint a világ összes jelentős fesztiválján és zenei fővárosában. 1970 és 1993 között Lupu több mint 20 felvételt készített a Decca Records számára. Jelentős elismerést kapott szóló-felvételei között szerepel Beethoven, Brahms , Grieg, Mozart, Schubert és Schumann művei, köztük Beethoven összes zongoraversenye, öt zongoraszonáta és más szóló művek; a Grieg és Schumann zongoraversenyek, valamint Schumann három jelentősebb szóló-műve; kilenc zongoraszonáta és az Impromptus and Moments musicaux Schuberté; különböző jelentősebb szólóművek és Brahms első zongoraversenye; és Mozart két zongoraversenye. A Decca számára készített kamarazenei felvételei között szerepel Mozart összes hegedű- és zongora-szonátája Szymon Goldberg-gel; Debussy és Franck hegedűszonátái Kyung Wha Chunggal; valamint Schubert különféle művei hegedűre és zongorára Goldberggel. Emellett felvette Mozart és Schubert négykezes zongorára és két zongorára szóló műveit Murray Perahiával a CBS Masterworks sorozathoz, Schubert-dalokat Barbara Hendricksszel, valamint Schubert négykezes zongorára írt műveit Daniel Barenboimmal. Lupu többek között Bartók, Debussy, Enescu és Janáček előadásaival is ismert. Két Grammy-díjra jelölték, 1996-ban pedig egyet nyert két Schubert-zongoraszonátát tartalmazó albumért. 1995-ben Lupu Edison-díjat is nyert Schumann három jelentős zongoraművét tartalmazó lemezéért. Lupu további díjai közé tartozik a Franco Abbiati-díj 1989-ben és 2006-ban, valamint a 2006-os Premio Internazionale Arturo Benedetti Michelangeli-díj.
André Watts (1946 – ) a XX. század egyik legkiemelkedőbb amerikai zongoristája. A magyar származású zongoraművész, Maria Alexandra Gusmits és az afroamerikai Herman Watts az amerikai hadsereg tiszthelyettesének gyermekeként született. Először hegedülni tanult, majd 8 éves korában kezdett el a zongorázni. Első zongoraleckéit édesanyjától vette. Sok gyerekhez hasonlóan Watts sem szerette a gyakorlást. Bátorításképpen édesanyja történeteket mesélt Liszt Ferenc nagyszerű zongoraművészről és zeneszerzőről, világossá téve, hogy Liszt szorgalmasan gyakorolt. Watts Lisztben talált ihletet, átvéve színpompás játékstílusát. Az anyai biztatás és a Liszt Ferencről hallott történetek segítenek abban, hogy zongoristává válhasson. Kilenc évesen indult első versenyére, a Philadelphia Orchestra szervezte gyermek-koncertekre való fellépés lehetőségéért. Watts nyerte meg a versenyt negyven résztvevő elől, Joseph Haydn versenyművét játszotta. Philadelphiában beiratkozott a University of the Arts művészeti akadémiára, tizenhat évesen debütált a Carnegie Hall-ban. 1963-ban Bernstein felkérte, hogy töltse be a beteg Glenn Gould helyét, a New York-i Filharmonikusok szokásos előfizetéses koncertjének szólista helyén. Watts Liszt E-flat Concerto-ját játszotta. Amikor megszólaltatta az utolsó kadenzát, az egész zenekar tapssal csatlakozott a közönséghez. Az 1970-es évek közepére Watts évadonként 150 koncertet, fellépést és kamara előadást adott, évente körülbelül nyolc hónapon át. 2002 novemberében Watts szubdurális hematómában szenvedett, és sürgős műtéten esett át. 2004-ben ismét műtötték egy porckorong szakadás miatt, amely a bal keze használatát is befolyásolta. A műtétek utáni felépülése után is rendszeresen koncertezett. 2004-ben Watts csatlakozott az Indiana Egyetem oktatóihoz. 2019-ben bal kezének idegsérülése miatt megműtötték, aminek következtében több fellépését is törölték. Ravel: Concerto Left Hand című művét úgy tanulta meg, hogy jobb kézzel elő tudja adni! Felvételeket készített az EMI és a Telarc számára, sokféle repertoárt készített, elsősorban a romantikus korszak zeneszerzőire, mint például Chopin és Liszt és Gershwin.
Murray David Perahia (1947 – ) amerikai zongoraművész és karmester. Széles körben az egyik legnagyobb élő zongoristaként tartják számon. Perahia négy éves korában kezdett el zongorázni, de 15 éves korában kezdett el komolyan érdeklődni a zene iránt. 1972-ben ő lett az első észak-amerikai, aki megnyerte a Leedsi Zongoraversenyt, a következő évben már együtt dolgozott Benjamin Britten-nel és Peter Pears-szel az Aldeburgh-i Fesztiválon. 1973-ban Perahia együtt dolgozott Benjamin Britten-nel és Peter Pears-szel az Aldeburgh-i Fesztiválon, valamint Radu Lupu zongoristával. 1981 és 1989 között a fesztivál társművészeti vezetője volt. Közel került Vladimir Horowitz-hoz, ez meghatározó hatással volt művészetére, akit élete utolsó négy évében sokszor meglátogatott, hogy neki játsszon. 1973 és 2010 között a Perahia kizárólag a Columbia Masterworks, jelenleg a Sony Classical számára készített felvételeket. Első nagy felvételi projektje Mozart 27 zongoraversenye volt, amelyeket az Angol Kamarazenekarral hangszere mellől vezényelt. 2016-ban Perahia szerződést írt alá a Deutsche Grammophon-nal. 1992-ben pályafutását a kezében lévő csontrendellenesség fenyegette, több évig távol maradt hangszerétől. Elmondása szerint ezalatt az idő alatt Johann Sebastian Bach zenéjének tanulmányozásával talált megnyugvást. Felgyógyulása után egy sor díjnyertes felvételt készített Bach műveiből, beleértve a Goldberg-variációk figyelemre méltó feldolgozását. Bach-felvételeit a valaha készült legjobbak közé sorolják.
2007 őszén teljesített egy 10 városból álló turnét az Egyesült Államokban. Kezének problémái miatt és orvosa tanácsára Perahia lemondta a 2008. februári szólóestet a Barbican Centerben, valamint a St Martin in the Fields Akadémiával szervezett turnéját az Egyesült Államokban. 2008 augusztusában tért vissza a platformra, Perahia fergeteges koncentrációval vetette bele magát mindenbe, turnézott a Royal Concertgebouw Orchestra-val Bernard Haitink vezényletével, és volt egy ázsiai koncertkörútja. Murray Perahiát kinevezték az Isaac Stern hegedűművész által létrehozott Jerusalem Music Center elnökévé. Mesterkurzusokat tartott többek között olyan intézményekben, mint a Juilliard School, a Stanford Egyetem és a Peabody Institute. A JMC elnökeként továbbra is gyakori mester-kurzusokat tart.
Mitsuko Uchida (1948- ) japán származású brit zongoraművész nemrégiben Dáma lett – ezzel demonstrálva létfontosságú szerepét a zenei világban. Egy Tokió közeli tengerparti kisvárosban született. Tizenkét éves korában diplomata szüleivel Bécsbe költözött. A Bécsi zene- és képzőművészeti egyetemen (Universität für Musik und darstellende Kunst Wien) Wilhelm Kempff és Stefan Askenase voltak a tanárai. 14 évesen tartotta első előadását. Leginkább Mozart-, Beethoven- és Chopin-előadásairól ismert, Schubert és Schumann műveiből is világszínvonalú felvételeket készített. 1969-ben a Bécsi nemzetközi Beethoven versenyen első, 1970-ben a Frédéric Chopin versenyen pedig második helyezést ért el. 1975-ben, második lett a leedsi nemzetközi zongoraversenyen (Leeds International Piano Competition). A velencei La Fenice színpadán 1975-ben Robert Schumann zongorára és zenekarra írt koncsertóját játszotta, 1999-ben a velencei Scuola Grande di San Giovanni Evangelista programján lépett fel, 2003 pedig ugyanott Beethoven három szonátáját adta elő. Mozart, Beethoven, Schubert és Chopin műveinek avatott tolmácsolója. Felvette Mozart összes zongoraszonátáját (amellyel Gramophone Award-ot nyert) és zongorakoncsertóját az Angol Kamarazenekar közreműködésével, Jeffrey Tate vezényletével. A bécsi második iskola (Wiener Schule (Moderne)) műveit is nagy átéléssel tolmácsolja. A Marlboro Music School and Festival művészeti vezetője.
A zongora nagy zeneszerzői és előadóművészei sorozatunk második részével lezártuk az 1900-as évek első felének és közepének világhírű előadóinak bemutatóit. Örömünkre szolgál, hogy sokukat még láthatjuk, hallhatjuk a koncerteken, a már nem élő „halhatatlanokkal” pedig remek hanglemezeken és korabeli filmfelvételeken találkozhatunk.
– az álmok itt még nem érnek véget, folytatjuk –
