Az elsőre bárgyúnak tűnő kérdésünk mögött halálosan komoly dolog rejtőzik! Rövid irományban megindokoljuk, hogy miért. Digitális hang márpedig van az életünkben, még azokéban is, akik azt hiszik, hogy analóg LP hallgatással távol tartják magukat tőle. Mennyisége tudatosan vagy anélkül megválasztható, legalábbis azt hisszük, és ez így van jól. A cikkben azokban az audio-rajongókban szeretnénk gondolatokat ébreszteni, akik a digitális muzsika vagy hang hallgatás mellett döntöttek. Miért erőltetjük ezt a „hang” kérdést? Hiszen a zene hangokból áll, amit a hangszer állít elő, mondjuk élő torokból előtörő hang kíséretére. Csakugyan ezeket hallgatjuk? Itt jön a képbe a digitális jelfeldolgozás, ami mindezt megkérdőjelezi, mivel elkerülhetetlenül DAC-ra van szüksége, ami képtelen másra, mint az egyes hangokat feldolgozni.
Többféle analóg konverzió létezik a HD PCM és DSD jelek feldolgozására. A Delta Sigma, és az R2R a két legnépszerűbb. Melyik a jobb? Erre válasz gyakorlatilag nincs, mert a körülöttük lévő áramkörök is meghatározzák, hogy mire lehetnek ezek képesek. Mi most az áramköri környezettel nem foglalkozva, csak magát a jelfeldolgozás módot vesszük górcső alá. Aztán, hogy a gyártó a DAC után milyen áramkörökkel „hangolta a masina hangját”, azt lehet szeretni, vagy nem, ezzel együtt letenni a voksot valamelyik mellett. De ez nem a DAC-on múlik, hiába is nehéz ezt elhinni.
Elsőként lássuk a Delta Sigma módszert, mert ebből van több a piacon. Papíron egyébként jobban hangzik, mint az R2R. Igaz ez?
Hibája, vagy szeretni való tulajdonsága a túlmintavételezés, és az ezt követő szűrés. Mi történik benne? Jön a gyanútlan zene, ahogy azt a művész eljátszotta és elénekelte. Aztán a túlmintavételezés veszi kezelésbe és felskálázza. Ám a zene nem tartalmaz ehhez elegendő adatot, azt létre kell hozni. A jelet okos algoritmus veszi kezelésbe, ami kitalálja, hogy milyen módon szaporítja úgy, hogy a kezdő pont és a végpont között stimmeljen, és közöttük pedig létrejöjjön a plusz információ. (elnézést az egyszerű fogalmazásért, de fontosnak tartjuk, hogy mindenki megértse a gondolatmenetet) De, a „zeneszerzés” közben rettenetes mennyiségű zaj keletkezik, amit el kell távolítani a kimenő jelből, különben a gazda elszörnyed.
Példaként álljon itt az 1-bites Delta-Sigma DAC kimenete szűretlenül. Nyugi, ezzel soha nem találkozunk, gondos algoritmus eltávolítja a művelet végén. Többé, vagy kevésbé(!) és még erre szokták azt mondani, hogy mélyebb betekintést ad a muzsikába! Gyönyörű nem? Szóval az interpoláció során létrejövő hang-adatmennyiség gyakorlatilag messze több, mint maga a zene. Nem véletlen, hogy néhány gyártó többféle algoritmus kiválasztását is lehetővé teszi a menüben, mert így a hallgató kiválaszthatja, számára mi a fontos. A térábrázolás, vagy az együttfutás, esetleg a kevesebb zaj. Végül is mindegy, a gyalázat végbemegy.
Aztán itt az R2R módszer. Néhányan azt gondolják, hogy “dacolhatnak” a DAC-hibákkal úgy, hogy R2R DAC-ot használnak. Van ebben némi igazság, de nem sok. A maga nemében igen ügyes ötlet, mert nincs interpoláció (a zene hangokkal való szaporításának is nevezhetnénk), egy passzív ellenállás hálózat végzi az analóg hang előállítását korrekció nélkül. Nincs szükség hozzá szűrésre, a zene marad az, ami előtte volt. Itt álljunk meg egy pillanatra. Biztos ez? Csakugyan lehetséges sorozat gyártásban tökéletes pontossággal ilyen ellenállás hálózatot létrehozni? Még a Holdra szállás során is adódtak nem várt hibák. Nos, ez itt is igaz, hiába fejlődött sokat a technológia. Nevezzük nevén a dolgot, a csak veszteséggel dolgozható DAC-egységek közül az egyiknek itt, a másiknak ott más a hangja – igaz kis mértékben, de most kizárólag az elvekkel foglalkozunk. Mikor, és melyik bitnél van a hiba? Mikor, melyiknél, és ez minden egységben más. Jó ez nekünk? Azt már nem is merjük belekeverni a dologba, hogy mi van akkor, ha kimarad egy bit (vagy digitális „szó”) az adatfolyamból, pedig ez bizony rendszeresen előfordul. A kimaradás gyakorisága változó, szó szerint szerencse és átviteli sávszélesség függő. A Delta Sigma legalább megpróbál valami hasonló zajt beilleszteni ott, ahol az R2R nemes egyszerűséggel elhallgat.
A fent leírtakból egyértelműen kiolvasható, hogy a digitális analóg konverterek egyik verziója sem nevezhető tökéletesnek, vagy a „Megoldásnak”. A zene az idő és a hangok olyan elegye, amit ha szétszedünk alap egységeire, nagyon nehéz újra összerakni és életet lehelni bele. Az egyes módszerek papíron mindig jól mutatnak, de a felhasználó nem olvassa, hanem hallgatja a muzsikát. És itt a baj! Ki kellene találni, hogy miként lehetne a lehető legkevesebb veszteséggel az eredeti muzsikát eljuttatni a lehető legtöbb zenehallgatóhoz.
De hiszen ez már több száz éve megoldott! Ráadásul szintén papír alapúak, pont, mint a DAC-specifikációk. A kották nyomtathatók, csak meg kell tanulnia mindenkinek olvasni! Ebben az esetben legfeljebb a nyomdahibák okoznának veszteséget vagy torzítást az átvitelben. Az ugyan még kitalálandó, hogy lehet kedvenc énekesünk hangját ilyen módon reprodukálni, legalább elméleti síkon. Ha ezt elfogadhatatlannak tartjuk, akkor tanuljunk meg együtt élni az aktuális DAC-egységének hibáival, esetleg másikat választani, amelyik másként rossz.
A cikk alap ötletéért, és a képekért köszönet az sw1xad angol laptársunknak!
