A német ECM Records tipikusan az a lemezcég, amely nélkül szinte elképzelhetetlen egy komolyabb lemezgyűjtemény. Habár a lemezcég jazz kiadóként él a köztudatban, a kiadványaik között bőséggel találhatunk klasszikus és kortárszenét is. A mostani lemezkollekciót úgy igyekeztünk összeállítani, hogy az albumokon keresztül az ECM több arcát is képesek legyünk megmutatni. Két olyan előadó is van – a Trio Mediæval és a Colin Vallon Trio –, akik a közelmúltban a budapesti Opus Jazz Clubban élőben is bemutatta az albumát. Így náluk az élő adás varázsa is beleszövődik a lemezismertetőbe.
Trio Mediæval: Aquilonis
Feledhetetlen élményekkel gazdagodva távozhattak a Budapest Music Center koncertterméből azok a szerencsések, akik bejutottak a norvég énekes formáció, a Trio Mediæval koncertjére. Az eredetileg az angol, az itáliai és a francia középkori zene előadására létrejött triót Linn Andrea Fuglseth alapított 1997-ben. A formációban gyorsan meglátta a potenciális lehetőséget az ECM menedzsmentje és azonnal szerződtették őket. A trió 2010-ig játszott az alapításkori összeállításban, akkoriban az alapító mellett Anna Maria Friman és Linn Torunn Østrem Ossum volt a csapat tagja. Az utóbb említett énekesnőt 2010-ben Berit Opheim váltotta. (Budapestre is ezzel a felállással érkeztek.) A triónak eddig hat albuma jelent meg, közülük a Folk Songs bekerült a Grammy díjra jelölt lemezek közé. A legfrissebb produkciójuk a most bemutatásra kerülő Aquilonis. A Trio Mediæval ugyanolyan esszenciális darab, mint a korábbi albumaik. A lemezt hallgatva egy képzeletbeli időutazáson vehet rész az albummal ismerkedő, hiszen a repertoár egészen a 12. századig visszarepít bennünket a múltba. Az ősi dallamok igényesen kimunkált új hangszerelés mellett, olykor hegedű vagy ütős hangszer kísérettel szólaltak meg. Az énekegyüttes műsorában nem csak az évszázadok, hanem a különböző kultúrák között is szabadon „szörfözik”. Előadásukban angol, izlandi és olasz dalok szólalnak meg a régmúlt időkből.
Érdemes még egy technikai információt is megemlíteni a végén… Tekintettel arra, hogy döntően az emberi hangé a főszerep a lemezen, ami sok esetben „suttogós jellegű” így alaposan próbára teszi a hangrendszereket. Mert bizony egy „sustorgós-sziszegős” alaphangú rendszernél ezek a nagyon finom hangok elveszhetnek…
Közreműködnek:
Anna Maria Friman: ének, hardanger fiddle, melody chimes
Linn Andrea Fuglseth: ének, portable organ, melody chimes
Berit Opheim: ének, melody chimes
Kenny Wheeler: Songs for Quintet
Nagyon furcsa érzés egy olyan előadó lemezét a kézbe venni, aki nemrég még közöttünk járt, de az albuma megjelenését már nem érhette meg. A hihetetlen gazdag életművet maga után hagyó Kenny Wheeler a tavalyi év őszén távozott az égiek zenekarába. A Songs for Quintet című albuma pedig az idei év januárjában jelent meg – most lett volna 85 éves…
Az album anyagát 2013 decemberében vették fel a legendás Abbey Road stúdióban, természetesen Manfred Eicher közreműködésével.
A bemutatót azzal a rövid kijelentéssel kezdhetjük, hogy Wheeler lemezén kifogástalan felvételeket találunk. A számokkal ismerkedve erős dallamokkal és meglepően ötletes struktúrákkal találkozhatunk. Mindezt egy mérhetetlenül tapasztalt zenekar tálalja elénk. A 9 számot tartalmazó repertoár meglehetősen színesre sikeredett. Az „A Pretty Liddle Waltz”-ot hallgatva képzeletben keringőzhet egyet a hallgató. De, a későbbiekben sem távolodunk el a táncok világától, hiszen a „Sly Eyes”-ben a tangó jellegzetes dallamai bukkannak fel. A könnyedebb dallamok mellett akadnak bonyolultabb szerkezetű kompozíciók is, mint pl. a „Jigsaw”, és „Canter No.1”. Sőt – az eddigiek fényében talán meglepő módon – a repertoárban még free jazz is képviselteti magát, „1076”.
A Songs for Quintet című album egy olyan produkció, amely méltó emléket állít egy nagyszerű jazzmuzsikusnak, Kenny Wheeler-nek.
Közreműködnek:
Kenny Wheeler: szárnykürt
Stan Sulzmann: tenor szaxofon
John Parricelli: gitár
Chris Laurence: nagybőgő
Martin France: dobok
Eberhard Weber: Encore
A német nagybőgős, Eberhard Weber nevét hallva a legtöbb embernek a norvég szaxofonos, Jan Garbarek neve ugrik be. Ami nem véletlen, hiszen elképesztően jó lemezeket készítettek ők együtt az ECM égisze alatt. A kiváló bőgős 1990-től 2007-ig volt tagja a norvég zenész együttesének. De, 2007-ben őt is utolérte a ma már népbetegségnek számító agyvérzés. Ennek következményeként már nem használhatja az imádott hangszereit… A most elkészült, főként a lemezgyűjtőket megcélzó, Encore címet viselő album, egyfajta speciális válogatás a hihetetlenül gazdag életműből. Weber az új lemezével a korábbi, a Jan Garbarek Group tagjaként előadott koncertjei színhelyére csábítja a lemezhallgatókat. A repertoárnak köszönhetően Frankfurttól Granada-ig, Londontól Edinburgh-ig 13 különböző koncert helyszínre juthatunk el. A koncertek legszebb szólói kerültek az albumra. Weber jellegzetes játéka bármikor könnyen felismerhető (csak úgy, mint ahogy a már említett Garbarek szaxofonját is ezerből felismerjük). Hangszerével a legkülönfélébb instrumentumokat képes megidézni: időnként hasonlító szitár, néha egy felerősített cselló, máskor pedig tuba. Mestere a hangulatkeltésnek is, pl. a „Cambridge” című számot egyfajta flamenco hangulat lengi körül. A „Rankweil”-ben pedig karibi ritmusokkal találkozhatunk. Weber elektronikus bőgője harmonika-szerű táncot produkál a „Pamplona”-ban. Az Encore egy remek muzsikusról szóló, fantáziadús album.
Közreműködnek:
Eberhard Weber: elektronikus nagybőgő, billentyűsök
Ack van Rooyen: szárnykürt
Colin Vallon Trio: Le Vent
Egy rendkívül szimpatikus, fiatal zenekart ismerhetett meg a közönség a közelmúltban a budapesti Opus Jazz Clubban, a Colin Vallon Trio képében. A formáció relatíve friss utasnak számít az ECM hajóján, ugyanis oda 2011-ben „nyertek felvételt”. Az első albumuk a német zászló alatt a Rruga volt (ami egyébként a diszkográfiát tekintve már a harmadik korong volt). Most pedig itt van az új hanghordozójuk, a Le Vent. A lemez anyagával sajátosan történt az ismerkedés, hiszen először a hanghordozót hallottam, majd következett a koncert, aztán ismét a visszatérés a lemezhez.
Egy jó produkció mindig csapatmunka. Márpedig az imént idézett komplex ismerkedés után bátran kijelenthető, hogy Le Vent-tel nagyot alkotott a csapat. Vallon zenekarában két nagyszerű muzsikus játszik, Patrice Moret (bőgő) és Julian Sartorius (dobok). Mind a ketten hatalmas egyéniségek, akik külön-külön és együtt is maradandót alkottak. Sartorius azon kreatív ütősök közé tartozik, akik minden körülöttük lévő tárgyból tudnak használható hangot varázsolni. Itt jöjjön egy kis koncertélmény, olyan dolgok, amik a lemezről nem derülnek ki. A dobos úgy jelent meg a színpadon, mint egy igazi bohém, ugyanis körülbelül kb.25-féle ütőt használt, de ennek legalább felét a zsebébe gyömöszölve ült a székén. A dobfelszerelésen kívül legalább két tucat hangkeltésre alkalmas eszközzel vette körül magát, amelyeket mindig a legjobbkor szólaltatott meg. Játéka nagyon széles skálán mozgott, a „gőzerős” dobolástól a lepkeszárny finomságú hangszerérintésig mindent bemutatott. Ha, magát a látványt nem is adhatja vissza az ezüst korong, de legalább a keret történetet ismerve mindenki tisztában lehet azzal miből erednek a különleges hangok. A bőgős Patrice Moret egy nagyon sokarcú figura, ebből fakadóan számos játékstílust tud produkálni. Képes „tanári komolysággal” bőgőzni éppúgy, mint hanyag eleganciával játszani. Azoknak, akik még semmilyen formában nem találkoztak Colin Vallon műveivel, illetve előadásával talán furcsán hat az általa képviselt zenei világ. Hiszen az improvizatív, de nem a jazz tradicionális inspirációs forrásaiból – blues, swing – táplálkozó muzsikája elég különleges, sőt néha szokatlan is. Szerencsére a muzsikusok lemezen – akár csak a koncerten annyira belefeledkeztek a játékukba, hogy a játékidő bőven meghaladja az „átlagos” műsoridőt. De, azt hiszem aki meghallgatja ezt az albumot az nem fog náluk ezért reklamálni. Mivel, ezeket gyönyörű, lassan hömpölygő, érzelmekkel mélyen átitatott Vallon kompozíciókat akár órákig is örömmel elhallgatja az ember.
Közreműködnek:
Colin Vallon: zongora
Patrice Moret: nagybőgő
Julian Sartorius: dobok
Keith Jarrett: Creation
A világ legkreatívabb zongoristái között nyilvántartott Keith Jarrett neve összeforrott az ECM kiadóéval. A muzsikus a pályája elején még más lemeztársaságoknál dolgozott, de 1976 óta kizárólag a német kiadó zászlaja alatt ténykedik. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy az említett évben, a Sun Bear Concerts című korongja jelentette a „belépőt” a németekhez. Jarrett új albuma ékes bizonyítéka annak, hogy mennyi kreatív ötlete lehet még egy muzsikusnak akár 70 éves korában is. Az előadó a tavalyi évben megtartott koncertjeiből választott ki hatot és ezeknek a legszebb pillanataiból állította össze a kilenc számos repertoárját. Annak ellenére, hogy az anyag hat irányból érkező részletből került összeállításra mégis egységes produkció benyomását kelti.
Bár egyes kritikusokat úgy tűnik, bosszantotta, a több koncert egy lemezen koncepció – én személy szerint örülök ennek az újításnak. Habár az ilyen jellegű választás mindig szubjektív, de a hallgatónak olyan érzése van, hogy az adott koncertek esszenciáját kapja meg egy-egy kompozíció formájában. Az album egyes tételei más és más hangulatokat jelenítenek meg. Amíg az 1. részben szemlélődésé a főszerep, addig az 5.-ben romantikus vizekre evezünk, a 6.-ban pedig az állandóan változó érzelmekről szól.
Nem, mintha különösebb bizonyítania kellene a dolgot, de az új lemezen (is) technikailag hibátlan Jarrett játéka. Egyéni stílusa több jazz-terület eredményeit és a nyugati klasszikus zenei formák hangulatát egyesíti. Bátran kijelenthető, hogy a világ valaha ismert legjobb improvizációs művészének egyike.
