– avagy, mindenki másképp csinálja (vagy másban hívő)
Az audiofil baráti társaságok saját nyelvet alakítottak ki az egymás közötti beszélgetésekre, amely rövidítésekből és számadatokból állnak. Hitvallásukat betűszavakkal fejezik ki, amiből az átlag halandó nem sokat ért. Jó kérdés, hogy Ők valóban tudják, hogy mivel „snapszeroznak”? Esetleg mások is hadakoznak a formátumokon belül, tudtunkon kívül? Derítsük ki!
Ebben a cikkben komolyabb matek nélkül szeretnénk hitet rengetni, de az semmiképpen nem célunk, hogy eltántorítsunk bárkit is a hőn szeretett formátumától. Igenis hallgassa csak tovább digitális formátumú kedvenceit úgy, ahogy azokat eltárolta, de most már legalább tudni fogja, hogy mit. Még az is kiderülhet, hogy van néhány dolog, amiről nem hallott, esetleg gondolni sem mert.
Először beszéljünk a zajról, aminek kétféle formája van. Az egyik a digitális tábor számára tűrhetetlen, ilyen például a mesterszalag sziszegése, vagy az LP barázdák (rosszabbik esetben pattogása) ideális esetben halk morajlása. A másik fajtáról meg nem tud, pedig ehhez képest az elsőként említett „rettenetek” kismiskák! Az alábbi ábrán a PCM és a DSD zaj-spektrumokat tekintheti meg.
Ne tévesszen meg a frekvencia skála hallástartományon jelentősen kívül eső értéke, mert van ám annak a jelnek alsó harmonikusa is, ami bajt okozhatna, ha bekerülne a hallható tartományba! Ráadásul ennél alacsonyabb hordozó frekvenciával a rádióamatőrök Párizsban élő barátokkal szoktak beszélgetni.
Mit láthatunk a grafikonon? A normál frekvencia-átviteli részen nagyon alacsony az a zaj, amit a dekóder termel. Azután a mintavételezés felének értékétől iszonyatos módon (de tényleg, több mint százszoros értékkel) megugrik. Teszi ezt olyan mértékben, hogy ha nem kezelnék a jelenséget, még a hasznos jelet is teljesen tönkre tenné. De, szerencsére kezelik, hiszen ha nem tennék, enyhén szólva csapnivaló lenne a masina jel/zaj viszony adata! Mit tesznek ellene? Minimum ötöd, de inkább heted rendű szűrést végeznek, ami iszonyatos meredekséggel vágja le a zajt úgy, hogy a hasznos jelből a lehető legtöbbet hagyja meg. Ez tehát a DSD formátumot hallgatók digitális „zaj-vagdalásának” módja. A PCM formátum kedvelőinek jóval egyszerűbb a zajkezelés, ami fillérekből megoldható, és erre visszavezethető az, hogy sok gyártó PCM-re konvertálja a DSD jeleket analógra alakítás előtt. Nesze Neked(!) DSD, ami ha nem natív, akkor bizony PCM. Gondolta volna? (Megfelelő zajszűrés nélkül a DSD kb. 36 dB jel/zaj viszonyra lenne képes. Adjunk hálát a tervezőnek, hogy dekóderen belül megoldja a jól-hangzó műszaki paramétereket!)
Jelen írás alap ötletének megalkotója Lynn Olson szemléletes példát említ. Képzeljünk el egy magas hegyet, amely felett átáramlik egy felhő. A hegy a jel, a felhő pedig a zaj. Minél vastagabb a felhő, annál kevésbé érzékelhető a hegy pontos formája, csak sejteni lehet az alakját. A DSD dekóderek furcsa módon sokkal nagyobb figyelmet fordítanak a zajszűrésre, mint a hasznos jel kezelésére. Érdekes összehasonlítási alap lehet ez a mesterszalag állandó halk sziszegésével. Az megszokható, és bár lehet nem szeretni, soha nem fog olyan vastag felhőt termelni a hegy felett, hogy annak alakja kivehetetlenné váljon.
Beszéljünk egy kicsit a felbontásról! A térben ábrázolt hangszerek élménye nélkülözhetetlen minden audiofil számára. Biztos abban, hogy nagy felbontást hallgat minden tartományon? Matekozzunk kicsit, de megijedni elég lesz csak a végeredmény láttán! Kiindulási alap legyen mondjuk a DSD hívők által röhejesnek ítélt 16 bit, 44,1 kHz. Az könnyen belátható, hogy a CD 22,7 microsec mintavételezési ritmusát a DSD 355 nanosec értéke magasan meghaladja. A színpad ábrázolás mód már más kérdés. Nagyon más, mint ahogy azt esetleg gondoltuk volna.
A DSD hívők meg szeretnék haladni a 16 bit által biztosított 65536 hangerő lépcsőt, hogy a lehető legpontosabb legyen a hang-színpadi ábrázolás-mód. Vajon ez minden frekvencia értéken sikerül? Számolgassunk egy kicsit. A DSD64 2,8 MHz mintavételezését osszuk el hamarjában 65536-tal, és 43 Hz lesz az eredmény. A DSD dekóderbe beépített zajszűrő egységek miatt oktávonként egy bittel fog csökkenni a felbontás. (Könyörögve kérjük, hogy ezt ne kelljen matek levezetéssel bizonyítani, mert az borzalom lenne. Bruno Putzey már megtette, de alig érti néhány ember rajta kívül) Hány oktávból áll a teljes átviteli tartomány? Ne guglizz rá, tízből! Most viszont számolgassunk együtt, hány bittel csökken a felbontás a középtartománytól a magasakig? Ide sem merjük írni! Na, így belátható a DSD formátum „kiváló” felbontása.
A gyalázatos végeredményt figyelembe véve viszont kiderülhet egy kellemetlen tény. Rendszeres olvasóinkkal karöltve közösen mosolyogtuk meg egy korábbi cikkben azt, hogy mit rendez egy 4 bites felbontás a szinusz jellel – igaz, akkor nem olvastuk ennyire durván a hívők fejére. Most pótoljuk, mert bizony a felső-közép és magas hangok tartományára nem sokkal több felbontás marad. Lehet, hogy pontosabb térábrázolás érhető el a hang-színpadon itt-ott átmenet nélkül „előtűnő” magasakkal? Mi ide sem merjük írni a logikus választ – gondolkodjon el rajta!
Nem kell kétségbe esni, van a dologra megoldás, a neve: DSD-Wide! Ez egy izgalmas 2,8 MHz 8 bites formátum, amely a hatalmas dinamika tartomány miatt nem igényel zajformáló és szűrő áramköröket. Baj csak az vele, hogy a professzionális felhasználókon kívül ma még senki más nem tudja megfizetni. Ez lesz a Digitális Szent Grál? Majd meglátjuk, ha győzni fogjuk sávszélességgel! Addig is azt a formátumot hallgassa, amire aktuálisan esküszik, hiszen a zene élvezete a lényeg, nem pedig az, hogy miért tartja valamelyiket jobbnak a többinél, legfeljebb óvatosabban kérkedjen vele.
Az ábráért köszönet a Positive-Feedback oldalnak.
