Ha feltételezzük azt, hogy a technológia egy haladó erő, amely folyamatosan javítja és jobbá teszi életünket, akkor, ha a hangvisszaadás történetét nézzük, megcáfolva látjuk ezt a tételt.
A hangzás fejlődéstörténete úgy tűnik, hogy a kezdetleges eredettől a digitális művészet jelenlegi állásáig, folyamatos pozitív hatású fejlesztések sorozata. Viszont a XX. századi zene-reprodukciós technológia egyes szakaszait áttekintve rájövünk, hogy a hangminőség nem javult, sőt romlott. Ez a „romlás” annyira ellentmondásos, hogy a puszta magyarázatnál többre van szükség .
Vannak, akik a zenén keresztül ítélik meg az emberiség fejlődését. Szerintük a zene meghatározó, ami emberré teszi az embert. Egy dolog biztos: több tízezer éven keresztül, amikor a zenészek játszottak, a hallgatóságnak jelen kellett lenni. Az arisztokrácia és a pórnép köreiben is sokkal többen játszottak hangszeren vagy énekeltek, mert egyszerűen csak így lehetett zenélni. A zenei reprodukció elektromossággal összefüggő megjelenését az emberi civilizációban vízválasztónak kell tekinteni. A zenei reprodukció története felfed egy rejtett titkot, amely megcáfolja burkolt hitünket, hogy a technológia olyan, mint a természeti világ evolúciója.
Amikor a zenét először reprodukálták – az a tény, hogy zenét hallhattunk anélkül, hogy jelen lennénk az élő előadáson – nem kevesebb, mint varázslatos. Az 1920-as évek példátlan jólét időszaka volt az Egyesült Államokban és Európában. Hatalmas pénzt és erőfeszítést fordítottak a fejlett hangvisszaadás technológiájának kifejlesztésére – azaz telefonra, mikrofonokra, hangfelvételi technológiára, rádióra és természetesen a „beszélő” mozgóképekre. A filmek az élet szerves részét képezték, mint ma a televízió vagy az internet. A nagyvárosokban voltak híradó-mozik, amelyek éjjel-nappal úgy működtek, mint ma a televízió. A „talkie” avagy a hangosfilmek feltalálása óriási esemény volt. Azonnal és véglegesen megváltoztatta a filmet és az összes médiát.
Ma egy hang vagy hangszer elektronikusan felerősíthető, a zene gyakorlatilag mindenhol ott van, legtöbbünknek semmibe sem kerül, sajnos ami nem kerül semmibe, azt gyakran értéktelennek tartják.
A XX. század nagy részében két hatalmas vállalat, az RCA és a Western Electric, uralta a világméretű kommunikációs technológiát. A világ legjobb elméi azon a problémán dolgoztak, hogyan lehet hatékonyan és valósághűen visszaadni a hangot. Ezek a cégek fejlesztették ki, amiket ma magától értetődőnek tartunk – a telefonrendszert, az RCA (akkoriban a Victrola) feltalálta a lemeztechnikát, megalkotta a televíziót, a videomagnót, és mindketten felelősek a mozgóképek hangjának szinte teljes kifejlesztéséért.
A filmszínházak általában hatalmas épületek voltak, amelyekben gyakran ezer ember foglalt helyet. A nagy mozikban sok a kárpitozott ülés, nehéz drapériák vannak – a közönség maga is sok hangot nyel el, ami még nehezebbé teszi a hangvisszaadást. A hangerő iránti igény nagy volt, de az erősítők első generációi, amelyek a legegyszerűbb elektroncsövet, a triódát használták, nagyon kevés teljesítményt produkáltak, általában nem haladták meg a 10 Watt-ot erősítőként. Még ha több erősítő is állt rendelkezésre, amelyek nagyon nagyok és drágák voltak, a nagy közönség számára hiteles hang előállításához rendelkezésre álló teljes teljesítmény kicsi volt, sokkal kevesebb, mint bármely manapság gyártott hangerősítő „mutatványa”.
A megoldást a tölcséres hangszórók megjelenése jelentette. Nem mintha újdonság lett volna – az ókor óta a kürtöket zenélésre, nagy távolságok közötti kommunikációra (a hosszú svájci kürtök) és épületek lerombolására használták (Jericho, az Ószövetség). A Bell Labs., a Western Electric (Wente, Thuras, Fletcher) és az RCA (Volkman, Masa, Olson) mérnökei új szintre emelték a tölcsérek alkalmazását. Az új tölcsérekkel felszerelt hangszórók nagyok voltak és a vetítővászon mögött helyezkedtek el. Olyan hatékonyak voltak, hogy a triódás erősítők apró elektromos teljesítményét elfogadható, valósághű hangszintekké alakították át. A mérnökök szinte csodával határos módon, ma is nehéz akusztikai és pszichoakusztikai problémákat oldottak meg. A tölcséres hangszórók a megszállott audiofil gyűjtők egy apró csoportjának titkos területévé vált, főleg Japánban és Ázsiában, akik felvásárolták a második világháború után az észak-amerikai mozikban maradt régi berendezések nagy részét. Ma már csak néhány száz ilyen rendszert használnak a világon.
Mi történt, hogy valami, ami olyan jól hangzott, egyszerűen eltűnt?
A legtöbben a technológiák előnyeit hangsúlyozzuk. A számítógépek évről évre kisebbek, vékonyabbak, könnyebbek, olcsóbbak és erősebbek. Ezek a számítógépek ma már lehetővé teszik számunkra, hogy felfoghatatlan mennyiségű információt tároljunk, beleértve a zenét is. Úgy tűnik, hogy a kényelem és a gazdaságosság a történet végét jelenti a legtöbb ember számára, akik a zenét háttérnek vagy csak figyelemelterelőnek tekintik. A zene többé nem esemény, öncél, vagy ami a legfontosabb, a mély élvezet és a lelki megújulás forrása. Nem lehet, mert a magja kivájt, és ez a pusztítás több különböző módon történt.
A mozi hangzás korai napjaiban nem léteztek olyan állandó mágnesek, amelyek elég erősek lettek volna ahhoz, hogy a hangszórók megfelelően működjenek – a háború utáni kohászat lehetővé tette az „erősek” megjelenését. A korai hangszórók sokesetben az elektromágnesesség elvén alapuló, gerjesztett mágnesű (field coil) technológiát használták. Ezeket a „tekercses” hangszórókat drága volt elkészíteni, és mivel az állandó mágnesek sokkal olcsóbbak voltak, a korai technológiát a második világháború után a lehető leghamarabb elvetették. Ugyanilyen fontos, hogy a hangrendszerek első generációjának triódás erősítőit, mivel alacsony teljesítményűek, gyorsan lecserélték pentóda és tetróda típusú csövesekre, amelyekről elismerték, hogy hangzásra gyengébbek, de olcsóbbak és sokkal nagyobb teljesítmény leadására képesek. Egyre nagyobb igény mutatkozott a hangerő-teljesítményre. A teljesítmény rendkívül fontos, mert ez határozza meg, hogy milyen hatékonyságú és ezáltal mekkora méretű legyen a hangszóró/hangsugárzó. A kis teljesítmény nagy hangszórót jelent, ami drágább, de jobb hangzású, az erősebb csőtípusokkal a hangszórók mérete és költsége csökkenthető. A fordulópontot a félvezetős erősítők megjelenése jelentette.
Sok elektronikailag képzett, a hadseregtől leszerelt ember helyezkedett el a híradástechnikai ipar területén. A tranzisztorok leváltották a csöveket, hirtelen sok minden megváltozott, a hangszóróknak egyáltalán nem kellett nagyoknak lenniük, megtervezhető egy kisebb méretű hangszóró úgy, hogy ugyanolyan hangnyomásszintet produkáljon, mint egy nagy hangszóró. Az olcsó elektromos-energia és az olcsó felszerelések kombinációja a hangminőség lefelé tartó spiráljába terelték az audio-ipart. A félvezető erősítők teljesítménye folyamatosan nőtt, a ráfordított költségek csökkentek. A hangszórógyártók csökkentették termékeik méretét, hogy megfeleljenek a fogyasztónak a lehető legkisebb hangsugárzó iránti vélt vágynak. A tényleges eredmény az egyre rosszabb hangzás, mivel a legtöbb embernek nincs igazi sztereó rendszere. Egy apró, szigetszerű „csúcskategóriás” audio-ipar ugyan létezik, de a világpiacon nem meghatározó.
A II. világháború után az Egyesült Államokban, az LP-lemez bevezetése az otthoni audio óriási népszerűségét eredményezte. Kevés dolog tűnik egyszerűbbnek, mint a hanglemez. Már több mint egy évszázada létezik, szóval hogyan működhet valami ilyen jól? Ahogyan Rice és Kellogg mozgó tekercses hangszórójának eredeti szabadalma (1924) minden azóta készült membránnal ellátott hangszóró kialakítását szabványban rögzítette, úgy a hanglemez egy lenyűgöző technikai vívmány, amely még mindig felülmúlhatatlan a hangminőség tekintetében (kivéve a mester-szalagot, amelyről a hangfelvételek is készültek).
Furcsán hangzik, de a legkorábbi lemez-formátum, a 78 fordulat/perc sebességű, technikailag még mindig messze a legjobb. Szinte az összes, szinte mindent túlélő 78-ason sok sérülés (ebben számtalan acél- vagy kaktusz-tű játszik szerepet) és felületi zaj is van, de ha ezen túlhaladunk, valami csodálatos történik. Élethű zeneiség, ami nem rejtély – a 78-as sokkal gyorsabban pörög, mint a 33-as és a gyorsabb lejátszási sebességgel több hanginformáció közvetítődik. A 78-as azonban csak néhány percnyi zenét tartalmaz oldalanként, és gyorsan felváltotta az LP vagy a Long Playing Microgroove lemez, a sztereó hang monofonikus előfutára.
A 33, 45 vagy 78 fordulatszámú felvételek „analóg” formátumban tartalmaznak zenei információkat, ami azt jelenti, hogy a jel folyamatos (folyamatos jelfelírás, folyamatos jelolvasás!) A megvalósítás minden része olyan kicsi fizikai léptékben történik, hogy majdnem a nano-technológiához tartozik, végtelenül kicsi elektromos jelekkel, a molekuláris skálán (pico volt). Már az a tény figyelemre méltó, hogy ez egyáltalán működik.
A lemezekkel és a lemezjátszással van több probléma – drága az elkészítésük, csakúgy, mint a lemezjátszók és minden, ami az analóg lejátszással kapcsolatos. A Compact Disc-nek kellett volna gondoskodni a „megváltásról” – nincs több karcos vagy koszos lemez, törött tű, és természetesen a CD sokkal olcsóbb, az LP elkészítési költségének körülbelül 20%-a. A CD eredeti marketing szlogenje a „Perfect Sound Forever” védett, annak ellenére, hogy a Philips és a Sony, a CD készítői megértették, hogy a mintavételezési frekvencia eleinte túl alacsony volt, és a végső irónia az, hogy az anyag, amelyből a CD-ket készítették, gyorsan bomlik, nem bír ki 100 évet, így sok, ha nem az összes CD értéktelenné válik a jövőben.
A zene digitálissá tételének nem szándékos mellékterméke a zeneipar számára a saját tönkretétele volt. A nagy kiadók az új formátum és technológia bevezetését arra használták, hogy megemeljék a zene árát a fogyasztók számára (egy időben a CD-lemezek drágábbak voltak, mint az LP-k, még akkor is, ha sokkal olcsóbb volt előállítani), ez arra kényszerítette az embereket, hogy hagyjanak fel analóg zenei gyűjteményükkel, hogy megfeleljenek az új piaci trendnek. Amire soha nem számítottak, az egy Pandora szelencéje volt – a zene immár bitek folyama, könnyen és vég nélkül másolható, tönkretéve a zene fizikai hordozóinak piacát.
40 év telt el a CD-formátum kezdeti terjedése óta, és mostanra még a csúcskategóriás audio-iparban sem mondja senki, hogy a digitális jobb, mint a vinyl-hanglemez. Ha körülnézünk az audio-magazinok házatáján, gyakran látni rendkívül drága digitális lejátszókat, amelyek azt sugallják, hogy termékük „a lehető legközelebb van az analóghoz”. Azt is hasznos megjegyezni, hogy bár számos technikai elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy a vinyl-hanglemez és az analóg technika miért jobb bármely digitálisnál, nincs bizonyíték arra, hogy ez miért van így. Az emberi hallás annyira összetett, hogy a tudomány nem tudta teljesen megérteni, miért halljuk, amit hallunk.
A digitális fájlmegosztással, az MP3 formátummal, az Apple és az iTunes még a 320kb/sec bitfolyamot sem elérő „minőségével” az amúgy is rossz helyzetet sokkal tovább rontották. A zenei fájlok egyszerű és gyors továbbításának lehetővé tétele érdekében, nem beszélve a könnyű tárolásról, tömörítést alkalmaztak, aminek eredményeként az eredeti jel információ/jel tartalom akár 80%-át (véglegesen) eltávolították. Ha egy olyan képet néznénk, amelyről ennyi információ van eltávolítva, csúnyákat mondanánk. De az agy – egy sor feltételezés és a benne zajló összehasonlítási műveletek alapján – nagyon ügyesen pótolja a hiányzó hang információkat, ergo, valahogy mégis megjelenik a változatos zenei jel. Így annak ellenére, hogy az MP3-ban vagy az „agybadugós” fülhallgatónkban nincs nagyon mély basszus, az agyunk elhiteti, hogy létezik, ott van. Ez a csodálatos képesség azonban nagy hátulütővel jár, amit technikailag „hallgató fáradtságnak” neveznek. Mivel a hallás tudattalan tevékenység és nem áll le alvás közben sem, nem vagyunk tudatában az agy munkájának, a sérült vagy megváltozott hangok helyreállításában. Mivel gyakorlatilag nagyon kevesen ülnek le odafigyelve zenét hallgatni, ehelyett a zenét más tevékenységek hangsávjaként használják, a hallgatási fáradtság nem jelent nagy problémát. Ez segít megmagyarázni, hogy a legtöbb ember manapság miért nem rendelkezik magas hangzásminőségű sztereó rendszerrel.
A digitális audio professzionális oldaláról az 1990-es évek közepén szintén zavaró jelenség jelentkezett. Az analóg vinyl-lemezre csak olyan hangosságot lehet vágni, amit a lemez barázdája fizikailag megenged. Ha túl hangosra vágják, a tű szó szerint kiugrik a barázdából. A CD-lemez esetében nincsenek ilyen fizikai megkötések. Egészen 1994-ig, a digitális limiterek bevezetéséig, a digitális zenét a dinamika-tartományával együtt rögzítették, amit a felvétel leghalkabb és leghangosabb részei közötti kapcsolatként határoztak meg. Mivel a lemez producerek azt akarták, hogy a zenei produkciók hangosabban szólaljanak meg a rádióban, mint a versenytársaké, az új technológiával „kiherélték” a dinamika tartományt, és „hangosabbá” tudták tenni a zenéket. Megsemmisítették a zene egy létfontosságú elemét. Ez a loudness war – a zenei apokalipszis, a szó pejoratív jelentésével – ami a 2000-es évekre általánossá vált.
A technológia mára olyan ütemben fejlődik, hogy az általa generált zene- és szakirodalom mennyisége néhány évente megduplázódik. A tudományok és a mérnöki szakterületek rohamos fejlődése szükséges, de egyetlen tudományágat sem tudunk teljesen áttekinteni, nemhogy elsajátítani. Az Audio Engineering Society (AES), a hanggal foglalkozók világméretű szakmai szövetsége, látja a problémát. Mindenki a saját területének megoldására összpontosít, javítja a digitális algoritmusokat vagy csökkenti a zajt, az órajelek pontosítását végzi, de az összképben a lényeg, hogyan hangzik a muzsika(?) már elveszett.
Sok olyan termék van a világon, amely látszólag javul az idő előrehaladtával vagy az eltérő igényekkel, ami előrelépés, de ha más szemszögből nézzük, ez egyben regresszió is lehet. Ami az írásra használatos libatollat illeti, ez egy több száz évvel ezelőtti eszköz, amellyel, mai szemmel nézve, kényelmetlen az írás – így a töltőtollon át a golyóstollig továbbfejlesztették. Ha a töltőtollban használt tinta kellően jó minőségű, akkor az írott szavak több száz évig megőrződnek, míg a golyóstollal az írás néhány évtized múlva kifakul, vagy akár el is tűnhet. Ezért, ha történelmi, vagy fontos dokumentumról van szó, általában tintás tollal írják alá, hogy a szöveg több száz évig megmaradjon. Ugyanez igaz a hangfelvételre is.
A felvételkészítés aranykorszakában az analóg sztereó felvételeket egy-két-három mikrofonnal, plusz elektroncsöves felvevő készülékkel, vákuumcsöves erősítéssel készítették. Az emberiség kultúrájának örökül hagyása az analóg mesterszalagokkal és hanglemezekkel kezdődött. A mai hangrögzítési technológiák és módszerek több éves fejlődés eredményeként jöttek létre, megvannak a maga előnyei: a másolatok tárolásának kényelmessége, a költségek csökkentése és a különféle felvételi igények kielégítése szempontjából. De, egy igazán jó analóg felvétel olyan, mint egy töltőtoll, amit csak néhány ember tud, hogyan kell értékelni. A mérnökök és az ipari szakemberek többsége nem ismeri szakterülete történetét, és olyan előítélettel él, hogy az idő múlásával a tudás gyarapodik és tökéletesedik. Más szóval: a történelem hanyagolható. A hangzásban ez nyilvánvalóan nem igaz, de még annak a lehetőségnek. Feltételezzük, hogy a technológia egy haladó erő, amely folyamatosan javítja és jobbá teszi életünket. Ha a hangvisszaadás történetét nézzük, megcáfolva látjuk ezt a hiedelmet. Mégis vannak az ellen-mozgalomnak villantásai. A hanglemezek eladása évről évre óriási mértékben növekszik. Ez vezette a rajongók avantgard kisebbségét, hogy felfedezzék a régi audio-berendezéseket, és még több ezoterikus, tölcséres hangsugárzót és triódacsöves elektronikát. Ezek azok az emberek, akik nem az elméjükkel, hanem a fülükkel és a lelkükkel együtt hallgatnak zenét.
Írásunkhoz felhasználtuk Jonathan Weiss gondolatait.
