A hanglemez csodálatos. Több, mint 100 éve a hangok tárolására és reprodukálására használjuk, jelenleg 7 Hz-től 25 000 Hz-ig terjedő frekvencia átvitellel és a 75 dB feletti dinamikatartománnyal megdöbbentő valóság-hűségre képes. A térérzetet, vagyis a hangszínterek szélességét és mélységét, bizonyos fokú nyitottsággal és légiességgel közvetíti, ez a jellegzetes tulajdonsága a legezoterikusabb digitális rendszerek által meghaladott műszaki paramétereken kívül semmi máshoz nem hasonlítható. Ennek ellenére fontos megérteni ennek a médiumnak a korlátait. Az első fizikai korlát a műsoridő és a rögzíthető jelszint, amitől a lejátszás esetén kinyerhető hangerő függ. Az elérhető felvételi/lejátszási idő teljes mértékben a vágási szinttől és az alacsony frekvenciájú információ (mély hangok rögzítése) mennyiségétől függ, mert a basszus jel több helyet foglal el, mint a magas hangok.
A lemez barázdája a hullám analógiája. Képzeljünk el egy keskeny folyót vagy patakot. A bal part a „bal csatorna”, a jobb part pedig a „jobb csatorna”. A lemezjátszó tű egy széles, kerek tutaj, amely a folyón halad. Az egyszerűség kedvéért képzeljük el, hogy a partok párhuzamosak maradnak (bal és jobb oldal ugyanaz), ami azt jelenti, hogy a hang mono. Minél hangosabb a hang és/vagy minél mélyebb a basszus, annál szélesebb az egész folyó, és a hajót a partvonalak dobálják egyik oldalról a másikra. Minél magasabb a frekvencia (hangmagasság), annál közelebb kerülnek egymáshoz a mozgások. Más szóval minél élesebbek a kanyarulatok, annál magasabb a hang. Nyilvánvaló, hogy a basszustól a magasig minden egyszerre történik. Itt kell megemlíteni, hogy ha a basszus információ túl hangos, akkor a tutaj átdobódik a töltésen (átszakítja a barázdát). Belátható, hogy minél hangosabbra vágják a zenét, annál szélesebb a barázda, annál kevesebb idő fér el egy lemez-oldalon. Vagy ha fordítva nézzük, minél hosszabb a műsoridő, annál kevesebb a hangerő és a basszus.
Az első elektromos transzkripciós lemez megjelenésével a mérnökök úgy döntöttek, hogy csökkentik a basszust és növelik a magas hangokat a mesterlemez vágásakor. Ez csökkenti a basszus hullámait és hangosabbá teszi a magas hangokat. Itt nem egy kicsi beavatkozásról beszélünk, hanem 40 dB-es változásról! A basszus-vágás nélkül csak körülbelül 5 perc lenne egy LP oldalon. A magas hangok kiemelése nélkül többnyire felületi zajokat hallani. Nem kell attól tartani, hogy ez a drasztikus vágás rosszul hangzik, mert az erősítőben lévő phono-előerősítő ugyanilyen, de inverz erősítési görbével rendelkezik, amely a mély hangokat erősíti és a magas hangokat ugyanolyan mértékben csökkenti – így az egész folyamat átlagosan lineárisra jön ki. Ezt 1953-ban világszerte szabványosították és RIAA felvételi- és reprodukálási görbéknek hívják. Nem kell aggódni a RIAA görbe miatt, de a vágómérnöknek mindenképpen figyelembe kell venni. A teljesítményerősítők a vágófej apró tekercseinek (csatornánként egy-egy) meghajtására szolgálnak. A vágófej tekercsei a dugattyú elvén működnek, megnyomják a tűt, amely bevési a barázdát a lemezbe. A 20 dB-es magashang-erősítéssel csak elképzelni tudjuk, hogy egy vágófej mekkora ütést kap a cintányérokra csapástól és hasonlóktól. A tekercsek hélium hűtésűek, de még így is elérhetik a 200 Celsius fokot. Ez még nem adja végső korlátot, mert lehetséges magasabb szinteket vágni, mint amennyit lejátszhatunk.
Vessünk egy pillantást a cintányérra és az énekhangokra (ezek a hangos „S” hangok)! A problémát súlyosbítja az imént tárgyalt magas frekvencia növelés. A cintányér ütés rövid impulzusú, a kiénekelt „S”-hang időtartama lényegesen hosszabb, így még hangsúlyosabb. Mintha a képzeletbeli tutaj egy zuhataggal próbálkozna. Nos, pontosan ezt csinálja a tű, amikor hangos cintányér-rohamot vagy hangos „S”-t talál a lemez-barázdában. Abban a pillanatban, amikor a barázda görbülete szorosabb, mint a tű hegyének sugara, átmegy a „zuhatag” felett, és 100 százalékos torzítást kap. Minél magasabb a frekvencia és/vagy a szint, annál nagyobb a görbület és a torzítás.
A vágómérnök általában a vágóerősítő által felvett áramerősség alapján mérik, hogy a magas hangok csúcsai „leszakadnak-e” lejátszás közben. Ha az áramerősség túl nagy – hogy csökkentsék az intenzitást, és ezáltal a barázda ívét – csak nagyon gyorsan támadó magashang-korlátozóval lehet megakadályozni. Ha már az ívnél tartunk, még egy dolgot el kell magyarázni. A lemez külső átmérőjéhez közeli barázdák tisztábban hangzanak, mint a belsők. Sajnos ez tény. Miért? A válasz a geometria, ismét az ív. Egy lemezjátszó fordulat 33 1/3 fordulat/perc sebességgel nagylemezen 1,8 másodpercet vesz igénybe. Ez az 1,8 másodperc egy 36 hüvelykes kerületen oszlik el a külső lemez-barázdában. A megengedett legkisebb belső átmérő mellett ugyanez az 1,8 másodperces fordulat csak 14,9 hüvelyket fed le. Ebből látható, hogy egy 36 hüvelykben megtett gyengéd mozdulat 14,9 hüvelykben már tévesztést okoz. A túlzott magas hangok miatt a vágótű annyira felgyorsulhat, hogy amit az elülső él vágott, a hátsó éle eltávolíthatja azt! Sajnálatos, de ahogy a tű közeledik a lemez közepéhez a magas hangok elvesznek és a torzítás nő. Ez szerencsére fokozatos, de ha összehasonlítjuk a forrás-felvételt a lemezzel, ez már a második „nóta” után észre lehet venni. Bármilyen kísérlet, hogy ezt a magas hangok emelésével kompenzálják, csak súlyosbítja a problémát.
A sztereóról röviden. Ha az elképzelt folyó partjai nem párhuzamosak, akkor a két csatorna közötti bármilyen különbség az oldalirányú mozgás mellett fel-le mozgást is okoz. Ahogy a lemezen a tű mélyebbre ás, egyre több helyet foglal el. A hangmérnökök praktikája a következő: …”ha a zene nagy szinteket vagy hosszú lemez-oldalakat kíván, nem panorámáznak balra és jobbra olyan hangszereket, mint a dob és az ütőhangszerek. A basszusgitárt és a mélydobot középen és fázisban tartva jó eredményt lehet elérni. Egy fázison kívüli pergő vagy basszusdob „szörnyű pusztítást” okozhat. Lehetőleg használjunk oszcilloszkópot! Ha minden (basszus, hangerő és vágásmélység) rendben, két eset lehetséges: a lemez végét a címkétől távolabbra hagyjuk vagy a barázdákat szélesebbre hagyjuk egymástól, hogy a hanganyag kitöltse az egész teret. Mindkét esetben valóban jobb lesz a lemez hangzása, de megértjük azt az elképzelést, hogy a lemeznek „telinek” kell lenni.
Ennyit a lemezvágás alapjairól. Néhány további tipp. Először is, a lemezoldal műsora legyen a lehető legrövidebb. Tudni való, hogy ez nem mindig lehetséges, de különösen, ha a hangzáshűség a fontos, legyen rövid! Milyen rövid? Általános szabályként egy LP-nek 20 percnél rövidebbnek és maximum 24 percnek kell lennie, 16-18 perc az ideális. Ezenkívül meg kell próbálni kiegyensúlyozni az oldalidőket, lehetőleg egy percen belül. Ha az egyik oldalnak hosszabbnak kell lennie, legyen több csendes anyagrész az oldalon. Ez biztosítja az egyenletes szintet. Ha az oldalak hosszúak, ne feledjük, hogy minél több a mélyhang, annál alacsonyabb a vágási szint (hangerő). Lehetőség van 30 percet egy oldalra szorítani, de a szint olyan alacsony lesz, hogy hallani fogjuk a felszíni zajt! Egy forró hangulatú klubsláger hosszának 12 perc alatt kell lennie, max. 8-10 perc az ideális. A legjobb klub DJ-k közül néhányan azt mondják, hogy nem is játszanak le 12 percnél hosszabb lemezeket, mert tudják, hogy a szintek alacsonyak lesznek és nem akarják módosítani az erősítést. Nem szeghetjük meg a fizika törvényeit! Jó ötlet összevetni a keverést egy éppen tetsző lemezzel, különösen figyelemmel a zöngés hangokra. Használjunk de-essert az énekhanghoz, de a dbx is nagyszerű eredményre vezet. A legdinamikusabb részek kerüljenek, és ha lehetséges, a csendesebb anyag a belső „kanyarokra”.
Néhány szó a DAT-felvételekkel és a CD-lemezekkel való összehasonlításáról. A digitális szintek semmilyen kapcsolatban nem állnak az analóg szintekkel. Itt almáról és körtéről beszélünk. A CD-lejátszó vagy DAT-deck analóg kimeneti szintje bármi lehet, amit a gyártó akar, de általában magasabb, mint a phono-előerősítő kimenete. Ennek két oka van. Először is a digitális berendezések gyártói azt akarják, hogy a CD-k és a DAT-ok „jobban” (hangosabban) szóljanak, mint a lemezek. Ha a DAT vagy a CD meglehetősen széles dinamikatartományú, akkor az elkészült felvétel hangos lehet. Az elmúlt néhány évben az a tendencia, hogy a digitális szalagok jelét tömörítik. A kijelző szinte nem mozdul el a dal elejétől a végéig. Ez a rappel kezdődött, a dance- és klubmixeken keresztül a legtöbb kommersz pop-kiadásig jelen van. Az eredmény az, hogy ami korábban a csúcsszint volt, az most az átlagos szint, és 6-8 dB-lel hangosabbról beszélünk, mint amennyi fizikailag lehetséges egy lemezre tenni. Ne feledjük, hogy a barázdában a tű csak addig tud elmozdulni, amíg ki nem ugrik, és a mágnesszalagot csak annyira lehet „megerőltetni”, míg az telítődik! Egy tömörített jeleket tartalmazó CD vagy DAT 6-8 dB-lel hangosabb lesz, mint a lemez, úgy fog szólni, mintha mindenből több lenne. Ez nem hiba, ez tény, de jobban szeretem a digitális tömörítést hibának és csapásnak gondolni mint dinamikának. Egy dologgal tisztában kell lenni, hogy attól, hogy az összes dal a kijelző nulláján tetőzik, még nem jelenti azt, hogy mindegyik ugyanazon a hangerőn lesz. Ez igaz az analóg szalagokra is, de jóval kisebb mértékben. Itt jönnek a képbe a jó öreg VU-mérők (6 dB-es maximumokkal).
Sejthető, hogy a hanglemezeken eredetileg nem azt az energiát akarták tárolni, amit a mai zene tartalmaz. Ez igaz, de ha a korlátokat szem előtt tartva keverünk, az óriási különbséget fog tenni a végtermékben. Sajnálatos, de a 80-as évek közepétől a 90-es évek közepéig a lemezek gyártásának körülbelül 10 éves szünete miatt sok mérnök elfelejtette ezeket a korlátokat. Időközben a mérnökök teljesen új generációja jött, akik korábban soha nem foglalkoztak lemez gyártással.
Köszönet Kevin Gray (Record Technology, Inc.) hangmérnöknek.
