A drót. Akár hisszük, akár nem, nagyon fontos, szinte egyenrangú partnere az audio-lánc egységeinek. Mit jelent a nagy hangzáshűség, ha nem a folyamatos és kimeríthetetlen keresést a zenehallgatási élmény további részletei után? Ez nemcsak a kiváló minőségű készülékeket jelenti, hanem a megfelelő kábelezés biztosítást is. Egy audiofil-rendszer kábelezésének ötlete sok irányból származhat. Lehet, hogy újoncok vagyunk, akik először hódolnak a High-End Audio szenvedélyének. Ebben az esetben helyesebb vezetékezésről beszélni, de lehetünk régimódi audiofilek, akik egy időre félretéve szenvedélyüket, most kezdenek újra foglalkozni az elektronikával. Olyan lelkesek is lehetünk, akik úgy döntenek, hogy végre megfelelő „kiszolgálást” kínálnak saját rendszerük összetevőihez.
Cikksorozatunk érinti a kábelek fajtáit, a méretezést, a kettős kábelezést, a csatlakozókat, a „beégetést”, a fizikai jelenségek és egyéb problémák magyarázatát. A rengeteg ismeretanyagot megpróbáltuk rendszerezni és több részletben az olvasóink elé tárni.
Miért nem használunk csupasz, többszálú huzalt? A „csupasz” kifejezéssel olyan huzalt illetünk, amelynek szálai nincsenek egyedileg szigetelve, tehát egymástól sem szigeteltek. Ezek a csupasz szálak egy többszálas vezetékben általában spirál alakban össze vannak csavarva és egészben vannak szigetelve, így egyeres vezetéket alkotnak. Amint egy jel az ilyen, többszálú vezetékben halad, semmi sem akadályozza meg, hogy átugorjon egyik szálról a másikra. Bár ezt a funkciót gyakran hibaként említik, egyes gyártók irigylésre méltó hírnevet szereztek ennek figyelmen kívül hagyásával, és tekintélyes árú kábelekben csak többszálú, csupasz vezetéket használnak. Felmerül a kérdés: figyelmen kívül kell-e hagyni ezt a hibát? A jelenségre jobb rálátást kaphatunk, ha megnézzük, hogy pontosan mennyire káros a jel-ugrás.
Kábelgyártó szakemberek egyöntetű véleménye szerint, a fő probléma a vezetőn képződő oxid filmből ered, amely minden fémfelületet lefed. Amikor egyik szálról a másikra ugrik a jel, két oxidhatárt és egy vékony légrést keresztez! Ha az egyik szál alig érinti a másikat, ennek az érintkezési pontnak az ellenállása mérhető értékű (különösen réz esetében, mivel a réz-oxid nem vezetőképes – erről később, egy másik cikkben). De, a legfontosabb szempont az, hogy ez az érintkezési pont ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint a félvezető diódák és tranzisztorok: befolyásolja a rajta áthaladó jelet azáltal, hogy részben korrigálja. Így a zenei jelünk, amely szimmetrikusként indul, kissé asszimmetrikussá válik. Ez a hatás finom – de, ha elképzeljük, hány ilyen „kis” félvezető van egy többszálú huzalban, meglepődünk. Ezüst vezető esetén ez a hatás kevésbé kifejezett, mivel az ezüst-oxid vezetőképes. De, a légrés még mindig ott van(!) és annak ellenére, hogy vezetőképes, az ezüst-oxid még mindig más vezető tulajdonságokkal rendelkezik, mint a tiszta ezüst. Egyedileg szigetelt vezetőkkel ezek a hatások teljesen kiküszöbölhetők. Más szempontokat is figyelembe véve elérkeztünk a közel ideális vezeték receptjéhez: nagyon vékony vezetők, egy kiváló dielektrikummal egyedileg szigetelve (a gyors töltéshez és kisüléshez, hogy biztosítsák a jel gyors terjedését a kábelben) a skin-hatás ellensúlyozására. És ez nagyon közel áll ahhoz, ahogyan a minőségi kábelek készülnek.
Az aszimmetrikus szerkezetű (RCA) és a szimmetrikus felépítésű (XLR) kábelek a szigetelő köpenyen belül szerkezetileg különbözőek. Az RCA kábel egy jel-vezetékkel és egy árnyékolással/visszatéréssel, míg a szimmetrikus XLR kábelek kettő azonos jel-vezetékkel és árnyékolással (referencia földeléssel) rendelkeznek. Ezért az RCA és XLR kábelek a csatlakozók megváltoztatásával nem alakíthatók át egymáshoz képest. A meghallgatási tesztek bizonyítják, hogy a legtöbb berendezés jobban szól RCA-végződésű kábelekkel, igaz, hogy egyes (teljesen szimmetrikus áramköri felépítésű) audio-komponensek pedig jobban szólnak szimmetrikus XLR kábelek használatával. NEM azért, mert a szimmetrikus kapcsolat jobb, hanem más okok miatt, amelyek az összekapcsolt berendezésekre jellemzőek.
Egyáltalán nincs technikai előnye a rövid kábeleknek (több méter alatt, és különösen egy méternél), ha XLR-t használunk az RCA helyett , de mégis sokan úgy gondolják, hogy valamilyen oknál fogva jobb. A valóságban a szimmetrikus kapcsolat csak nagyon hosszú kábelek – 10 méter vagy annál hosszabb – esetén jobb. Lehetséges ez a lemezjátszó bekötésénél (különösen hangszedőtől, amely természeténél fogva szimmetrikus forrás, a phono-fokozat bemenetéhez).
A legelterjedtebb elmélet az, hogy az RCA csatlakozás a zenei felharmonikusok természetes spektrumát továbbítja, ugyanúgy, ahogy az lezajlik a valóságban. Míg a szimmetrikus kapcsolat nagymértékben csökkenti az egyenletet, kellemes harmonikusokat szállít, de a szubjektíven kellemetlen, nem zenei harmonikusokat gyakorlatilag változatlanul hagyja. Így torzítja a páratlan és a páros felharmonikusok természetes arányát. Az elmélet egy része az, hogy hallásunk kevésbé érzékeny a harmonikus torzítás általános szintjére (azaz a páratlan és páros felharmonikusok torzításának összegére) – mint a páratlan és páros harmonikusok arányára. Az elmélet ezen része megmagyarázza, hogy például bizonyos hangszerek miért szólnak „jobban”, mint mások, miért szól szubjektíven jobban egy Stradivarius hegedű, mint egy modern hangszer. Az elmélet azt is megmagyarázza, hogy az elektroncsöves audio-komponensek hangzása általában miért kellemesebb az emberi fülnek, mint a félvezetős konstrukciók, annak ellenére, hogy a harmonikus torzítás általános (mérhető) szintje általában többszöröse a félvezetősökénél. A kiváló konstrukciójú félvezetős egységeknek kompatibilitási okokból általában szimmetrikusnak és aszimmetrikusnak is kell lenniük, míg az elektroncsöves technikának „csak” RCA csatlakozásúnak kell lenni. Végül is, a legjobb hangzású elektroncsöves készülékek – CAT, Jadis, Kondo of Japan, Triode, Leben – csakis RCA csatolásúak.
A lemezjátszóhoz használatos csatlakozó kábel – a hangszedőtől a phono fokozatig – esetében jobb megoldás, ha az szimmetrikus kapcsolatot tartunk fenn. A hangszedő szimmetrikus jelforrás, ráadásul a jel nagyon-nagyon kicsi. Viszont hagyományosan, a technikai okokkal ellentétben, a legtöbb RCA kábeleket használ. A szabványos kábeleket nem lehet „átalakítani” a csatlakozók cseréjével – mert, mint már említettük, ezek a vezetékek belül eltérőek.
A kétvezetékes hangsugárzó csatlakozás (bi-wiring) fő oka a közép/magas és a mély hangrendű frekvenciákat hordozó kábelek közötti kölcsönhatás kiküszöbölése. A kettős huzalozásnak két fő típusa van: 1. a valódi kettős huzalozás (bi-wire) és 2. a közösen induló, de kettős vezetékezés (bi-cable).
A valódi bi-wire huzalozás két különálló kábelkészletet futtat, amelyek mindegyike külön a saját szigetelésével gyártott. A valódi bi-wire kiküszöböli mind a közvetlen, mind az elektromágneses kölcsönhatást. Ebben az esetben minden kábelt egyedileg villával vagy banándugóval zárnak.
A közösen induló, az indulási pontban kettéágazó, kettős vezetékek egy kicsit mások. A közös szigetelő-köpenyben lévő vezetékeket két elektromosan elkülönített kötegre osztják, és mindegyik köteget saját villával vagy banándugóval zárják le mindkét végen. Mivel a kötegek elektromosan el vannak szigetelve, az ilyen típusú dupla huzalozás kiküszöböli a kötegek közötti közvetlen elektromos (galvanikus) kölcsönhatást, de az elektromágneses kölcsönhatás továbbra is fennáll, mivel a kötegek egymáshoz közel, közös köpenyben futnak. Mint látható, csak a valódi bi-wire teszi lehetővé a koncepció teljes kihasználását. A valódi bi-wire nagyon kevés teljesítmény veszteséggel jár, ezért általában a valódi bi-wire egyértelműen jobb, mint más megoldás. Valóban nem olyan kényelmes, mintha a kábelek egy közös „kabátban” lennének, de teljesítmény szempontjából jobb, mert a bi-wire fő értelme a basszust hordozó kábelek és a közép/magas frekvenciák közötti kölcsönhatás kiküszöbölése. Ne feledjük, hogy bár a dupla-kábelezés jó ötlet, a nagyobb teljesítményű kábelek használata egyvezetékes konfigurációban lehet jobb, mint a gyengébb kábelek használata dupla konfigurációban! A valódi kétvezetékes konfigurációban minden hangsugárzónak négy kötő-oszlopa van; mindegyikhez külön kábel tartozik; ezért oldalanként négy külön kábel van. A hangzás szempontjából akkor a legjobb, ha mind a négyet külön tartjuk.
Ha az erősítőnek nincs négy csatlakozója oldalanként, és nincs A-pár + B-pár együttes kapcsolási lehetősége – egyszerű sztereó erősítők esetén – javasoljuk, hogy szereljen két villát egyetlen kötő-oszlopra az erősítő végén. Ha két villa felszerelése egyetlen kötőoszlopra nem lehetséges – akkor az opció az, hogy az egyik kábelkészletet banándugóval rendelje meg az egyik végén, a másikat pedig villákkal (és szereljen fel egy villát és egy banándugót ugyanarra a kötő-oszlopra). Egy másik lehetőség egy egyedi kétvezetékes készlet megrendelése, amelynek mindkét vezetéke gyárilag egyetlen villában van. Mint minden egyedi megrendelésű – azaz nem szabványos – kábelkészlet elkészítése extra időt igényel.
A tömör ezüst banándugók valóban és reálisan összehasonlíthatóan, minden tekintetben jobb hangzás-teljesítményt nyújtanak – hangzásban és mérhetően, felülmúlnak minden más ismert alapanyagot. A sárgarézből vagy oxigénmentes rézből készült dugó – függetlenül attól, hogy milyen a bevonó anyag – NEM tömör ezüst. A készülékek és hangsugárzók telepítésénél a banándugók könnyebben és kényelmesebben használhatók.
A „jól képzett” tápegységek az AC-t szűrik, de a földelés úgy megy be és ki, ahogy van…
A legtöbb tápkondicionáló tesz valamit az árammal, de egyáltalán nem tesz semmit a földeléssel és valószínűleg ez az oka annak, hogy egyes tápkondicionálók keveset javítanak a hangzáson. Érdekes, hogy a hálózati tápkábelek hangzásra gyakorolt hatása, a „hangja”, többnyire nem a váltakozó áramú vezetékektől függ, hanem a földvezetéktől, amelyet árnyékolni KELL! Mivel a „földút” benne van a hangvonalban, leginkább ezért „szólnak” másképp a különböző AC-tápkábelek!!!
A kábelek irányítottsága. Egyes audiofilek úgy vélik, hogy egy bizonyos irányba történő telepítés után a kábeleket ugyanabban az irányban kell használni a továbbiakban. A hiedelmek tekintetében egy műszaki megjegyzést érdemes megemlíteni. A piacon kapható kábelek legalább 99%-a sem irányított, függetlenül a rajtuk lévő „jel irány” jelektől. Léteznek azonban irányított kábelek, amiket így terveztek, így gyártottak. Például: képzeljük el, hogy van egy lapos huzalból készült kábelünk. De, ennek a lapos vezetéknek a szélessége nagyobb a kábel egyik végén, összehasonlítva a másik végével. Az ilyen konfiguráció valóban irányított kábelt eredményez, amely várhatóan másképp fog szólni, ha megfordítják. Számos jelenlegi kábel valóban irányított és irányjelek vannak rajtuk. Ha nem találja rajtuk a jel irányt – a kábel nem irányított tervezésű, azaz ez a kábel szimmetrikus, és mindkét irányba telepíthető. (szerkezetét meg lehet nézni a gyártó honlapján)
A hosszú összekötő-kábelek és a rövid hangszórókábelek jobban teljesítenek, mint a rövid összekötők és a hosszú hangszórókábelek. Nem javasoljuk a hosszú hangszóró kábeleket (hosszú = hosszabb, mint 3 méter), mert ez túl hosszú a legjobb hangzás-teljesítményhez. A hosszú összeköttetések és a rövid hangszórókábelek mindig jobbak, mint a rövid összeköttetések és a hosszú hangszórókábelek, egy egyszerű ok miatt: a hangszórókábelek által szállított áram sokkal nagyobb, mint a vonalszintű összeköttetésekben. Általában – százezerszer nagyobb és gyakran akár egymilliószor(!) is nagyobb.
Az elektronikai részegységek bemeneti impedanciája 10 kOhm és 100 kOhm között változik (20 kOhm jellemző). Így a (tipikus) 1 V-os jellel 100 mikroamper vagy kisebb áram van, 50 mikroApmer jellemző a félvezetős, és néhány 10 mikroAmper az elektroncsöves elektronikákra. A hangsugárzó impedanciája általában 4 Ohm és 16 Ohm között változik, bizonyos alacsony frekvenciákon gyakran 2 Ohm-ra csökken. Így ahhoz, hogy csak 50 Watt teljesítményt biztosítsunk egy hangszórónak, 3,5 Ampert kellene futtatni 4 Ohm-on, és nagyjából 5 Ampert a bizonyos frekvencia legalacsonyabb pontján. 100 Watt ellátásához 7 Amperre lenne szükség. A nagyobb teljesítmény még nagyobb követelényt igényel. 5 Amper kontra 50 mikroAmper = 100 000. Elektroncsöves erősítéssel ez fél-milliószoros lesz – óriási különbség! Itt a különbség a hangszórókábelek által szállított áramok és az összekapcsolt áramok között. Így az elektromos áram-különbségek miatt (de nem csak azért, mert más tényezők is hozzájárulnak, de ez túlmutat ennek a cikknek keretein) a jel sokkal jobban romlik a hangszórókábelekben, mint az összeköttetésekben, és sokkal nehezebb és sokkal drágább a jó teljesítményű (azaz jó hangzású) hosszú hangszórókábelek készítése, mint a hosszú vonalszintű összeköttetéseké.
– folytatjuk –
