Hans Lüdemann Trio Ivoire: Timbuktu
Az egyik legkeresettebb német jazz-zongorista, Hans Lüdemann neve itthon is sokak számára ismerősen cseng. Ez nem véletlen, hiszen a muzsikus különböző formációk tagjaként több alkalommal is fellépett már nálunk, valamint a Budapest Music Center Records gondozásában már több albuma jelent meg. A most bemutatásra kerülő albumon a Trio Ivoire tagjaként játszik. Az új, a Challange Records gondozásában megjelent, Timbuktu címet viselő lemez nem az első Afrika témájú anyaga Lüdemann-nak. Gondolunk itt például a 2002-ben kiadott Trio Ivoire, a 2004-es African Variations és a 2006-os Touching Africa című albumra. Az új album a negyedik kiadvány a trió repertoárjában.
A világon egyedüli zongora-balafon-dob összeállítású Trio Ivoire-t három igazi, egymástól sokban különböző zenészegyéniség alkotja. Közös viszont bennük olthatatlan szenvedélyük az együttes játék iránt, s az a kimeríthetetlen pozitív energia, amellyel minden klisét kerülő muzsikájukat közönségük felé közvetítik. A trió zenéjének védjegye Lüdemann markáns, félreismerhetetlen játékának ötvöződése a „balafon varázslójának”, az elefántcsontparti Aly Keitának csodálatos, virtuóz előadásával. Aligha véletlen, hogy a trió művei mindig sikerrel kerülték el a jazz, vagy a világzene műfajába történő beskatulyázást. A két szólista látszólag különböző világa közötti hihetetlen spirituális összhang létrejöttében komoly összekötő szerepet vállal a dobos Christian Thomé ütős hangzása. Egyéni stílusa tiszta, világos rendet visz a legbonyolultabb ritmusszerkezetekbe és színt varázsol még a legegyszerűbb groove-okba is. A Timbuktu címet viselő, közel egy órányi játékidőt képviselő albumra 11 remek szám került. A kínálatból a címadó Timbuktu, a Maloya és a Makuku számíthat kiemelt figyelemre.
A Trio Ivoire a muzsikusok személyes, a jazzben, az európai, illetve afrikai zenében gyökerező intuíciójából táplálkozva hozza létre összehasonlíthatatlan, modern hangzását, ahol már szó sincs konkrét népzenéről, sokkal inkább egy globális valóság kifejezéséről, melyben a nyugat zenéjévé vált jazz szembesül eredeti forrásaival és európai polifónia olvad egybe afrikai poli-ritmusokkal.
Vein: Jazz Talks
A Michael Arbenz – zongora, Thomas Lähns – nagybőgő, Florian Arbenz – dob felállású, Vein névre hallgató svájci jazz trió 2006-ban lépett be a lemezes előadók táborába a Vein-Vein címet viselő korongjával. A debütáló produkciót számos sikeres hanghordozó követte, melyek közül a legújabb a Jazz Talks címet kapta (Unit Records). A Vein esetén a trió elnevezés inkább formálisnak tekinthető, hiszen időről-időre vendégmuzsikusokkal is dolgoznak. A közelmúltban, a budapesti fellépésükre például az amerikai szaxofonos legenda, Greg Osby társaságában érkeztek. Valamint a most bemutatásra kerülő album a népszerű szaxofonos Dave Liebman közreműködésével készült. Ahogy már megszokhattuk, bármerre is járunk a világban mindenütt találhatunk magyar kapcsolódási pontokat. Ez így vagy a svájci zenekar estén is. Náluk a „magyar vonal” a nagybőgős révén van jelen, ugyanis Thomas Lähns tanárai Elekes Tibor és Kostyák Botond voltak.
Az új albumon 13 számot találunk, amelyek között éppen úgy jelen vannak a rövid, egyperces tételek (pl. a Small Talk 1-2-3), mint a nagyobb lélegzetű kompozíciók (pl. a Negative Space, 7:41). A trió játékában aligha lehet kivetnivalót találni, pontosan, tökélyre törekvően játszanak, ettől azonban nem válik hideggé, idegenné az előadásuk, hanem megmarad egyfajta természetesség, lágyság a zenéjükben. Az általuk képviselt zenei stílus leginkább a „rádióbarát zene” kategóriába tartozik. (Habár, ennek ellenére ritka vendégnek számítanak az ilyen dallamok az éterben.) A Vein tagjai érezhetően nem hagyják, hogy körüllengje őket a kivételes tehetségű, ámde közönségüktől eltávolodó művészeket övező áhítat, ők egyszerűen csak zenélnek és ez örömmel töltötte el őket éppúgy, mint a lemezhallgatót. A zenekar – ahogy ez a pesti koncerten is látszott – a tagok maximális egyenlőségén, tökéletes zenei együvé tartozásán és a köztük lévő szimbiotikus kölcsönhatáson alapul – ez a sikerük egyik záloga. Annak ellenére, hogy rendkívül bravúrosan játszanak a lemezen a virtuozitás egyikük esetében sem válik kiüresedett, csupán technikailag kidolgozott profizmussá, hanem mindvégig jelen van benne az alázatos muzsikus. David Liebman hozta az ő jellegzetes és modern, de a hagyományt mindig tiszteletben tartó stílusát, amelynek köszönhetően a mai jazzélet legfontosabb szaxofonosai között tartják számon.
Los Quemados: The Circling Bird
Nem kell mindig a tengerentúlon keresgélni azoknak, akik minőségi jazzre vágynak, hiszen a kontinensünkön is bőséges kínálat az izgalmas produkciókból. Mindössze egy kicsit nagyobb bátorságra van szükség a hallgatóktól, hogy az ismeretlenebb zenekarok lemezeit is bevállalják.
A prágai székhelyű – számos magyar kapcsolódási ponttal rendelkező – Los Quemados névre hallgató formációt a Jaroslav Jezek Zenei Konzervatóriumban végzett muzsikusok alkotják. A Jakub Doležal (szaxofon) Jan Balek (billentyűs hangszerek), Filip Spalený (basszusgitár) és Ondrej Pomajsl (dobok) felállású zenekar a közelmúltban legújabb lemezüket, a „Circling the Bird”-öt mutatta be. Ez az együttes harmadik albuma, ami a 2012-es „Sirius” és a 2011-es „African Sailor” folytatásának tekinthető. A friss hanghordozóra 10 szám került, melyek döntő többségét a zenekarvezető, basszusgitáros Filip Spalený jegyzi szerzőként. A repertoárban olyan remek felvételek követik egymást, mint a címadó The Circling Bird, a Michael, a Chords From The Dustbin és a Strut-Like.
A Los Quemados zenéje csodálatosan megnyugtatóan hat és valami kellemes derűt varázsol a hallgató arcára, némi álmodozós hangulattal fűszerezve (ez a hatás az élő koncerten szemmel látható volt, de otthoni körülmények között is működik). Az új lemez és a koncert alapján a zenekar összességében egy nagyon összehangolt csapat benyomását kelti, egyértelműen látszik, hogy őszintén szeretik, amit csinálnak.
Lucian Ban Elevation Quartet: Songs From Afar
Az Elavation Quartet-et az Erdélyben született jazz zongorista, Lucian Ban vezeti. A zenekart Ban és a szaxofonos Abraham Burton alapította 2007-ben. Velük együtt a csapatban még John Hebert (bőgő) és Eric McPherson (dobok) játszik. Az Elevation új albuma a Songs from Afar (Dalok messziről) címmel néhány hete, 2015 őszén jelent meg a Sunnyside Records gondozásában. Az együttes új hanghordozóját az energikus, erős szólók mellett a megkomponáltság, a markáns ritmusalapok, valamint a dallamosságból fakadó befogadhatóság jellemzi. A „húzósabb” számok mellett a repertoárban szép számmal vannak lágy melódiák is. Olyan pillanatok, amikor csak a zongora és a szaxofon vagy a zongora és a bőgő szólt. Annak ellenére, hogy a kompozíciókat – mind komponálásban, mind az előadásban – mérnöki precizitás jellemezi, nem válnak „hideg” darabokká, megmaradnak élő organizmusnak. Remek kapcsolat van a zenekart alkotó muzsikusok között. A bőgős Herbert és a dobos McPherson között folyamatos a kommunikáció, mosollyal, fejbiccentéssel, apró intésekkel ösztönözik egymást jobb és jobb teljesítményre. Lucian Ban játéka úgy tudja derűre hangolni a hallgatót, hogy közben komoly dolgokról is „beszél”. A szaxofonos Abraham Burton igazi nagypályás amerikai zenész, aki számos, a jazzben ikonikus alaknak számító muzsikussal játszott már együtt. Méghozzá úgy, hogy önmaga is felkerült a legkeresettebb szaxofonosok listájára. Ezen a lemezen is remek formában játszva csillantja meg professzionális tudását. A stúdiómunkában két vendégmuzsikus is részt vett, az egyikük a brácsán játszó Mat Maneri, a másik pedig a néhány számban énekelő Gavril Tarmure volt.
A Songs From Afar című album csalhatatlanul magán viseli a new york-i közeg hangulatát, színeit, ízeit, de mindezt úgy, hogy jól azonosíthatóan az erdélyi szálak is megmaradnak (pl. Transylvania Sorrow Song). Az Elevation Quartet új lemeze tartalmas hallgatni-valót kínál a minőség jazz híveinek és méltán követel magának helyet a lemezgyűjteményekben.
Pavel J. Ryba & The Fish Men: The Castle
Pavel J. Ryba az egyik legismertebb cseh basszusgitáros, aki az eddigi pályafutása során a világ legjobb koncerttermeiben lépett már fel az Egyesült Államokban, Argentínában, Chilében, Európában. Közép-és Kelet-Európában, de eljutott még Oroszországba is. Egy korábban adott interjújából kiderül, hogy hajdan a pályáját saját építésű basszusgitárral kezdte. Természetesen ma már befutott zenészként Fender-en játszik. A muzsikus külföldi elismertségéről jól tanúskodik az a tény is, hogy a 2004-es, Morally Topless című albumát olyan legendás zenésszel közösen készíthette el, mint Mike Stern. A The Castle című lemezét egy sokkal nagyobb létszámú formációval készítette, mint amivel nálunk fellépett. A hatfős, „lemezes” zenekara The Fish Men névre hallgat. A lemezfelvételek Prága egyik leghíresebb épületében, a várban készültek. Az extra hosszúságúnak is minősíthető, 77 perces korongon nyolc szerzemény kapott helyet. A kompozíciókat kettő kivételével a basszusgitáros jegyzi szerzőként. Az egyik kivétel az album nyitó tétele, az „Introduction”, amelyben Václav Klaus „kap szót”. A másik pedig egy jazz standard feldolgozása a Straight No Chaser (T. Monk).
A lemezen keresztül mindenki átéli azt az életérzést, amit a jazz lendülete ad, amit a 3 főből álló fúvós szekcióval, ütős-hangszerekkel, elektronikus hangzásokkal és harmonikával felépített hangszerelés energiája nyújthat. Az album repertoárjában éppen úgy jelen vannak a rövidebb játékidejű számok (pl. a már említett T. Monk kompozíció), mint az extra hosszú felvételek (pl. a Tomorrow Wil Be Better, 17:45). A The Castle egy tökéletes belépőt jelent a cseh jazz világába.
Otto Hejnic Trio: One
A dobokon, kongán, djembén és zongorán is remekül játszó muzsikus, Otto Hejnic a prágai jazzélet egyik legszínesebb figurája. A hosszabb időszakon keresztül a tengerentúlon is dolgozó muzsikus számtalan zenekarban működött közre, sideman-ként mintegy 30 CD-n szerepel. Személyes stílusa, és sokoldalúsága révén a legkeresettebb dobosok közé tartozik. A saját lemezes karrierje 2004-ben indult a Live from New Orleans című albummal. Új együttesével, az Otto Hejnic Trio-val készített korongja a One címet kapta. A lemezen Ondrej Krajňák zongorista és Josef Fečo nagybőgős voltak a társai.
Az album repertoárja 9 számból áll, valamennyi Hejni saját szerzeménye. A rögzített kompozíciók meglehetősen széles skálán mozognak. Amíg a Preludium For Angela” egy meditatív, balladisztikus tételnek tekinthető, addig például a Labyrinth egy sodró lendületű szám. Hozzávetőlegesen ez a két „szélsőség” jelöli ki azt a pályát, amelyen az album 50 perces eseménye zajlik. A zenekar nagyon jól megtalálja az egyensúlyt a lágy és az erőteljesebb játék között. Az előbbire példaként ott van a kicsit swinges Skeleton Key és a lírai ballada a Silver Rain. Az energikus vonulatot pedig a Born In August és a Sough képviseli.
A One című album nagy erénye az, hogy melyik számot választhatja ki a hallgató biztos lehet benne, hogy teljesen más lesz, mint az utána következő, vagy az azt megelőző. A sokrétű anyagban egyszerre van jelen a dinamizmus és a lágyság, ami egyfajta hullámzó jelleget, lüktetést ad az anyagnak.
