– avagy, melyik a fontosabb?
Az egészséges fiatal nők általában jobban hallanak, mint az egészséges fiatal férfiak. Ez igaz; bár az emberi hallás normál tartománya általában 20-20 000 Hz, az érzékelési küszöb (a hallható hang legalacsonyabb hangereje) és a magas frekvenciájú tartomány (a hallható legmagasabb hangok) érzékelésében a nők bármely életkorban általában jobbak, mint a férfiak. Akkor miért nincs több női audiofil? Ha ők jobban hallanak, mint mi, akkor valószínűleg jobban bele fognának a zenehallgatásba, mint mi? És annak ellenére, hogy a hölgyek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a mechanikus vagy elektronikai dolgoknak, nem gondolnánk, hogy ők is közénk az audiofilek táborába tartoznának? A tény azonban az, hogy az audiofilek 97%-ban férfiak. Az is tény, hogy az audiofilek átlagéletkora manapság az 50-60-as éveik közé esik, sőt. Ez azt jelenti, hogy túl vagyunk a Baby Boom csúcsán, amelyre az audiofil cégeknek és magazinoknak hatással kell kell lenniük, ahogy ez a generáció érik. Amikor az érték- és esztétikai felfogásról van szó, nemzedékváltások következnek be. Azt azért jó tudni, hogy az audio-élet éppen a zene miatt nem ér véget 60 évesen.

Az emberek túlnyomó többsége, koruk előrehaladtával, már nem hall olyan jól, hallás-képességük, különösen magasabb frekvenciákon, jelentősen romlik. Szóval, voltunk mostanában Hifi Show-n? Észrevettük, hogy a látogatók nagy többsége idősebb férfi volt? És aki a sajtó számára kritikákat ír, szintén középkorú vagy „látható érettségű”. Hogy lehetséges ez? És mit jelent ez a vélemények érvényessége szempontjából? Úgy tűnik azonban, hogy a hallással kapcsolatos tényezők nem befolyásolják a vélemények minőségét. Általánosságban elmondható, hogy a legtöbb audiofil, amikor ugyanazt a felszerelést hallgatja, mint a szakíró, nagyjából ugyanazokra a következtetésekre jut. Sőt, bár ennek fizikailag lehetetlennek kellett volna lennie, azt állította, hogy képes „hallani” a képalkotást és akár a hangosítás létét is, és mindkettőt rendszeresen kommentálta értékeléseiben.

Újabb kérdések: hogyan lehet az, hogy a férfiak – akik nem hallanak olyan jól, mint a nők – akár hifi-őrültek is lehetnek, a nők pedig nem? És, hogyan lehet az, hogy a fiatalabbaknál gyengébb hallású érett korú férfiak éppen azok, akik gyakran értékelik a készülékeket és hangsugárzókat a fiatalabbak szemszögéből? És hogyan lehet ragaszkodni ahhoz, hogy a mono hang és a 78 fordulat/perc sebességű felvételek valósághűbbek, mint egy modern sztereó rendszer, amely a legújabb szoftvert játssza? Ez az egész a hallás és a hallgatás kérdése, mert egyesek jobban hallanak, mint mások, mások viszont jobban hallgatnak. A nők, a férfiakkal ellentétben – akiket egy nagyszerű felvétel elragadtat – hajlamosak egy nagyszerű dal szövegét hallgatni és érzelmi tartalmát preferálni. Ezért úgy tűnik, hogy a hölgyek mindig ismerik a dalok szavait, mi pedig csak ritka esetekben. A szavak azok, amelyek felkeltik a figyelmet, és – kivéve, ha táncolunk – soha nem ad többet, mint csak minimális figyelmet a zenére. Egy másik dolog, aminek mindehhez köze lehet: az idősebb audiofil férfiak, mind akik a zenei valóságra törekszünk, jobb elképzelésük van arról, hogyan is hangzik a zenei valóság.

Szeretnénk rámutatni arra, hogy ma már nehéz olyan zenét találni, amely ne a hangszórókból szólna. Templomokban hallhatunk orgonamuzsikát, koncerttermekben, szórakozóhelyeken, bárokban, amelyekben – esetleg egy énekes vagy szólista mikrofonját leszámítva – vagy mind, vagy legalábbis nagyrészt „élőben” hangzanak el. Manapság azonban több az olyan „koncert” helyszín – még a legkisebbek és legintimebbek is – amelyik hangerősítő rendszerrel vannak feszerelve, hogy biztosítsák, hogy a hang minden álló- vagy ülőhelyre eljusson. És, amire az emberek azt gondolják, hogy „élőben” hallják, az már átesik egy keverőpulton, egy hangszínszabályzón vagy más „jelfeldolgozáson”. Mindez egy érdekes következményt hoz létre: az emberek zenét hallanak egy erősítő-rendszeren; gondolva, hogy így hangzik az élő zene; és megpróbálják meg ezt a hangzást – tulajdonképpen egy PA-rendszer hangját – otthon megvalósítani.

Miután az idősebbek tudják, mire kell figyelni egy felvétel vagy egy zenei rendszer hangjának értékelése során, nagyobb eséllyel hallgattak és hallanak élőzenét, ami valóban élőzene. Tudják például, hogy a hegedűk nem „édes” hangúak, hanem a hangjukat a lószőrből készült vonó mikroszkopikus tüskéi adják, amelyek egy feszített húron „reszelődnek”, és ennek tulajdonítható maga a hangzás. Tudják, hogy a rézfúvós hangszereknek, mindegyik egyedi és sajátságos hangszín-spektruma tetején van egy érces felhangja, amelyet csak egy igazán finom audio-rendszer képes pontosan rögzíteni és reprodukálni. Tudják, hogy a dob egy „bőr” és egy rezonáns légtér, hogy egy jó rendszeren hallani kell ezt a bőrt és azt a teret, nem csak tompa puffogást. Ha hallottak három méter közelről egy nagybőgőt, tudják, hogy háromféle hangot tud kiadni, az egyiket pengetéskor vagy vonóhúzáskor; a másikat, amikor a hang a húron át a hídig terjed, a harmadik pedig ahogyan a hangszer teste rezonál, hogy teljes „virágát” hozza. Ezek olyan dolgok, amelyeket az audiofileknek tudni, ismerni és hallgatni kell.

És lehet, hogy éppen ez teszi az audiofileket igényes zenehallgatókká. Az „aranyfül” mítosza a legtöbb ember számára – még a legtöbb kritikus értékelő számára is – valóban mítosz. Nem az a különbség, hogy milyen jól hallunk (ezt a nők bebizonyították), hanem az, hogy mennyire jól hallgatunk. Csodák rejlenek a felvételekben, a zene sokkal több, mint egy dallam, egy ütem és talán néhány dalszöveg. De, soha nem fogod megtudni, ha nem teszel erőfeszítést annak érdekében, hogy jobban meghallgasd. Venni kell a fáradságot, hogy figyelmesen hallgassunk zenét, akkor láthatóvá válik, hogy a zene mennyivel többet mond.