A „Felismerni a kanászt” című és kezdetű régi nóta szövegének köszönhetően könnyű a kanászokat cifra járásukról felismerni, vagy ha éppen ácsorognak, ott az elől fűzött bocskor, ne adj’ Isten a tarisznya. De, hogyan ismerjünk fel egy iker (duál) mono erősítőt? Elmeséljük!
Először is beszéljünk az egész dolog értelméről, hogy képben legyünk miért fontos a kérdés. A lakótelepen élő zenehallgatók nap mint nap találkoznak az áthallás nevű jelenséggel. Hol ők hallgatják a szomszédokat, hol azok őt. Nincs ez másként a sztereó bal és jobb oldali csatornák között sem. Minél közelebb futnak egymás mellett a jelek, illetve minél több fokozat foglalkozik velük egy fedél alatt, a jelenség annál erőteljesebb lehet. Miféle problémát okozhat, mikor a gyártók rettenetes értékű decibelekkel jellemzik a berendezéseiket az áthallás csillapítás rovatban? Itt egy pillanatra álljunk meg és tisztázzunk valamit. Ezek az értékek általában egy fokozat jól hangzó paraméterét mutatják és csak nagyon ritkán az egész készülékét. Hogy is érzékeltessük a dolgot szemléletesen?
Mondjuk egy milliós értéket képviselő hangszedő áthallás csillapítása 30 dB. Egy szintén komoly értékű sztereó erősítőé pedig 112 dB. Egy elektroncsöves előerősítő, ha jó helyről származik 65 dB-t tud, a McIntosh pedig ezt a mért értéket meg sem szokta adni, mert úgy sem megyünk vele semmire. (talán el lehet képzelni, hogy átlag feletti az adat) Mire jó tehát ez a számháború, ha a legkiválóbb hangzásra képes hangszedő is ilyen csapnivaló értéket mutat fel az elektronikák mellett? Arra, hogy ha egy mód van rá, ne romoljon tovább a forrás anyag színpad ábrázolása. Az áthallás ugyanis nem az átvitel sávszélességét rongálja, hanem a színpad ábrázolás fókuszáltságát és áttekinthetőségét, nem árt tehát, ha a lehető legkevesebb tartózkodik egy rendszerben. Mivel a gyári adatok úgy sem mondanak semmit, egyszerű szemrevételezéssel is meg lehet állapítani, hogy a gyártó mi mindent tett meg a jelenség elkerülése érdekében.
A „belépő kategóriában” a gyártók nem csinálnak ebből nagy ügyet, a bal és jobb csatorna jelkezelése a végfokok kivételével mindenben osztozik, szinte semmiféle szimmetria nem fedezhető fel a készüléken belül. Könnyen belátható, hogy ez nem duál mono topográfia. (megjegyezzük, hogy vannak olyan erősítők, amelyek egy sztereó végfok IC-vel oldják meg a teljesítmény erősítést, de ilyen mélyre nem szívesen süllyednénk ebben a cikkben)
Jobb eredmények érhetők el a részleges duál mono felépítés alkalmazásával. Itt az ár egy kicsit magasabb, (a gyártó költségei is) ami lehetővé teszi azt, hogy már az előerősítők is oldalanként külön legyenek választva. Középtájt fedezhető fel a jellegzetes szimmetrikus felépítés. Ezek a típusok sajnos nem mehetnek tovább a kettősségben, mivel alapvető elvárás, hogy digitális jeleket is fogadjanak. A duál DAC pedig luxus lenne.
A részleges duál mono topológiának is vannak fokozatai. Az előerősítők és a végerősítők közötti mechanikus távolság növelésével tovább javítható a hangzás. Itt szuper könnyű a szimmetriát felfedezni, ami bizony jót jelent.
A részleges duál mono felépítés csúcsa az, amikor csak a tápegység trafó közös a két oldalban. Még a stabilizált tápok is külön vannak felépítve, emellett külön tápegységet kaptak az egyes fokozatok. Jelen esetben van egy önálló impulzus tápja a készenlétnek, egy analóg táptrafója az előerősítőknek meg a kettős dekódereknek, és középen terpeszkedik a végerősítőket ellátó nagy trafó. Ennél többet tényleg nem lehet tenni részleges duál mono felépítés mellett a jó ügy érdekében.
Az igazi duál mono topográfia a tápegység trafótól kezdve mindenből kettőt tartalmaz. Mivel gyártási szempontból nézve elég komoly pénzpazarlás, manapság óvatosan alkalmazzák. Indoka pedig az, hogy amíg ennyire közel vannak egymáshoz a részegységek, addig úgy is kevés a hatás. Ugyanennyi költséggel szinte különálló mono blokkokat is lehet építeni, ami mellé pedig semmit nem kell magyarázni, ráadásul hangzásban is jobb.
