A hangmérnöki munkában a hangsávok tartalmának a létrehozott hang-színpadon történő elrendezése külön művészet. A sávokon rögzített hangzó anyagok, a különböző hangszerek hangja, esetleg hangeffektusok és ének/beszéd szerkesztési gyakorlata, a gyártási technikák és eszközök segítségével, magában foglalja az elemek meghatározását és létrehozását. Vannak szakemberek akik a hangtervezéssel foglalkoznak, nagy gondot és figyelmet fordítanak a naturalisztikus és absztrakt hanghatások felépítésére és megvalósítására. A kihasználható hang-terület különös figyelmet kapott a kvadrofon és később a különböző digitális, többcsatornás (DTS, Dolby Digital, DVD-Audio) formátumok hangzásának létrehozásakor.
A kortárs zenében, különösen a rock-, az ambient-, és különböző progresszív műfajú felvételek készítése során, a producer és a felvételi mérnök fontos szerepet tölt be a hangkép kialakításában. A hangtervező művészek specifikus hallási effektusokat, hangulatot adnak hozzá a produkcióhoz, és mivel maga az elektronikus zene meglehetősen széles technikák arzenáljából áll, általában jártasabbak az elektronikus zeneszerzésben és szinte belelátnak a szintetizátorok lelki-világába. Könnyebb lesz a dolgot példákon keresztül megérteni. Szemléletesebb ha elővesszük hanglemez gyűjteményünkből Michael Brook féle U2 – The Joshua Tree, George Massenburg féle Jennifer Warnes – Famous Blue Raincoat, Chris Thomas remekét a Pink Floyd – The Dark Side of the Moon vagy Brian Eno közreműködésével készült Paul Simon – Surprise című albumokat.
A zenei hangtervezés figyelemre méltó, elismert személyisége, többek között, egy olasz gyökerekkel született amerikai művész Suzanne Ciani, aki hat évesen kezdett zongorázni. Ciani (ejtsd: chah-nee) 1964-től 1968-ig a Wellesley College bölcsészettudományi karára járt, de komolyzenei képzést is kapott. Órákat vett a Massachusetts Institute of Technology (MET) egyetemen, ahol először tanult a zene technológiájáról. 1968 és 1970 között zeneszerzés szakon tanult a Kaliforniai Egyetemen, Berkeleyben. Első évében találkozott a hangszintézis úttörőjével, Don Buchla-val, majd később a keleti part szintetizátor-varázslójával, Robert Moog-al.
Nagy hatást tettek rá az analóg, moduláris szintetizátorok. Ciani elkezdett Donald Buchla feltalálónak dolgozni, a műhelyben egy berkeley-i tudós, egy filozófus és egy indiai táncos társaságában forrasztott, összeállította az elektronikai egységeket. …”Amikor a szintetizátorok elkészültek, teszteltem és kiszállítottuk, úgy éreztem, mintha gyerekeimet adnám oda”… – nyilatkozta. A Mills College elektronikus zenei központban, egy bérelt stúdióban, egy Buchla szintetizátorral töltötte idejét. Nyaranta számítógépes zenei kurzuson vett részt a Stanford Egyetemen, ahol Max Mathews, a számítógépes zene atyja, John Chowning és Leland Smith tanította. …”Dr. Donald Buchla a hangszer tervezés Leonardo Da Vinci-je”… – mondta egy interjúban.
Suzanne Ciani ma is szerelmes az elektronikus zenébe és elhivatottja a hangszernek. A Buchla 200-as sorozatú Electric Music Box egy előadói koncert-hangszer, rendkívül nagy kihívás játszani rajta. Rengeteg olyan technikai részletet tartalmaz, amivel az elképzeléseket meg lehet valósítani. Egy speciális alkategória, Don Buchla a teljesítőképesség tekintetében az összes moduláris tervezőt sarokba szorította. …”Az elektronikus zene nagyon sok mindent kínált, mert akkoriban a hagyományos értelemben vett zeneszerzőnek nagyon korlátozott lehetőségei voltak. Az elektronikus zene azt jelentette, hogy senki nem mondja meg, hogy mit csinálj, szabadon megtehettél mindent, amit csak akartál – akár egy hónapig készíthetsz egy darabot, ami tart!”… – emlékezik azokra az időkre.
1974-ben New Yorkba költözött, ahol többek között Philip Glass zeneszerzőt tanította a szintetizátor művészetére. Megalapította saját produkciós cégét, a Ciani/Musica-t. Inc., amely New York első számú hangtervező zeneháza lett. Rövid idő alatt az egyik legismertebb kereskedelmi zenei produkciós céggé vált az Egyesült Államokban, ebből következően filmes projektek következtek. 1982-es debütáló albuma, a Seven Waves eredetileg Japánban jelent meg. 1986-ban sikerült az áttörés, második albumával a The Velocity Of Love meghatározta a New Age műfaját. Az 1988-as Neverland karrierje csúcsának tekinthető. Suzanne-t Grammy-díjra jelölték, megszilárdította pozícióját, mint a szakterülete első számú női előadóját. 1992-ben, a 16. Keyboard Readers Poll Awards eseményen, megnyerte a Legjobb New Age billentyűs díját.
Suzanne sikeres New Age-zenét ír. Zenei képzettsége és az analóg zenei szintézis terén végzett úttörő munkája miatt 50-50 százalékban zongoraművésznek illetve szintetizátor művésznek tartja magát. …”Minden időmet a zongorával tölthettem volna, és talán jobb játékos is lehettem volna, de amúgy sem használom teljes mértékben a klasszikus zongora technikát, mert saját képességeim szerint írom a zenémet. A komponálási folyamat könnyebbé vált az olyan olcsó számítógépek megjelenésével, mint az Apple Macintosh, és azok kifinomult zenei alkalmazásaival. A számítógéppel sok mindent meg lehet tenni, de nem lehet egyszerűen szalagra másolni a számítógépről, mert a térbeli elhelyezéshez és a feldolgozáshoz az anyag részeket el kell különíteni, így továbbra is az a helyzet, hogy a legjobb jelet kapom a szalagon és hagyományosan keverem.”…
…”Amit csinálok az alapvetően kifejező kompozíció, bizonyos értelemben hasonló a jazz zenéhez. A jazzben egy dal a konténer, a kiindulási pont. Én, ugyanazokat a szekvenciákat használom amelyeket a 70-es években. Bár ebből a szempontból semmi sem változott, a kifejezés mégis más. Megvannak a nyersanyagok, amelyekkel indultam, de ez nem határoz meg mindent. Szóval, amikor fellépek, mindig az „Ocean”-nel kezdem, aztán minden dallam, minden effekt improvizációként fejlődik tovább. Az alaptól kezdve hagyom, hogy véletlenszerűvé váljon, azután visszatérek – amolyan klasszikus forma/formátum”…
Suzanne Ciani életébe való bepillantással, emlékeinek felidézésével, nyilatkozatainak segítségével képet alkothatunk a zene új, szerkesztéses megoldásainak értelmezéséről, értékeiről, a művészi hitvallásról. Cikkünk végére egy kis lemezajánló, mert a következő elektronikus zeneművészek is nagyban hozzájárultak a kortárs elektronikus zene kialakulásához, hatásuk nagy a mai elektronikus pop és rock-zenére. Szerepük volt a kvadrofónia első lépéseinél, hatásuk jelentős a mai digitális multicsatornás formátumok (Dolby Digital 5.1, DTS stb.) által közvetített tartalom hatásmechanizmusának kialakításában.
Clara Reisenberg Rockmore (1911 – 1998) litván származású hegedűművész, csodagyerek, a Theremin elektronikus hangszer virtuóz előadója, Nadia Reisenberg zongoraművész nővére volt. Leon Theremin-el való szoros kapcsolata révén Rockmore képes volt befolyásolni a hangszer tervezését és fejlődését.
Ajánlott zenei album: Clara Rockmore – Clara Rockmore’s Lost Theremin Album (Bridge Records, 2006)
Bebe Barron (1925 – 2008) és Louis Barron (1920 – 1989) két amerikai úttörő volt az elektronikus zene területén. 1947-ben házasodtak össze, nászajándékba kaptak egy magnót. A barátok és a bulik felvételére használták, később pedig megnyitották Amerikában az egyik első privát hangstúdiót. Nevükhöz fűződik az Egyesült Államokban komponált első elektronikus zene megírása mágnesszalagra.
Ajánlott zenei album: Louis & Bebe Barron – Forbidden Planet (Planet Records, 1976)
Else Marie Pade (1924 – 2016) dán zeneszerző. Édesanyja a bölcsőben ajándékba adta azt a képességet, hogy fogékony legyen a hangok világára – énekelt neki. A koppenhágai Kongelige Danske Musikkonservatorium zongora-tanszakát végezte. 1954-ben ő lett az első dán elektronikus és audio-effektusokat, szalagmanipulációs technikát felhasználó zeneszerző. Együtt dolgozott Karlheinz Stockhausen-el és Pierre Boulez-el.
Ajánlott zenei album: Else Marie Pade – Et Glasperlespi (Dacapo Records, 2001)
Daphne Oram (1925 – 2003) brit zeneszerző és elektronikus zenész. Az első brit zeneszerzők egyike volt, aki elektronikus hangzást produkált, a BBC Radiophonic Workshop társalapítójaként az elektronikus zene fejlődésének központi szereplőjévé vált. Pályafutása során előadásokat tartott az elektronikus zenéről és a stúdió technikákról. Könyve, az An Individual Note of Music, Sound and Electronics (1971) a hang fizikáját és az elektronikus zene megjelenését vizsgálja.
Ajánlott zenei album: Daphne Oram – Oramics (Paradigm Records, 2007)
Delia Ann Derbyshire (1937 – 2001) angol zenész és elektronikus zeneszerző. A „brit elektronikus zene meg nem énekelt hősnőjeként” emlegették, nagy hatással volt a Chemical Brothers duóra és Aphex Twin zeneszerző-DJ-re. Derbyshire halála után a padlásán talált 267 tekercs magnószalagot 2007-ben a Manchesteri Egyetemnek adták megőrzésre.
Ajánlott zenei album: Delia Derbyshire – The Delian Mode (Silva Screen, 2014)
Pauline Oliveros (1932 – 2016) amerikai zeneszerző és harmonikaművész, a háború utáni kísérleti és elektronikus zene fejlődésének központi alakja. Oliveros a Houstoni Egyetem Moores School of Music hallgatója volt, később alapítója és igazgatója volt a San Francisco Tape Music Centernek. 1988-ban leereszkedett a washingtoni Port Townsendben található Dan Harpole földalatti ciszternába, hogy felvételt készítsen, Oliveros megalkotta a „deep listening” kifejezést, ami az improvizáció, az elektronikus zene, a rituálé, a tanítás és a meditáció elvein alapuló esztétika.
Ajánlott zenei album: Pauline Oliveros – Accordion & Voice (Lovely Music, 1982)
Wendy Carlos (születési nevén Walter Carlos 1939) amerikai zenész és zeneszerző, aki hírnevét az 1968-ban megjelent Switched-On Bach című albumával érte el, melyen Johann Sebastian Bach műveinek népszerű dallamait játszotta el Moog-szintetizátoron. Az album széles körben terjesztette a hangszer népszerűségét, Carlos pedig három Grammy-díjat nyert vele.
Ajánlott zenei album: Wendy Carlos – Switched On Bach (Columbia, 1968)
Annette Peacock (1941) amerikai zeneszerző, zenész, dalszerző, producer és hangszerelő. Az elektronikus zene úttörője. Az 1960-as évek végén az egyik első volt aki saját énekhangját Moog szintetizátorral kombinálta. Már négy éves korában zenét írt, az 1970-es évek elején a Juilliard School diákja volt. Gary Peacock jazzbőgős felesége az 1970-es és 80-as években Karlheinz Stockhausen-el, Brian Eno-val, Bill Bruford-al és Mike Garson-al dolgozott. Felvételeiben a térhasználatot hangsúlyozza a free jazz mozgalmas, kakofón tendenciáival szemben.
Ajánlott zenei album: Annette Peacock – I’m The One (RCA Victor, 1972)
Meghallgattuk az említett művészek felvételeit, beraktuk a kedvencek közé és kiválasztottunk néhányat későbbi hangsugárzó-tesztjeinkhez alkalmi felhasználásra.
