A nagy internet robbanás után, merthogy letöltünk és nem vásárolunk, már kevés CD-lemez jelenik meg. Ami mégis a mágikus kis korongokra kerül mind olyan rangos kiadóktól ered akik eddig is mindent megtettek a kultúráért és a minőségi hangzásért. Mind olyan kiadvány ami nem milliós eladási példányszám, de számíthat az igényes ízlésű, fogékony közönségre. Szemezgetünk tehát a legjobb jazz, blues és rock felvételekből – már amikhez hozzájutunk – a teljesség igénye nélkül.
James Cotton – Baby Don’t You Tear My Clothes Telarc cd-83596
Az idén 78 éves szájharmonikás eddig kiadott közel harminc lemezén és a különböző híres blues muzsikusokkal összehozott felvételein bizonyította, ott a helye a hírességek (Blues Hall of Fame) csarnokában. A kezdetektől Sonny Boy Williamson együttesében, majd szinte az összes blues hírességgel jam-elve fejlődött odáig, hogy kihagyhatatlan a vérvonalból.
James Cotton egy gyapotültetvényen nőtt fel (mégis hol?) mint megannyi kisfiú abban az időben. Egy szájharmonikát kapott karácsonyra ajándékba melynek értéke 15 cent volt, gyorsan hallás után tanult a királyt, Sonny Boy Williamson-t hallgatva. Nem volt könnyű neki még akkor sem, vagy talán éppen azért, mert nagybátyja a legendás Sonny Boy Williamson. Fiatal emberként rengeteget utazott követve példaképét, aki csodálta a fiatalember tehetségét, míg sikerült átvennie a „bandát” Williamson halála után. Majd 15 éven át dolgozott az együttessel, utána csatlakozott Howlin Wolf zenekarához végig turnézva a délvidéket. James Cotton 1966-ra készen volt, hogy megvalósítsa saját elképzeléseit, a legjobb idők következtek, a rock & roll felfedte gyökereit és innen menthetetlen volt. Érdemes megjegyezni, hogy James Cotton hozzájárult egyik saját harmonikájával a legendás Smithsonian Institution állandó hangszer-gyűjteményéhez.
A …Baby ne tépd el a ruhámat… c. album még a 2004-es termésből való, rajta 13 „szerencsés” számmal. A harmadik szóló lemeze a Talarc kiadónál, éppen akkor készült amikor egészségi okokból abbahagyni kényszerült tevékenységét a James Cotton Blues Band-al. Rögtön az 35. évfordulós lemez (CD-83550) megjelenése után, amellyel W.C. Handy Award díjat nyert az év tradíciós album kategóriájában. Erős, jól odatett 13 dal felvétele. Visszatekintés a 30-as évekre amikor közepes tempójú, laza szerkezetű számok dúltak igen profi előadásban. Ugyanis nem lehetett ismételni a hallgatóság erre nem adott lehetőséget, ott és akkor kellett elkápráztatni a közönséget, ez tükröződik az eredményen is. Kilenc vendégművész és a „csapat” amelyben a szólógitáros Derek O’Brien, a zongorista David Maxwell, a basszusgitáros Noel Neal, és a dobos Per Hanson hozzájárul az autentikus hangvételhez és a siker megtartásához.
Mindenki, az ezzel a műfajjal ismerkedő és a blues fanatikus is élvezni fogja ezt a lemezt.
Cyrus Chestnut – Genuine Chestnut Telarc cd-83634
Cyrus a fiatal zongorista generáció követe. Baltimore-i születésű (Maryland állam) apja templomi orgonista, kilenc éves korától tanult klasszikus zenét a világhíres Peabody Intézetben. 1985-ben jazz zongorista diplomát szerzett Bostonban a Berklee College of Music-ban. Fiatalkori érdemei között tartják számon, hogy elnyerte a Eubie Blake Ösztöndíjat (1982), a Quincy Jones ösztöndíjat (1983), és az Oscar Peterson Ösztöndíjat 1984-ben.
Első albuma -Genuine Chestnut – a Telarc Records-nál. Rajta 11 számmal. Ez a lemez hűen tükrözi Cyrus Chestnut filozófiáját és a megtapasztalt zenei (jazz, gospel, klasszikusok, R&B) hatásokat. A kollektív zenélés minden időben és minden dalban nem elkülönülő hanem együttes munka, mindenkinek ennek kell alárendelnie tehetségét. Mint rendszerint most is triójával készültek a felvételek, Michael Hawkins bőgőzik Neal Smith dobol. Kiválóságok a vendégművészek is Russell Malone gitár és Steven Kroon ütőhangszerek személyében. A lemez magába foglal jazz-es értelmezésben néhány jól ismert pop számot az elmúlt fél évszázad terméséből, beleértve az 1970-es évek Bred együttesének soft-rock balladáját az „If” azaz „Ha” c. számának átdolgozását. „Ez a dal ott van bennem hatodikos korom óta” – emlékezik gyakran – „játszottam sok és különböző variációban, még az angoltanárom esküvőjére is, csak most kezdtem újragondolni” ez az album egyik csúcspontja, egy örömteli bebop szám. Ajánlott a Mason Dixon Line és a lemez zárószáma előtti I’m Walking c. Fats Domino remekmű és természetesen a záródal a Lord, I Give Myself to You.
Cyrus Chestnut folyamatosan turnézik triójával, szerepel jazz fesztiválokon világszerte, valamint a klubok és koncerttermek gyakori vendége. Sok nagyzenekar, többek között a Lincoln Center Jazz Orchestra, Dizzy Gillespie Big Band, és a Carnegie Hall Jazz Orchestra, mint szólistaként, mint zenekarvezetőként számít rá. A felvétel az Avatar stúdióban készült New York-ban Audio-Technica, AKG és Shoeps mikrofonokkal, DSD Sonoma processzorral, EMM Labs munkaállomáson, ATC SCM20 monitorok alkalmazásával. Mindez egy jó hangláncon meghallatszik, igazi audiofil felvétel.
Otis Taylor – My World is Gone Telarc TEL-34028-02
Apja szenvedélyes jazz rajongó, aki arra biztatta fiát, hogy zenész legyen. Bár Chicagóban született 1948-ban, költözött a család, amikor Denver (az Otis felvett név) Taylor még kisgyerek volt. Részben azért, hogy megvédjék fiukat a városi élet kemény valóságától. Amellett, hogy állandóan jazz-t hallgatott, apja jeles lemezgyűjtő, ekkor esett a Mississippi Delta legenda John Lee Hooker mély bűvöletébe, akinek szinte misztikus hangja még mindig visszhangzik Taylor saját munkájában.
A másik ének totem James Brown, akinek kiáltásai, üvöltése inspirálja a mennydörgő vokális kinyilatkoztatásra. Taylor már fiatalon elsajátította a bendzsó, a szájharmonika és gitár profi kezelését. Kereskedő lett, a művészet és a régiségek vonzották, és folytatta másik szenvedélyét a kerékpár versenyzést, mint edző.
Az én időm elment. Otis Taylor ebben a művében visszatér a gyökereihez, a zene és a narratív költészet által feltárja az indiánok küzdelmeit. Ez egy concept album, többszöri végighallgatás (első pit-től az utolsóig) után értjük meg. Önvizsgálat, utazás a múltba, az amerikai őslakosságra ható pszichés nyomás, mi történt és történik ma is az indián őslakossággal, a történet ma is aktuális. Egy emlékeztető Otis Taylor-tól megszokott rövidségben, gazdag bariton hangját arra használja, hogy közvetítse a történelem intim részleteit. Az egész koncepciót a vendégművész Mato Nanji Boulder bennszülött gitár-virtuóz ihlette, aki egy Jimi Hendrix emlékkoncert színfalai mögött odabökte, …az én időm elment…
„…Egy olyan világban, ahol sok a félreértés, a zene segítségével kommunikálnak az emberek. Meg kell kezdeni az egymás közötti akadályok lebontását, hogy valóban lássuk kik az indián ősök. Azért jöttem, hogy megbirkózzunk a gondolattal, hogy az album amit csinálok az lesz az örökségem. Én azt akarom, hogy az emberek akik szeretnek engem – a családom, a barátaim – büszkék legyenek…”
Otis Taylor 14 húros Santa Cruz gitárja és bendzsója azt az ökológiai hangzást hozza amelyen gyerekkorától felnőtt. Rengeteg díjra jelölték – többek között a rangos Academie Charles Cros díjra Franciaországban – számosat meg is nyert. Együttesében, akik állandó kísérői (Anne Harris hegedű, Larry Thompson dobos és a basszusgitáros Todd Edmunds) nagyon tehetséges világkarrier előtt álló muzsikus van.
The Slide Brothers – Robert Randolph Presents The Slide Brothers Concord CRE-34262-02
Egy különleges hangszer a sík-gitár virtuózait hallhatjuk ezeken a felvételeken. Ez az első Slide Brothers album, amelyet közösen Robert Randolph és John McDermott producerek vezetnek elő, magában foglalja a valaha feljegyzett 11 legdinamikusabb elektromos slide-gitár számot. Egy zeneileg perzselő, felemelő gyűjtemény acél-gitár riffekkel, egy album tele drágakövekkel. Függetlenül attól, hogy az ember spirituális szempontból nem a buzgó odaadás híve ezek a zenészek úgy végzik inspiráló dolgukat, hogy megismertessék és elfogadhatóvá sőt élvezetessé tegyék ezt a zenei stílust a szélesebb közönség számára. Calvin Cooke, Chuck Campbell, Darick Campbell és Aubrey Gent, a legnagyobb élő zenészek, akik megtestesítik az acél-gitár hagyományt.
Az albumban szerepelő dalok között az Allman Brothers klasszikusa, két Elmore James nóta, George Harrison a „My Sweet Lord”-ja és több instrumentális szám mind a nagy energiájú elektromos slide-zene dicséretét zengik. A slide-gitár utánozza az emberi hangot, különleges megjelenése emeli a zenekar nimbuszát. A művészek Calvin Cooke, Chuck Campbell, Darick Campbell és Aubrey Gent, de a többi játékos is Marcus Randolph (dobok) és Danyel Morgan (basszusgitár) Jason Crosby billentyű, Shemekia Copeland ének mélyen vallásosak. Annak ellenére, hogy a hangszernek nagy szerepe van az istentiszteleteken, ez a dinamikus, nagy energiájú zene soha nem maradt a templom belül. Elsősorban a blues rajongók között kezdett rendkívüli újfajta érdeklődés érződni e hangszer iránt. Ők akik kedvelték az elektromos gitármesterek mint Elmore James és Duane Allman játékát hamarabb fogadták be a vallásos ihletésű műveket. Ha Muddy Waters vagy az Allman Brothers mutatott be hagyományos hat húrú slide-gitár műveket, a kritikusok és a rajongók egyaránt merősítették a slide-gitár márkákat. Mivel a lényeg a művészi tisztaság Ted Beard, Calvin Cooke, Aubrey Gent és egyéb pedál ikonokat az egyház megvédte, az egyedülálló amerikai művészeti forma érintetlen maradt az üzlettől.
A Slide Brothers a közelmúltban az Experience Hendrix Tour részeként az Egyesült Államokban és Kanadában izgalmas telt-házas koncerteket bonyolított le, saját értelmezésük szerint játszva az olyan Hendrix dalokat, mint a „Purple Haze” és a „Foxey Lady”. A népszerű előadásokkal rajongókat nyertek akiket megfertőzött a szent acél. Robert Randolph-ot a lelkes reakciók nem érték meglepetésként. „…A cél az, hogy nyissa ki az emberek lelkének ajtaját ugyanúgy, ahogy zenei ajtókat nyitottak számomra…” magyarázta Randolph.
