Rengeteg történet szól a szerelmi háromszögekről. Akad köztük, a történetben szereplők és a sors függvényében, boldog, de tragikus is. A hifi-rajongók szerelmi háromszögének szereplői a lelkes zenerajongó, aki csöves erősítőn szeretné élvezni a csodálatos hangzást, és persze a rendelkezésre álló hangfala. Elő is állt minden szereplő! A történetben bonyodalmat a gazda elvárása, a rendelkezésre álló anyagiak, és a téves hitek fogják okozni. Sajnos bármilyen végkifejlet lehetséges a boldogságtól a tragédiáig. Elmeséljük, hogy miért.
Manapság divat szeretni az elektroncsöves erősítők hangját – megjegyezzük – nem alaptalanul! Ám legalább annyi boldog, mint tragikus történet olvasható a dologgal kapcsolatban mindenfelé. A gyanútlan zenerajongó első körben csak a happy end történeteket veszi figyelembe, a másik oldalról szólókat csak akkor olvassa, ha nem jött össze a jobb hang otthon. A zene-baráti társaságokban az igazi „vezérkolomposok” odáig merészkednek, hogy egy adott elektroncső típus hangzásába szerelmesednek bele, ami teljesen megbocsátható dolog, de ez nem univerzálisan alkalmazható mindenki számára, akárhány helyen is hangoztatják! A történetben szereplő két „hölgyként” megszemélyesíthető komponens az erősítő, és a hangsugárzó. Mindkettő rendkívül szeszélyes, a bonvivánnak észnél kell lenni, ha csak a jóból szeretne részesülni mindkettő részéről.
Kezdjük a hangsugárzóval! Gyakran be van betonozva a rendszerbe, minden előnyével, és hátrányával. Sok pénzt adunk érte, sokat várunk tőle. Ám, a gyártó mikor belőtte a hangsugárzó érzékenységét és a hangzását, rögtön szűkítette az erősítők körét, amivel az adott típus megmutathatja, hogy mire is képes. Garantáltan van neki egy teljesítmény zónája, amikor tökéletesen összeáll a hangzása. Ez alatt és felett sem az igazi a hangzás-bemutató. Az impedancia változásai csak tovább bonyolítják a dolgot, ám ezen majd később szomorkodunk.
Aztán ott van az elektroncsöves erősítő, amely alkalmazott cső típustól függően különböző teljesítményre képes. Az elvi teljesítmény bizony csak egy dolog, papíron mindig jobban hangzik, mint a valóságban. Miért? Mert az elvi érték töredékén található az a teljesítmény zóna, ahol a cső képes megmutatni a csoda hangját, és a rá jellemző hangzásbeli jellegzetességeket. Ez alatt és felett szintén nem az igazi.
Most pedig kössük össze az erősítőt a hangfallal, mert ez így szokás zene hallgatáskor. Annak a teljesítménynek ahol a hangsugárzó hangzása összeáll, összhangban kell lennie az elektroncső teljesítmény komfort zónájával, hogy happy end legyen. Ha ez nem jön össze, bizony tragédia a végkifejlet, aminek bizonyítékai különböző blogokon olvashatók. Hol volt a hiba? Azt kell mondanunk, hogy a bonviván rontotta el a dolgot! Nem a megfelelő szerelmi háromszögbe próbált csatlakozni. Nem mentség, hogy kívülről megtanulta a rendszer elemek műszaki paramétereit és mindenhol ezt hangoztatva próbált keresgélni. Korábban már több cikkünkben megírtuk, hogy ezek nem csak a halandók számára, de még a szakma öregjeinek sem szoktak sokat jelenteni. Az igazi hozzáértők onnan ismerhetők fel, hogy ezek alapján csak nagyobb (vagy kisebb) kedvet éreznek a kipróbálására, mert ott derül ki minden, és persze vannak meglepetések is!
A harmadik résztvevőről, a zenehallgatóról, még nem beszéltünk érdemben. Most jöjjenek az előnyös tulajdonságai, amik egyben a legnagyobb kihívást jelentik a másik két résztvevő számára! A hangrendszer-hallgató sajnos imádja a dinamikát, és korlátozott képességei ellenére részesülni szeretne a hangszer legapróbb neszeitől kezdve a leghangosabb dördülésig mindenből. Apropó! Belegondoltunk már abba, hogy mekkora a hangerő különbsége egy pergő dobnak a fém ecsettel való seprűzéstől a keményfa ütővel történő csapásig? Mindkettőt be kéne tudni mutatni, ráadásul gyakran egy felvételen belül. És akkor még nem is lövöldöztünk ágyúval!
A felvételben a seprűzés során egyértelműen ki kell derülnie eme ténykedésének, ezért a stúdióban a hangmérnök kicsit „tolni” szokta, de amikor a vad csapkodás kezdődik, azt célszerű korlátozni, mert a dinamikai arány bizony lehet akár százszoros, sőt több is. Igen, ez a beavatkozás bizonyos mértékben csökkenti a dinamikát, de ezzel bizony együtt él a rajongó tábor már viszonylag régóta, ezért hozzászokott. Igazság az, hogy jól is jön némi kompresszió, mert az erősítő teljesítményét hirtelen rettenetesen meg kéne növelni. OK! nem feltétlenül százszorozni, de olyan mértékben fokozni, ami már kívül eshet a cső-teljesítmény komfortzónáján, és minőség romlást okoz.
Eljött a korábban beígért szomorkodás ideje! Gondoljunk az összeomló mély-hangokra. A hangfal impedancia-változása is képes kibillenteni a csövet a gyönyörű hangjának komfortjából. Mikor a jel pillanatnyi értéke hirtelen lecsökken, az is megnövekedett teljesítmény igényt jelent, ami bizony minden esetben a mély-hangok ábrázolás módját érinti. Ha azt hisszük, hogy ravasz módon nagy érzékenységű hangfalat választva kihúztuk a méregfogát, hát tévedtünk! Ezek a fránya hangfalak ugyanis általában hatalmas impedancia változásaikkal döntik dugába a gazda hangzásbeli reményeinket. Végeredményben teljesen mindegy, miért nem szól jól.
Szóval akkor bele szabad szeretni egy adott csőtípus hangjába, vagy sem? Hallatlanul egyszerű a kérdés. Hallgatva már nem annyira. A boldog végkifejlethez elkerülhetetlen, hogy minden klappoljon. A cső teljesítménye és a típusa az alkalmazott kapcsolástechnikától függ. A hangfal paraméter változásait a műszaki adatok alapján lehetetlen felmérni. Ehhez jön még hozzá a néha földtől elrugaszkodott hallgatói igény, és ez a teljes tanácstalanság melegágya. Akárki akármit mond egy adott csőről, vagy erősítőről, az csak annyira legyen elegendő, hogy azon nyomban meghallgatni akarjuk, és nem látatlanba beleszeretni.
