Mindenki másképp csinálja…. Nem akarok vitát nyitni, és megpróbálom csillapítani lelkesedésemet, az igen jól eltalált konstrukcióval megáldott hangsugárzók iránt. Ezzel akár megelőlegezhetjük mondanivalónk végét, de! Ez a de, a meghallgatások során nem hagyott nyugodni. Végig az motoszkált a fejembe, miért szól a szélessávú hangszóró ilyen jól? Ha ez jól szól, akkor mi a probléma a többiekkel? Jobbak-e valójában a több-utas, megszokott konstrukciók? Hogyan mutassuk be a zenekedvelőknek, hogyan csináljunk kedvet az ilyen „szerkezetekhez”? Tegyünk-e hozzá aktív mélysugárzót, ha igen, akkor mi lesz a szuper magas hangokkal és a hangzási balansszal? Gondolom, ez másokat is érdekel.
Egy kis fizika, mint minden ezen a szakterületen, amit most az idő oldaláról kell megvizsgálni. A hangok összetett folyamatok állandó nyomás és sebesség változások. Egy zenei hang összetett jelenség, az alaphangról nem választhatók le a felhangjai. Ha ebbe mélyebben belegondolunk kézenfekvő, hogy az összes hangot egy hangszórónak kell sugározni. Igen ám, de a mély hangok jó sugárzásához nagy levegő-tömeget intenzíven kell megmozgatni, ráadásul ehhez nagy energia szükséges, a nagyobb membránfelület miatt nagyobb hangdoboz sem árt. A magas hangokat, és a legfelső, még meghallható frekvenciákat, csak nagyon merev és könnyű anyagból készült speciális kialakítású hangszóró-membránok képesek kisugározni. No, innen ered a három utas, három hangszórós elmélet, amelyben matematikai absztrakcióval három szakaszra osztjuk a teljes hallható hangtartományt.
A hangsugárzó terveinek elkészítésekor mindjárt jelentkezik az első probléma, a három hangszóró időbeli együtt futásának hiánya. Az egyes membránok támadási pontja nem egy síkba esik. Van egy másik gond is, hogy a három hangszóró két átfedési sávot is megszólaltat, ami a pontosságot veszélyezteti, növeli az elszíneződést és a torzításokat, sőt a dinamika érzete is csökken. (lásd: Fourier-elemzés, Wikipedia.hu) Bekövetkezik a rossz tranziens átvitel. Az emberi agy megpróbálja (elég rövid időn belül) kompenzálni a hallottakat és az memóriánkban „eltárolt” valós hangokhoz képest „összehasonlítási műveleteket végez”, megpróbálja helyreállítani a helyes információt. Ennek eredményeként jól elfáradunk zenehallgatás közben és ott hagyjuk az egészet.
Jó a szélessávú hangszóró. Pedig a frekvencia-átvitele sávhatárolt. A legmélyebb hangokat és a legmagasabbakat kisebb intenzitással sugározza. Mihez képest? Nyilván a kristálypohár valódi, csengő hangjához vagy a síron túli 16 Hz-hez képest. Ritkák az ilyen hangok a zenében? Igen. Jól szól, mert az egy pontból sugárzás csökkenti a falakról történő visszaverődések és többlet-interferenciák kialakulását. Tere pontszerű és többé-kevésbé kétoldalas, de hát hány hely kellene egy jazz trió megszólaltatásához? (talán három? – a szerk.)
Még egy érdekesség: …”Mivel a reprodukciós láncban minden elektronikus, mechanikus vagy akusztikai alkatrész, a céltól függetlenül, lerontja a finom részleteket, minél kevesebb alkatrész van az erősítő termináljai és a hallgatási helyiség között, annál jobb. Ide tartoznak a hagyományos keresztváltók is, amelyek ráadásul tönkreteszik a harmónia-szerkezet természetes integritását azáltal, hogy a felharmonikusokat elszakítják az alaphangtól. Ezek a problémák elkerülhetők a szélessávú hangszórók alkalmazásával”… – Edward James Jordan.
Jól szólnak az ilyen hangsugárzók, csak lemez-példákra nehéz hivatkozni, mert lehet, hogy azok a felvételek nincsenek meg az olvasók gyűjteményébe. Mindenképpen hallgassunk meg egy nagybőgős számot és rájövünk nem is kevés az a basszus. Nem gyomorba-vágó mozis robbanást kell elképzelni, hanem muzsikást, ahol a nagybőgő (vagy a basszusgitár) dallamot játszik. Vagy, hallgassunk meg egy dobszóló felvételét, mert akkor lesz elképzelésünk a cinnek méretéről, a dobbőr és a különböző káva anyagok, nem beszélve a dobtestek faanyagának hangzás-különbségeiről. Mindezen példák bebizonyítják, hogy a zene és a „zeneszerszámok” hangja a 50 Hz és 3000 Hz közötti tartományba esik, ebbe belefér az énekes 80 Hz-től 1 300 Hz-ig valamint az orgona és a hegedű is. Nem fér bele a túl-szintetizált magas hangok többsége, és nehezen sugározható az a mély hang effekt, aminek a hullámhossza nem fér be a lakásunkba, amit ezért csak a szomszéd „élvez”. Megint az a fránya fizika. De, a dolgok megértésén túl el kell tudni dönteni azt is, mit akarunk attól a hangsugárzótól, ami elé leülünk.
Egy szélessávú hangsugárzóval gyakran kell bemutatót tartani. Mindenképpen megfontolandó olyan állványos kis hangsugárzóval szemben, amit már le akarunk cserélni álló dobozra, de nem akarunk két „monstrumot” venni. Értékét mindenképpen növeli, ha a színválasztékban megjelenik a magasfényű zongoralakk akár fehérben is, vagy a fafajták közül a kanadai nyír, két egymással szembe néző erezettel. Maximalista vagyok! Nekem még egy kis gravírozott táblácskára írják rá a típus és sorozatszámot is – (ja, és a nevemet!:))
A végén a csattanó, az újabb kérdés felmerülése. A fenti ismérvek egy akármilyen szélessávú hangszóró hangdoboz/hangfal összeállításra jellemzőek? Vagy nem? Jogos a kérdés. A kérdés megválaszolásra vár, mindaddig, míg az emberiség a hangok közvetítésére, a hangszóró helyett valami egészen más megoldást nem talál ki. Könnyen meglehet, hogy akkor minden gondolat és fejlődést segítő kritika újra, elölről kezdődik.
