Karácsony előtti lemezajánlónk változatos kínálatával a jazz szülőhazájának területére kalauzol, egyfajta eszenciát nyújtva a jelenlegi felhozatalról.
Al Strong: Love Strong Vol. 1
Aki szeretne egy kicsit elmerülni a Washingtoni jazz világába, az most megteheti. Ugyanis az ott élő és alkotó trombitás, Al Strong most megjelent albuma, a Love Strong egyfajta kivonata az amerikai nagyváros pezsgő zenei világának. Jól érezhető a muzsikus azon törekvése, hogy valami monumentálisat alkosson. Ez előbbi, már a muzsikus gárda létszámán is meglátszik, hiszen közel két tucat zenész adta a tudását a lemezhez. Sőt, még a The Kidznotes Mozart Chorus-nak is jutott szerep, egy szám erejéig. A közreműködők közel fele „csak” vendégmuzsikus, akik néhány szám erejéig kapcsolódnak be a munkába. A nagy zenész mozgás következményeként a lemeznek van egyfajta jam-hangulata. A korongon közel egyórányi játékidő mellett 10 felvételt találunk. A kínálatban a klasszikusok (pl. a „My Favorite Things” – amit John Coltrane tett a jazz műfaj számára halhatatlanná vagy a Kenny Barron örökzöld a „Voyage”.) és a saját kompozíciók (pl. a „Getaway 9”) egyaránt jelen vannak. Az album olyan felvételei, mint a pl. a „Lilly’s Lullaby”, a „Ci’s Blues” és a „Blue Monk” vélhetően sokak szívébe belopják magukat.
Strong, ha követi a mostani irányt, akkor a jazzvilág fényesen ragyogó csillaga válhat belőle. A zenéjét öröm hallgatni, érződik rajta, hogy egy olyan nagyon elkötelezett egyénnek a munkája, aki – a tökéletesedés érdekében – sok időt tölt a játékának a csiszolásával. De, dicsért illet minden – Strong hívó szavára stúdióba vonuló – muzsikust is. Mindegyikük rendkívüli tudással, képességgel, kreativitással rendelkezik és szeretettel viseltet a jazzműfaj iránt. Kíváncsian várjuk a Love Strong Vol. 2 című albumot.
Tom McCormick: South Beat
A Baltimore-ból származó komponista-muzsikus, Tom McCormick az elmúlt két és fél évtized alatt igazán aktív szereplője volt a floridai zenei életnek. Nem igazán válogatott sem a zenei stílusok (jazz, pop, latin stb.) sem pedig a zenekarok mérete között, a triótól a big band-ig és szimfonikus zenekarig sok helyen megfordult. Ahol felmerült az igény egy jó szaxofonosra, ő ott azonnal megjelent. Sőt, a Miami Dade College főiskolai tanáraként a jövő muzsikus nemzedék képzésében is részt vesz. Úgy tűnik, hogy McCormick most látta elérkezettnek az időt, hogy kilépjen az árnyékból és saját albumot készítsen. Kollégákból és zenész barátokból toborzott egy nagy létszámú muzsikus gárdát és velük vonult a stúdióba. A közös munka eredménye a South Beat című album lett. Melynek a repertoárjában 10 kompozíciót talál a lemezzel ismerkedő. Többségük a szaxofonos saját szerzeménye, a többi pedig jól ismert sztenderd (közöttük olyan igazi klasszikusok, mint pl. a „Naima” (John Coltrane) és a „Barbara” (Horace Silver). A saját felvételek között olyan, kellemes melódiákat találhatunk, mint pl. a címadó „South Beat” a „Blue Cha” és a „Feel the Spirit”.
Összességében elmondható, hogy McCormick gyönyörű hangon muzsikált, a legmagasabb hangok is tisztán, szép hangszínnel, szépen formált dallamok részeként szólalnak meg. A szaxofonjával színes zenei élményeket képes megfesteni. A South Beat egy könnyen befogadható, ízig-vérik amerikai album, amelyben a latin(os) dallamoké a főszerep.
Little Johnny Rivero: Music In Me
A puerto rico-i származású, jelenleg New York városában élő Little Johnny Rivero-t az ütőshangszerek nagy mágusának tartják. Eddig több mint 100 albumhoz adta a különleges játékát. Most úgy döntött, hogy éppen ideje egy saját lemezt is készítenie. A nagy munkához, Louis Fouché (szaxofon), Luques Curtis (nagybőgő), Ludwig Afonso (dobok), Zaccai Curtis (zongora és egyéb billentyűsök) és Brian Lynch (trombita) személyében remek zenésztársakat választott. Sőt vendégként 1-2 szám erejéig további 9 muzsikus is kiveszi a részét a munkából. A végeredmény egy sokszínű jazz-album, a Music In Me. A repertoárban 9 szám kapott helyet. A kompozíciók képe szerzői oldalról elég vegyes, hiszen a 9 számot 6 szerző jegyzi. Rivero nevéhez mindössze egy szám köthető, a címadó „Music In Me”, amelyet a zenekar zongoristájával közösen írt. A repertoár arról tanúskodik, hogy a csapat a nagyobb lélegzetű műveket kedveli. A kínálatban 6-8 perces játékidejű felvételeket találunk. Ebből a sorból mindössze a „Little Giants” (4:31) és a „Bombazul” (5:10) „lóg ki”. Az albumon jól megférnek egymás mellett a latin és az afrikai dallamok. A repertoár első fele a latin dallamok sokszínűségét hivatott reprezentálni. A címadó „Music In Me”-ből a rumba, a „Little Giants”-ból a mambó, a „Palmieri, Much Respect”-ből pedig a cha-cha-cha dallamai köszönnek vissza. A lemez második fele az afrikai „pillanatoké”. Olyan felvételek következnek egymás után, mint az „Africa My Land” és az „Afro-Rykan Thoughts”. Az album záró felvétele, az „Alambique” pedig a szülőföldről Puerto Rico-ról szól.
A lemez többszöri meghallgatása után egyértelmű bizonyítást nyer, hogy Little Johnny Rivero esetén nem költői túlzás arról beszélni, hogy ő az ütősök mágusa.
Carol Robbins: Taylor Street
A hárfa korán sem az a hangszer, ami gyakori vendég a jazz világában. De, az kétségtelen tény, hogy a műfajba történő megjelenése mindig izgalmas színt hoz az adott produkcióba. Az instrumentum műfajon belüli ritka megjelenése ellenére hosszasan lehetne sorolni azok neveit, akik nagyot alkottak ezzel a hangszerrel: Deborah Henson-Conant, Corky Hale, Dorothy Ashby és Alice Coltrane. Persze nem szabad megfeledkeznünk a most bemutatásra kerülő album alkotójáról, Carol Robbins-ról sem. Aki, az idei őszön új albummal jelentkezett. A Taylor Street című korong a művésznő négy évvel korábban megjelent lemezének, a Moraga-nak a szerves folytatása. A legtöbben a hárfa lemez hallatán valami egyszemélyes produkcióra gondolnak. Ez az elképzelés Robbins albuma kapcsán nem állja meg a helyét, ugyanis ő erős fúvós szekcióval és számos más hangszer kíséretével vonult a stúdióba.
Az album repertoárjában 9 felvétel sorakozik egymás után – valamennyi Robbins saját szerzeménye. Láthatóan az előadó szereti a nagyobb lélegzetű kompozíciókat. Ennek köszönhetően a számok jelentős többsége 5-6 perces játékidőt képvisel. Sőt a lemez közepén a „Trekker” már a 9 percet ostromolja.
Robbins játéka, kisugárzása, letisztult, érett előadásmódja, valamint a hangszerkezeléséből fakadó különleges kifejező erő könnyen magával ragadja a lemezzel ismerkedő embert. Az általa egyesített számtalan zenei stílus éteri, kissé pszichedelikus, de nagyon különleges dallamvilágot eredményez.
A Taylor Street című album, nem csak az önfeledt szórakozás lehetőségét kínálja, hanem remek „munkaeszköz” is, hiszen a hárfa nagy terjedelmű hangjának köszönhetően tökéletes „munkatárs” az audioeszközök hangjának tesztelésében.
Clare Fischer Latin Jazz Big Band: Intenso!
Páratlanul gazdag életművet, hagyott maga mögött a zongorista, zeneszerző, Clare Fischer. A komponista hihetetlenül népszerű volt több műfajban is. 2012-as haláláig tartó pályafutása során olyan világsztárokkal dolgozott együtt, mint Donald Byrd és Dizzy Gillespie, a pop érából pedig Prince, Michael Jackson és Celine Dion. Az alkotói korszaka alatt 3 Grammy díjat nyert és 13 alkalommal jelölték még erre a díjra. Ahogy mondani szokták a legenda tovább él. A nevét viselő Latin Jazz Big Band-et a fia, Brent Fischer viszi tovább. A közelmúltban megjelent, Intenso! címet viselő album több szempontból is különleges. Egyrészt azért, mert a repertoárban található 10 szám közül hatot Clare Fischer jegyez – egyedül vagy a fiával karöltve – szerzőként. Másrészt a néhai muzsikus játszik is ezen a korongon. A latin dallamok szerelmeseinek igazi csemege ez a korong. Sőt, aki mellé még a nagyzenekari hangzást is kedveli, az nehezen tud nemet mondani erre az albumra. Két szám erejéig egy lenyűgöző hangú énekesnő is szerephez a produkcióban.
A „Gaviota” és a „The Butterfly Samba” című számokkal Roberta Gambarini sok hallgató szívébe belopja majd magát. A repertoárban a Dizzy Gillespie-hez köthető „Algo Bueno”-tól a „Solar Patrol”-ig és a „Renacimiento”-ig számos remek felvétel követi egymást. A Clare Fischer Latin Jazz Big Band az új lemezével elhozza nekünk a déli félteke forróságát és ritmusát.
Steve Slagle: Alto Manhattan
Igazán nem mondhatjuk, hogy az amerikai szaxofonos, Steve Slagle nagyon elkényeztetné a rajongóit lemezek tekintetében. Ugyanis a most megjelent Alto Manhattan című korongjára négy évet kellett várniuk, hiszen a korábbi lemez az Evensong 2012-es keltezésű. Az új album ismeretében kijelenthető, hogy érdemes volt ennyit várni rá. Mivel az amerikai muzsikusnak egy igen erős csapatot sikerült a stúdióba csábítania. A stábból a legismertebb név – legalábbis a magyar zenekedvelők számára – a szaxofonos Joe Lovano-é. Aki nálunk is jelentős rajongótáborral rendelkezik a jazz körökben. Rajta kívül még Lawrence Fields (zongora), Gerald Cannon (nagybőgő) Roman Diaz (konga) és Bill Stewart (dobok) játszik a csapatban. A lemez címe Manhattan latin negyedére Alto Manhattan-re utal. Itt él Slagle, így nem nehéz kitalálni, hogy az általa megírt számok is ennek a közegnek a „ismertetőjegyeit” viselik magukon. Habár a kötődés ellenére mégsem beszélhetünk egy tisztán latin korongról. Persze vannak olyan számok, amelyekben egyértelműen azonosíthatóak a latin gyökerek, ilyen pl. a lemez záró felvétele, a személyes hangvételű „Viva La Famalia”. Az albumon 9 szám kapott helyet, amelyek többségét Slagle jegyzi szerzőként. Mindössze a lemez közepére „ékelődött be” három, más szerzők tollából származó kompozíció, a „Body & Soul” (Johnny Green), az „Inception” (McCoy Tyner) és a „Guess I’ll Hang My Tears Out To Dry” (J. Styne-S. Cahn). Az album legszenzációsabb felvételének a „Holiday (In Memory of Toots Thielemans)” számít Lovano mesteri közreműködésével. A lemezre elmondható, hogy egy jól szerkesztett, aprólékosan kidolgozott és tolmácsolt produkció, ami méltó folytatása Slagle eddigi életművének.
The Sugar Hill Trio: The Drive
Az amerikai tenorszaxofonos, Christian Torkewitz által vezetett The Sugar Hill Trio most megjelent albumán, a The Drive-on a múlt és a jelen ad egymásnak randevút. Ugyanis, a 11 számos korong repertoárjában Torkewitz saját szerzeményeit (pl. a „Open Circle” és a „Sunbeams”) éppen úgy megtalálhatjuk, mint a nagy klasszikusokat (pl. a „Spiral” /John Coltrane/, az „Ask Me Now” /Thelonious Monk/, a „Like Someone In Love” /Jimmy Van Heusen-Bourne/ stb.).
A zenekarvezető mellett, csak a dobos, Austin Walker helye fix albumon, ugyanis a stúdióban két bőgős váltja egymást. Hét számban Leon Boykins bőgőzik, négyben pedig Dylan Shamat. A változó felállású trió játékában aligha lehet kivetnivalót találni, pontosan, tökélyre törekvően játszanak, ettől azonban nem válik hideggé, idegenné a produkció, hanem megmarad egyfajta természetesség, lágyság a zenéjükben. Már a lemez első meghallgatása során egyértelművé válik, hogy teljes közöttük az összhang, ez pedig elengedhetetlen az igazi, örömteli együtt-zenéléshez. Valamennyien rendkívül bravúrosan játszanak, de a virtuozitás egyikük esetében sem válik kiüresedett, csupán technikailag kidolgozott profizmussá, hanem mindvégig megmarad emberinek és közvetlennek.
A The Drive lemez azoknak szól, akik szeretik a változatos zenei világot megjelenítő produkciókat és nem idegenkednek a kortárs „beütésektől” sem.
