Sok éven át azt feltételezték, hogy egy audio-kábel nem befolyásolja a hangrendszerek hangzását. A legtöbb ember még ma is ezt veszi természetesnek. Az audiofil kábelek történetét, felelevenítésképpen azzal kezdjük, hogy az izgalmak az 1970-es évek elején kezdődnek Japánban. Amikor Akihiko Kaneda audiofil elkezdett írni a vezetőérben tapasztalható „bőrhatásról”, egy régi probléma új megvilágítást nyert. A skin-effektus az a tendencia, amikor az elektronáramlás, a jel frekvenciájának növekedésével, a vezető-ér keresztmetszetében a külső felület felé mozog.
Ez a kábelen belül örvényáram-mezők kialakulásához, megnövekedett ellenálláshoz vezet. Ismeretes, hogy a különböző áramvezető anyagok összetételétől (azaz kapacitív hatásuktól) függően különböző módon tárolnak és bocsátanak ki nagyfrekvenciás energiát. Az „áram torlódás” miatt az energia nagyobb részének hasznosítását befolyásolja a dielektrikum, más néven a szigetelés anyagának minősége.
1974 áprilisában Japánban az Akita Egyetemen, Akihiko Kaneda nem kevesebbet állított, minthogy az erősítő és a hangsugárzó képezte láncolat hangminőségét a köztük lévő vezeték befolyásolhatja. A „Musen to Jikken” (Wireless & Experimentation) című műszaki magazinban felvetette, hogy ezt a „bőrhatás” okozhatja, ami akkor keletkezik, amikor az áram fokozatosan, egyre nagyobb frekvenciával rendelkezik. Ez a hatás a „jól képzett” hangsugárzók használatakor meghallatszik sőt, a zenére gyakorolt negatív hatást tovább rontja az akkor gyakran használt réz huzalok ónozása. 1975 decemberében Saburo Egawa (1932–2015) japán szakkritikus a „Record Geijutsu” (Record Art) című zenei magazinban bemutatta kísérleti eredményeit – gyakorlatilag ezzel kezdte audio-karrierjét – és közzétette a hallgatási tesztek eredményeit, miszerint a hangminőség a hangsugárzó kábelek között is eltérő és felhívta a figyelmet ennek lehetőségére. A japán Mogami Cable-nél Koichi Hirabayashi elhatározta, hogy bebizonyítja, hogy Egawa téved. Ám, kiterjedt hallgatási tesztek után meggyőződött arról, hogy a hallható sávszélességre gyakorolt látszólagosan és elméletileg minimális hatás ellenére a skin-hatás meglehetősen nagy szerepet játszik az észlelt hangzáskülönbségekben. Kutatásának végeredménye a Mogami 2803 összekötő és 2804 hangszórókábel lett.
Koichi Hirabayashi a MOGAMI mérnöke a következőket írta: …”A skin-hatással kapcsolatos két állítást nevezzük Kaneda-Egawa perspektívának, ami alacsony hangfrekvenciákon szinten nem is mérhető. A számítások és a kísérletezések folyamatában kénytelen voltam belátni, hiába tűnik úgy, hogy az elektroakusztikus tervezésben az állítás a józan ésszel ellentétes, a dolog nem is olyan egyszerű,. Valójában fel kellett ismerni azt a tényt, hogy a hangzást a kábel megváltoztatja – a bizonyítás éppen az eddigi felfedezők kísérleteiből adódik. A skin-hatás része az örvényáram keletkezése természetének, és bár nem lehet mérni, az elektromágnesesség számítható, és a számított eredmény többféle módszerrel ellenőrizhető. Ezért, magam is meghallgatási teszteket végeztem. A tesztek alkalmával megbizonyosodtam arról, hogy a skin-hatásnak meglehetősen nagy szerepe van. Sok embert felkértem kettős vak tesztre, így sok olyan kábelmodellt készítettem, amelyek eltérő örvényáram-veszteséggel rendelkeznek”…
Abban az időben a hangmérnökök megértették a skin-hatás lényegét, de nagyrészt azt hitték, hogy az a hallható spektrum feletti frekvenciákban működik és a hangvisszaadás szempontjából egyszerűen nem számít. Ma már tudjuk, hogy a skin-effektus a frekvenciatartományban meglehetősen korán jelentkezik és hatását a modern audiofil vezetékek használata minden eddiginél jobban kihozza. Kaneda füle ezt már akkor tudta – amit kora mérnökei nem vettek figyelembe – mivel a hatás az audio-rendszerében feltűnően és zavaróan hallható volt. Kaneda és néhány japán audiofil kísérleteket végzett a vezeték szerkezet és kiképzés valamint a geometria terén és beszámoltak az eredményekről. Elkezdődött a „kábeli zűrzavar” megszüntetése, ami nem ment egy csapásra.
A laboratóriumi eredmények ismeretében a következő kérdés az volt, hogy mi, emberek képesek vagyunk-e olyan apró különbségeket kimutatni (meghallani), amelyek nem mérhetők. Másrészt, tudjuk-e ugyanazt a hangzást azonosítani, annak ellenére, hogy a kábelek elektromos jellemzőiket tekintve meglehetősen eltérők. Mivel agyunk a hangot az elektromos méréstől eltérő mechanizmussal érzékeli, sok kísérlet után nyilvánvalóvá vált, hogy az audio-rendszer „átviteli függvény frekvencia deriváltja” (rendszerfüggvény – magnitúdó és fázis-válasz) szorosan kapcsolódik ehhez a problémához. Ha ugyanazt a hangzást tudjuk azonosítani, akkor az emberek nagyon érzékenyek az egymáshoz közeli frekvenciák közötti hallható különbségekre, és ez egészen más, mint a mérés. Az eltérés oka úgy tűnik az, hogy a fültől az agyig terjedő transzmissziós rendszer kétdimenziós. A hallott különbségek felismerésének művelete az ortotómiás felületen történik; továbbá a hallottakat a teljes agyműködés háromdimenziósan dolgozza fel. Az elektromos mérőrendszer azonban egydimenziós művelet, így nehézkessé válik az átviteli karakterisztika frekvencia derivált működésének ábrázolása. Hatalmas elméleti tanulmányok, számítások, mérések és a kísérleti kutatás eredményeként kettős vakteszttel született két termék a Mogami Neglex 2803 összekötő és a 2804 hangszórókábel. Ezeket számtalan hallgató hangzás szempontjából rendkívül jónak ítélte. A nehezen gyártható kábel-kialakítás és az ebből eredő magas ár miatt ezek nem „tömegtermékek”.
A japánok példáját követve, Jean Hiraga francia audiofil lektor és hangszóró tervező, az audio-publikációk világának legendája, tanulmányokat írt a „Litzendraht” (Litze szerkezetű vezeték) előnyeiről, amely a japánok által a skin-hatás kompenzálására használt egyik kábelépítési módszer volt. Martin Colloms (újságíró, a Monitor Audio társalapítója, valamint a HIFI Critic magazin társalapítója és kiadója) 1977-ben írásaiban elméletileg továbbgondolta a témát. Állítólag ezek az írások inspirálták az AudioQuest mérnökét, Dave Gore-t, hogy megalkosson egy kábelt, egyedileg szigetelt vezetéket, ami a ma már jól ismert kábelgyártó debütáló terméke volt.
A Litze huzal (megnevezése a német Litzendraht szóból ered) egy, a rádiótechnikában használt speciális, zománcozott erekből sodrott huzal. Előnyei elsősorban a közép- és rövidhullámú tartományban jelentősek, ezt használták a rádiók középfrekvenciás tekercseiben. A Litze-konstrukcióban sok kis vezetéket használnak, amelyeket külön-külön zománcoznak vagy szigetelnek, majd összefonnak, lehetővé téve, hogy a vezetékek között kialakuló elektrosztatikus és elektromágneses mezők(!) kevésbé lépjenek kölcsönhatásba. Az egymástól elszigetelt elemi szálak kisebb elektromos ellenállást jelentenek az említett tartományokban, mint az azonos keresztmetszetű tömör rézvezeték, mivel a skin-hatás miatt az áramvezetés a vezető felületére korlátozódik, a sok vékony ér összes felülete nagyobb, mint az azonos keresztmetszetű tömör vezetéké. Nagyobb frekvenciákon a szálak közötti kapacitás ezeket az előnyöket megszünteti. A Litze-huzalok végének kezelése nehézkes, mivel minden egyes szálat külön kell megtisztítani, és leforrasztani. A Litze-vezeték használói egyetértettek a nagyfrekvenciás fejlesztésekkel, de a vélemények eltérőek voltak a mély hangok minőségével kapcsolatban. Mivel az elemi szálak átmérőjét és számát az üzemi frekvencia szabja meg, ezért egyes aranyfülű zenehallgatók nem tartják kívánatosnak frekvenciatartomány „hangolását”, a beavatkozást.
Az 1970-es évek vége felé két figyelemre méltó, kereskedelmi forgalomban kapható csúcsminőségű audiofil hangszóró kábel lépett a piacra, az egyiket a Supra Cables (1976) gyártotta Japánban, a másikat pedig a Fulton Musical Industries (1977) Amerikában. Egyik megoldás sem volt Litze-szerkezet, hanem egy nagy átmérőjű sodrott huzal amely, hogy javítsa a nagyfrekvenciás átvitelt, jobb tulajdonságú és minősgű dielektrikumokkal és a vezetékek ezüst bevonatával támadta meg a skin-hatást. Az akkoriban sok audio-rendszerben használt villany dróttal (a lámpákhoz használt huzallal) szemben a kábeltervezés művészete ezekkel a termékekkel kezdett jó irányba haladni. Az egyik oldalon a nagy teljesítményű „erőművek”, a másikon a Litze-huzal – minden irányból özönlöttek az ötletek arról, hogyan lehet a legjobban továbbítani a nagyáramú jeleket az erősítőtől a hangsugárzók felé.
David Salz a Wireworld alapítója több, mint 40 éve fejleszt kábeleket. Információk találhatók szabadalmaztatott elemeiről, mint a Composilex 3 dielektrikum, a DNA Helix huzal-geometria és az ezüst csöves RCA csatlakozók, amelyek mindegyike szerves részét képezi a Wireworld által gyártott termékeknek. Termékeinél figyelembe veszi az örvényáramok jelátvitelhez való viszonyát, publikációiban utalt az fenti dokumentumra, amelyet Koichi Hirabayashi, a Mogami alapítója írt, és hivatkozott egy cikkre, amelyet Akihiko Kaneda írt. Ezeknek az írásoknak a lényege az örvényáram-veszteségekre, a skin-hatásra és a kettős vak tesztek alkalmazására van desztillálva, amiket azért végeztek, hogy ellenőrizzék és értékeljék ennek a jelenségnek az eredményeit. David Salz pályafutása során a lehető legsemlegesebb audio-kábelek tervezésén dolgozott és tesztelési módszerei megállapították, hogy az örvényáram-veszteség a legnagyobb probléma, amely a vezetékeken keresztüli jelátvitelt sújtja.
Az örvényáram lényegében egy „zárt hurok”, amelyet a vezeték változó mágneses tere hoz létre. David a kábelekben fellépő örvényáramok hatásait alattomosnak tartja, és azt állítja, hogy felharmonikus elszíneződéseket és a zenei részletek elvesztését okozzák. Az örvényáramok veszélyeztetik az átmeneti reakciót, ami csökkenti vagy elkeni a térbeli időzítést és a zene textúrájának alapját képező finom részleteket. David arra a következtetésre jutott, hogy a vastag, csavart vezetékek maximalizálják az örvényáramok hatását, ezért olyan geometriát tervezett, amelyben a huzal szálakat vékony párhuzamos csoportokban helyezi el, ezek stabil és erősebb mágneses teret hoznak létre a kábelen belül. A mágneses mezők erősségét és stabilitását az alkalmazott kábel geometria határozza meg, egyben meghatározza, hogy a kábelben szállított audio-jel mennyire lesz pontos. De, vannak gyakorlati szempontok is, mint a rugalmasság, a súly és a költségek, amelyek a kábeltervezésben szerepet játszanak, amelyeket mérlegelni kell az „elméletileg tökéletes” audio-kábel létrehozásakor. A valós korlátok „kiegyensúlyozása” a nyers huzal összetételének, a kábelen belüli vezetők geometriájának, a dielektromos bevonatok hatásainak és a csatlakozók vezető tulajdonságainak figyelembevételével történik.
Az 1980-as években az audiofil-világ rengeteg újítást látott, beleértve a nagy teljesítményű félvezetős erősítőket, amelyeket „izomerősítőknek” neveznek, új, 20 Amper áram felvételre is alkalmas tápegységekkel. A rendelkezésre álló teljesítményt kihasználva egyre nőtt a rendkívüli mértékben erősítő terhelő, vagy egyszerűen fogalmazva, nem hatékony (alacsony érzékenységi értéket mutató) hangsugárzók száma. Mivel az olyan márkák, mint a Monster Cables is exponenciálisan növekedtek, az 1980-as évek audiofil közönsége gyorsan megtanulta, hogyan kell a teljesítményt hatékonnyá tenni. Az idő előrehaladtával az audiofilek rájöttek, hogy a méret nem minden.
Az 1990-es években, miután az audio-világ kezdett eltekinteni a nagy teljesítménytől a hangzáshűség irányába, változások kezdtek megjelenni a lehallgató helyiségekben és a piacon egyaránt. A zenehallgatók még emlékeztek arra, hogy az elektroncsöves erősítők nagyon jól szóltak. Az emberek újra a hangszínekről kezdtek beszélni. Mivel a legtöbb csöves erősítő aligha tudta „feléleszteni” a KEF Reference termékeket, vagy meghajtani a B&W hangsugárzókat, a hangsugárzó-gyártók is elkezdtek érzékenyebb és könnyebben meghajtható hangsugárzókat fejleszteni. Nem mindenki tért vissza az elektroncsövekhez, de a tranzisztoros világban az „A”-osztály felértékelődése szorosan követte a feltörekvő Single Ended Triode (együtemű trióda) mozgalmat. Az 1980-as évek „Watt-versenye” után már voltak audiofil körök, amelyek a kis teljesítményű, egyszerű csöves áramkörökre helyezték a hangsúlyt, amelyek nagyobb hatásfokú (érzékenységű) hangsugárzókat használtak. A vadonatúj digitális lejátszóknak és konvertereknek saját speciális kábelekre volt szükségük, és a kapcsolatok minden eddiginél fontosabbá váltak. Változtak a nézőpontok, és az audio-állványok felépítése is.
A félvezetős erősítőket hallgatók számára olyan hangsugárzó-tervezők, mint Richard Vandersteen és John Dunlavy bemutatták a fázis helyesség és az időzítés szépségét, David Wilson pedig azt vizsgálta, hogy képes-e még finomítással újrateremteni az előző évtized termékeinek nagyszerűségét. Egyedülálló tervezésű és anyaghasználatú, moduláris felépítésű WAMM hangszórórendszere ezen célok megvalósításának bizonyítéka volt. Finomítások történtek a lehallgató szobákban is, mivel a helyiség kezelésre befektetett anyagok és megoldások arra ösztönözték a most már zavartalan hanghullámokat, hogy könnyedén lebegjenek a hálás audiofil fülek felé.
