Az 1960-as évek végén és 1970-es, 80-as években tapasztalt hifi-eufóriában, még fiatalként róttam a belváros utcáit, és bámultam a „Műszaki Bizományi Áruházak” polcain sorakozó, számomra elérhetetlennek tűnő készülék csodákat. Látogató voltam több hifi-boltban (ezeket mifelénk Keravill-nak, Ramovill-nak és Centrum Áruházaknak hívták) és beszélgettem sok bevallottan szomorú sorstárssal a kívánságokról és a csúcsminőségű álmaikról. Egyébként a „High-End” kifejezés nem sokkal később ütötte fel fejét a közbeszédben. A mostanra összegyűlt ötven „hifi-beszélgetéssel” eltöltött év az alábbi hallgatói, „vásárlói” kategóriákat hozta ki számomra. Szándékosan nem beszélek osztályokról, mert a sok hifi hirdetésben fellelhető osztályba sorolásnak mindig ellene voltam így a személyek által képviselt csoportoknál sem látom értelmét. A hifi-hobbiba újonnan érkezőket a Spitzenklasse I. vagy II. közötti különbség úgysem érdekli. Írásomat annak szánom aki egy kicsit magára ismer és jót derül az olvasottakon.
Szerintem a „konzervzene” hallgatóinak alapvetően három csoportja van. 1. a zene szerelmesei, 2. a hangzás szerelmesei, 3. a technika szerelmesei. A lelkes hallgatókat a három kategórián belül különböző alcsoportokba lehet besorolni:
A „normális” kategória csak jó zenét akart hallani, és egy kicsit szórakozni az eszközökön, amelyeknek egy kicsit csinosnak kell lenni, de áruk mérsékelt legyen, igazodjon a kisebb pénztárcához.
A „procc” a barátok és szomszédok előtt mindig a legmagasabb teljesítményt akarja jelezni, legalábbis a készülékhez mellékelt tájékoztató szerint vagy ha másként nem, akkor hangerőben. Különösen ez volt a helyzet az erősítők és receiverek valamint a felvevő készülékek (magnetofonok) esetében. Mindegyik a 26 cm átmérőjű alumínium orsót, a lehető legtöbb króm díszítést, a nagy gombokat, mérőműszereket, led-kijelzőket és a temérdek kapcsolót, szabályzót akarta több-száz Watt teljesítmény mellett.
A „hang-gourmet” szinte semmit nem adott a készülékek külsejére, azt akarta, hogy a legjobb hangminőséget több anyagi erőfeszítéssel lehessen érzékeltetni, de a sokszoros különbség vizuálisan teljesen láthatatlan legyen.
A „szakember” legalább 3-utas hangszórókkal rendelkezik, egy vagy több dbx dinamika bővítővel és egy Soundcraftsman EQ legalább 12 sávos (EQ) hangszín-szabályzóval. Napokon át hallgatja a dob vagy szaxofon zenét a direkt vágású vinyl-lemezekről. A koncert térhatásra, a zenekar jelenlétérzetére nincs szüksége, mert ami szól, annak igazán dinamikusnak és nagyon hangosnak kell lennie. Ő valójában csak a hangszórókat és a decibeleket hallgatja.
A „progresszív ínyenc” előbb fehér színű, csak később fekete, formatervezési remekekkel veszi magát körül. A minimál koncepcióval berendezett (vagy berendezetlen) fehér szobában, a fehér hangsugárzók visszhangosan szólnak, de ez számára így modern. Természetesen ez „nemes”, mind a minőség, mind az ár szempontjából, mert nem mindenki engedheti meg magának! Emellett nem mindenkinek van egy 100 négyzetméteres nappali szobája valamelyik enteriőr-brosúrából, vastag és nehéz fehér bőrből készült kanapéval.
A „láthatatlan” egy olyan hangrendszert hoz össze, ami szinte nem is látszik, de fantasztikusan hallatszik. Egy igazi profi telepítette, még abban az időben kezdődött hódító útja, amikor nem is volt hangvezérlés. Tehát például a legendás Bose Lifestyle rendszerrel bárkit el lehetett kápráztatni. Később létrejöttek különálló komponensek, például a Linn választékában, amelyek „láthatatlanság” mellett teljesen feketék – szinte egyetlen gomb nélkül – de mind halkan, mind hangosan nagyon jók voltak a zene megjelenítésére.
A „Hi-Genie” csak a legdrágább komponensekkel elégszik meg, (vagy talán soha nem lesz elégedett) speciális hálózati kábelek, a legvastagabb RCA kábelek és locsolótömlő vastagságú hangsugárzó kábelek, arany, ezüst, platina, irídium, ródium, króm és oxigénmentes réz- és/vagy vegyes fémek és ötvözeteinek tulajdonosa. Természetesen a tüskékkel ellátott összes alkatrész nagy márványtömbökön áll és diszkréten megvilágítják a halogénlámpák. Tudod cimbora, mert most végre láthatod a hifi-t és sejtheted az árat!
A „Militáns Analog Gourmet”. Számára csak az analóg felvételekből származó analóg lemezek fogadhatók el, függetlenül attól, hogy milyen furcsa, ropogós és zajos. Természetesen, mindez csak nosztalgikus vagy teljesen új kínai csöves erősítőkkel hangzik jól. Vele egy kalap alatt a „csőguru”, mivel a tranzisztorok olyan kemények. Őt, „cső szakembernek” nevezik, és ha most már a kínai gyártók nyers „ebay” erővel és a „legolcsóbb” árakkal rendelkeznek ezen a szűk csőpiacon, akkor ebben kell lennie valaminek! Ezeket az összes japán hifi-rajongó fél-szoba méretű tölcséres hangsugárzókon hallgatja, akkor ennek így kell lenni!
Majdnem elfelejtettem a technikai „őrültet” vagy a „gurut”, akit vizuális hifi-hallgatónak is nevezhetünk. Ő az arany-fényű (emberünk „Champagner”-nek nevezi) és a nemes alumínium vagy akár a 8 mm-es rozsdamentes acél elülső panelek kellemes, a készülék igazi értelme szerinti látványának szilárd meggyőződésű rajongója. A „bolondériának” van másik változata is, miszerint a diszkrét kék vagy zöld, vagy lila színárnyalat megalapozza a különösen jó minőségű és nemes zenei reprodukció érzését. A rendkívül magas színvonalú lejátszás minden bizonnyal ismét az értékesítés egy pontja, de a különleges megjelenés valamint a készülék belsejében lévő több tízezer euró technológia működése teljesen előtérben van. Ezek a furcsaságok már egy erősítő arculatán jelentkeznek, így már kívülről látszik, hogy mennyire hangzik.
A minősítés kritériumai mennyire objektívek vagy szubjektívek? A fenti ínyencek közül sokan soha nem fogadtak el valós kritériumokat. Az objektív és a szubjektív különbség idegen a számukra. A mérce az ember saját mércéje és vele együtt az Ő teljes (és jó) igazsága. Szerencsére mindez a hobbi és nem a politika vagy az üzleti élet területén jelentkezik. Tehát a verbális virtuális internetes háborúkban és a globális (szó) csatákban nincsenek halottak, a különböző fórumokon csak mentálisan enyhén sérültek és természetesen a „nyertesek” tömegei fellelhetők. Nos, ilyenek vagyunk, „vadak”, de jók!
Végül, de nem utolsósorban, a fentiekben írtak mindenképpen (csak) szubjektív vélemények – a szerk.
