Az elektrotechnikában ma valóban óriások vállán állunk. Armstrong, Blumlein, valamint az RCA és a Western Electric kutató-laboratóriumának történetei és eredményei lenyűgöző és tanulságos olvasmányok. A High-Fidelity „aranykora” az 1950-es évektől kezdődik és az 1990-es évektől az „Ultra-Fi” közvetlen fűtésű trióda mozgalom is mélyen ebből a tudás-forrásból merített. Egyetlen korszak eredményei sem voltak összehasonlíthatók az ötvenes évek felfedezéseivel – ami ezután következett, az inkább a konszolidáció folyamata volt és a technológia fokozatos elterjesztése a laboratóriumokból az egyre több hallgatóhoz.
Amikor egy fényes hirdetést olvasunk vissza kell gondolni arra, amit az úttörők alkottak. Kicsit kijózanító ráébredni, hogy mennyi időt vesztegettünk el azzal, hogy a digitális felvételt az analóg mesterszalag minőségéhez közelítjük, amelyeket szükségtelenül cseréltek le. Sokkal kiválóbb elemző eszközeink és több hangmérnökünk van, mint valaha volt de, mit mutatott a mainstream (hang)-mérnökség az elmúlt két évtizedben? Olyan botrányost, mint az AC-3, MP3 és AAC digitális tömörítési technikák? Vízjelezési technikák, amelyek nem hallhatók az internetről letöltött MP3-at hallgatók számára? Ha az iparág legjobbjai az ehhez hasonló projekteken dolgoznak, nem csoda, hogy az iparágon kívülállók haladnak előre.
A nagy öregek a stafétabotot 1940-1950 között adták át. A negyvenes évek háborús helyzete a hangzás ugarát jelentették, mivel az elektronikai ipar legjobb elméi elfordultak a hangzástól, hogy nagyfrekvenciás radarrendszerek építésére fordítsák energiáikat, a háború után pedig a gyorsan nőtt a televíziós ipar. Ez az időszak a nemzedékek váltását is jelenti, mivel az audio-úttörők első hulláma átadta a stafétabotot azoknak a mérnököknek, akik később, az 1950-es években lefektették a High-Fidelity szabványát és létrehozták aranykorát.
Az 1940-es évek végének egyik legfontosabb fejleménye a Williamson erősítő 1947-évi piaci bevezetése volt, amely feltette az i-re a pontot a nagy hűségű teljesítmény-triódák hódításában. (a francia, az olasz és a japán cső-barátok kicsiny csoportjában még ma is). A nagy visszacsatolású, nagy teljesítményű és nagy hatékonyságú KT66 Williamson bemutatásával komolyan elkezdődött és a következő évtizedekben könyörtelenül folytatódott a nagy teljesítmény- és torzítás csökkentési verseny. A Williamson olyan sikeres volt, hogy szinte az összes többit félre söpörte; a negyvenes évek végétől az ötvenes évek közepéig terjedő amerikai hifi-magazinok áttekintéseiben egy-egy Williamson-cikk jelenik meg.
A Williamson amplifier varázsa végül 1957-59-ben tört meg a Dynaco, az Acrosound, a Marantz és a Citation új Ultralinear EL34 és KT88 termékeivel. A Williamson erősítő visszacsatolás miatti nagy csillapítása pont az volt, amire a hangszóróknak szükségük volt, ez valódi javulást jelentett a mélyhang-átvitel minőségében. Bár utólag könnyűnek tűnik kritizálni a nagy visszacsatolású Williamson-t, emlékeznünk kell arra, hogy milyenek voltak a negyvenes évek végének hangszórói.
A hangsugárzó-készítők nem igazán ismerték a zárt vagy reflex-dobozos rendszerek tulajdonságait és a legtöbb hangszóró a mai mércével mérve döbbenetes vagy vékony hangzású volt. Zárt hangdoboz esetében a hangolási probléma egyértelmű, a különféle nyílásokkal rendelkező reflex-doboz azonban „negyedrendű rendszer”, hangolása, az akkor rendelkezésre álló „cut and try” módszerekkel, rettenetesen nehézzé vált. Még az olyan alapvető dolgok is, mint egy zárt vagy nyitott doboz mérése, meglehetősen nehéz trükk. A modern analitikai- és közeli méréstechnikák, az Audio Engineering Society (AES), Neville Thiele és Richard Small publikációi ekkor még 20 évet várattak magukra.
A negyvenes évek végének jelentős eseménye volt az Ampex mágnesszalagos magnó bemutatása. Az egy kicsit furcsa volt, hogy a német AC-bias technológia Amerikában és az Egyesült Királyságban ismert volt a háború előtt, de az angol audio-ipar figyelmen kívül hagyta az egyenáramú előmágnesezést használó lo-fi „drótós” felvevőket (diktafonokat). Közvetlenül a háború utáni időszakban a vas-oxid bevonatú mágnesszalag gyártási problémáit a 3M oldotta meg, és az új Ampex magnetofonok gyorsan felülmúlták a német gépeket. A mágnesszalagos rögzítés bevezetése és gyors fejlesztése az 1950-es évek széles körű audio-fejlődésének feltétele volt. A kiváló minőségű, 30 és 15 ips. futású mesterszalagok felvételeinek megjelenése (amelyek még 50 évvel később is elképesztően jó hangzás-minőséget képviselnek, (főleg az RCA Living Stereo és a Mercury Living Presence kiadásai) azt jelentette, hogy a felvétel-, film- és műsor-ipar végre a kiváló minőségű eredeti produkciók készítésének eszközei. Első a szerzői és kiadói jogok levédése, semmiképpen sem lehet ingyen terjeszteni! Ennek a kutatásnak a gyümölcse beindította a hangzás második hullámát, az 1950-es évek aranykorát.
Eközben a lemeztechnika is megújult. A Columbia Records 1948-ban mutatta be a magyar származású Goldmark Péter Károly által kifejlesztett mikrobarázdás lemezt, tíz évvel később pedig az első sztereó lemezek is megjelentek. Az ötvenes évek elején a Columbia Records elterjesztette a hosszan-játszó, 33 1/3 rpm fordulatú hanglemezt, az RCA pedig egy konkurens 7 col méretű, 45 rpm fordulatú lemezt készített, ez később „single” azaz kislemez néven lett ismert. Mindkét formátum a szabványban megjelölt mikrobarázda használatát, alacsony zajszintű vinyl-alapanyaggal (acetilcellulóz-polivinilklorid), zafír- vagy gyémánt tűvel, sokkal kisebb tűnyomással kombinálta. A mikrobarázdás hanglemez tartósságot, nagyobb dinamika-tartományt és hosszabb játékidőt biztosított, mint a sellak lemez. (Eddig a Délkelet-Ázsiában élő lakktetű váladékából nyert sellak volt az ipari szabvány, – egészen pontosan egy részben sellakból, részben palából, vagy mészkőből álló egyveleg.) A „sebesség harcának” titulált 3-4 perces népszerű dalok 45-ös fordulatszámmal, a hosszabb jazz és klasszikus zene pedig 33-as fordulatszámmal jelentek meg. A sztereó-LP, mint „rock album”, csak a hatvanas évek közepén jelent meg. Előtte a rock-n-roll a tinédzsereknek szánt piaci rést jelentette, szinte teljes egészében az újrahasznosított alapanyagra nyomott, „eldobható” mono lemezekre korlátozódott.
Ezzel egyidőben a műsorszóró-ipar több száz új, kiváló minőséget sugárzó FM-rádióállomást nyitott meg a klasszikus-, jazz és a könnyűzene közvetítésére. Az új FM állomásokat a már meglévő AM állomások tömege támogatta, lehetővé téve az FM állomások speciális műsorainak sugárzását. Az Egyesült Államokban az ötvenes évek elejétől a hatvanas évek közepéig tartó korszak a zenei és technikai adásminőség csúcspontja, amelyre korábban és azóta sem volt példa. Nem véletlenül a legjobb FM-tunerek tükrözik legjobban a műsorszórás korszakát. Az audio története azt mutatja, hogy a műsor és a technikai minőség kéz a kézben járt. Mindezek a párhuzamos fejlemények, amik kevesebb, mint egy évtized alatt történtek(!), egy új iparág megszületéséhez vezettek.
– folytatjuk –
