Elengedhetetlen, hogy történelmi áttekintésünk legyen az élő zene erősítéséről, beleértve azokat a trendeket is, amelyek megváltoztatták az erősített zenét, ha meg akarjuk tudni, hogyan kezeljük azt. A következő esszé,meghatározott pontok segítségével, egy nagy komplex történelem rövidített áttekintése.
Amikor a koncertteremben egy szimfonikus zenekart hallgatunk, a valódi hangszereket halljuk. Ez a jobbik eset, de az élő zenének többsége gyakran erősítőkön és hangszórókon keresztül jut el a hallgatóig. Gyakran elfelejtjük, hogy ekkor már nemcsak a hangszerek, hanem egy vibráló papírdarab (hangszóró-membrán) melyhez csatolt drót tekercs csatlakozik, egy mágneses mezőben mozog, egyedi beavatkozó hangzása is hallható. Ebben az esetben a hangszereket és a hangokat az erősítő és a hangszóró hangzásra gyakorolt hatása határozza meg. A hangszóró lesz a hangszer. Marshall McLuhan ezt így fogalmazta meg: „a médium maga az üzenet”.
A hangszerek hangja felerősödött, amikor az erősítők elérhetővé váltak. 1930-as években a gitárok erősítésének számos változatát fejlesztették ki. A hawaii-gitár volt az első olyan eszköz, amelyet egyedülállóan az amplifikáció hozott létre. Django Reinhardt fúziós-jazz gitár-stílusa inspirált sokakat, köztük Les Pault, az elektromos-gitár atyját. A második világháború után a hangszer-erősítők és az elektromos gitárok gyártói virágzásnak indultak. Az 1950-es évek elejétől kezdve az elektromos-gitár a Rock’n’Roll, a Bill Haley, a Buddy Holly, az Elvis Presley dalainak hangzását jellemezte. Az 1960-as évek elejéig az élő pop zenekarok hangerősítésének többségét a Small combo 30-60 Watt teljesítményű erősítő fejjel rendelkező 2 x 12 coll átmérőjű hangszórók adták. A nagyobb létszámú közönség számára készült előadásoknál a kis gitárerősítők előtt extra mikrofonokat helyeztek el, amik további erősítőkhöz vitték a jelet.
Az áttörés, amely átalakította a rockzenét, amikor Dave Davies vásárolt egy kis zöld Elpico erősítőt egy rádiókészülék-boltból. Szétvágta a hangszóró kúpját egy borotvapengével, majd az Epico-t egy Vox AC-30-ra kapcsolta. 1964-ben a Kinks dala, „You Really Got Me” lett az elektromos gitározás etalonja, amely örökre átalakította az iparágat. De, nem a Kinks volt az első olyan zenekar, amely a gitárerősítőt túlvezérelte, dominálta a léghullámokat és ezzel szélsőséges reakciókat váltott ki.
A múlt korábbi „Viktoriánus” értékeit, a szülői, oktatási, irányítási és politikai struktúrát, valamint a rádió-, televízió- és hifi-ipart magában foglaló elektronikai mérnöki elit-osztályát reprezentáló korábbi generáció, háborodott fel a legjobban. Nemcsak a szavak, a dal, de a gitárerősítők által generált, az overdrive okozta torz hang, miatt lett negatív a reakció. A konzervatív emberek fülének ez a torzított, túlexponált erősítő hang undorító volt. Az 50-es és 60-as években készült gitár-erősítők által létrehozott torzított hangzás azonosítva lett a rockzenei hangzással.
Az akusztikus gitáron fogott akkordok hangja vékony és élettelen, de amikor egy elektromos-gitárt torzított erősítő erősít, a jellegzetes hangzás a jóval teltebb harmonikusok vastag, gazdag keveréké válik, ami egy egyedi spektrumot eredményez. Megszületett, a ma már történelmi, amplifikált hang és óriási fejlődésen ment át.
Az „overdrive” ideálisan alkalmas arra, hogy segítse a keletkezett produkciót a kis hangszórókon kisugározni, így a tapasztalat, hogy a gitár hangosabb, mint valójában. Ugyanúgy, mint a régi iskola-táblán a körmök által létrehozott hátborzongató hang. A világ ifjúságának hangja, identitása volt, amely a szexuális felszabadulást és az egymást követő elnyomásoktól való szabadságot képviselte.
A következő lépés egy komikus bohózat volt. A legtöbb erősítő a II. világháborús hadiipari fejlesztésekből származott. A 60-as évek anti-vallásos, háborúellenes, szexuális őrült, kábítószerrel hajtott, rock-muzsikusai megdöbbentették a világot. Az erősítőket teljes erőből hajtották, erre sok gyártó úgy reagált, hogy a garanciákat érvénytelenítette, ha „rendellenes használatot” észlelt. Egyes erősítő gyártók azzal fenyegetőztek, hogy kizárják a kiskereskedőket, akik eladják erősítőjüket az „ördög zenéje” képviselőinek. Ez a történelmi ellentmondás átírták a marketing doktorok, annak érdekében, hogy illeszkedjen a “mágikus” hiedelmekhez. A marketing alapján a ragyogó tervezők támogatva érezték, hogy létrehozzák ezeket az erősítőket és azonosítsák, hogy tényleg, pontosan mi a „rock-muzsika”.
Az 1950-es és 60-as években a gitárerősítők sokba kerültek. Az 1950-es években készült kis gitárerősítők (az Egyesült Államokban, a Fender és az Egyesült Királyságban, a Vox AC-30) végtelen számú másolt klónt húztak maguk után. Nem minden tervező technikai elven gondolkodott. A korai gitár-erősítők olcsón készültek, de korlátozott energiával, korlátozott sávszélességgel és korlátozott hangzás hűséggel rendelkeztek. Ezek a kombinált korlátok eredményezték, hogy a gitárerősítők könnyű túlhajtását, ami tartós torzítást eredményez, ez pedig agresszív zsírosságot kölcsönöz a hangnak, lehetővé téve a gitár dominanciáját a modern zenében. Ez az eredmény egy körülmény, nem pedig tervezés eredménye volt. Nem volt olyan tervező, aki tudatosan, előre megalkotta ezt az eredményt.
Az elektromos gitár hangja, amely a kis elektroncsöves erősítőt belevezette a “túlhajtásba”, nagyon hasonlít az emberi hang karakterére. Először a zenei történelemben a hangszer és a hang egységes lett. Ez az egyedülálló „fúzió” a modern zene minden formájába belekerült. A Rock, a Blues, a Jazz, a Country és a Latin műfajába egyaránt, Jimmy Hendrix, Eric Clapton, Carlos Santana, Peter Frampton, Jeff Beck, Pete Townshend és Keith Richards számos olyan játékstílust fejlesztett ki, amely a hang és a hangszer kombinációját jellemezte. A rock a 1960-as évek közepétől az 1980-as évek végéig ez az emberi történelem egyik legnagyobb kreativitása volt.
A történelem tudósai, akik nem jártasak a technológiában, gyakran úgy vélik, hogy a társadalmi változás a politikai befolyás következménye. Az 1930-as évektől kezdődően az erősített hangot lehetővé tevő elektronikus technológia átalakította a politikai és társadalmi történelmet. Erősített hang nélkül nem lehetett volna a „3. Birodalom” sem. Az erősített hang – az erősített hang megértése nélkül – a legnagyobb hatást gyakorolta az emberi tudatra. A rádió, TV, mozi, telefon, internet az erősített hang kiterjesztése. Az erősített hangtechnika technológiai világunk legfontosabb közege.
A koncert-ipar egyik napról a másikra robbantott, a nézőtéri kapacitás növekedett. Az emberek nagy számban gravitálták az iparágat. Rekordgeneráló zenekarok, hangtechnikai vállalkozók, fekete pólókba öltözött, nagyméretű póni farokkal ellátott kulcstartókat lengető (akár Sound Engineers címmel is) road-ok lepték el a színtereket. A „Roadie” volt az élő rock-ipar igáslova, Ő adta a produkció gerincét. A roadie szervezte a szállítást, felállította a hangrendszert, keverte a hangsávokat, gyakran szállított drogokat a zenekar tagjainak, de a zenekarok lelki „ápolónője” és a lányok „toborzója” is volt.
A technika értelmezése a zsargonon, a márkaneveken és a modellszámokon alapult. Meleg hangzású csöves hangosító-rendszerek sok változata az elmúlt 50 év során alakult ki. Az a meggyőződés, hogy a rendszerek közötti különbségek az egyes komponensekből származó legjobb hangzás átlagos hatását eredményezik, hamis. Az eredmény egy zavart, érthetetlen rendetlenség volt.
A Nineteen Eighty-Four, George Orwell 1949-ben megjelent regénye. A történet 1984-re egy olyan jövőbeli időt jósol, amikor a világ népességét a totalitárius uralom irányítja. Nos, idevág, hogy az 1981-ben New Yorkban alapított amerikai kábeltelevízió indította el az MTV-t. Innentől kezdve az MTV befolyása dominált a pop zeneiparban, és 1984-ben a zeneipar nagy része nemzetközi vállalati irányítás alatt állt. A 80-as évek megnyerik a gazdasági versenyt, a vállalati globalizációt és a fogyasztást. A korporatizált zene új generációja feltörekvőben volt és az MTV olyan átmenetet jelentett, amelyben a kép a jövő uralmának középpontjává vált. A mai zenei produkciók többnyire látványos események. A Coca-Cola, a Pepsi, a Fender, a Gibson, a Marshall, a JBL most nemzetközi vállalati márkák. A fiatalabb generációkat a márka imázsa mérgezi, ami a marketinget megkönnyíti. A márka képe ma már olyan mágikus erőkkel kereskedik, amely átlépi a törvényeket – mindössze hinni kell. A hang már nem a tudomány és a technológia természetes velejárója, a hang most a vállalati márka képe.
Az 1950-es évek kis gitár-erősítőinek marketingjében a márkák képviselői, az üzlet érdekében kénytelenek voltak megkülönböztetett teret adni az adott márka hangzásának. A közönség csak az elektromosan erősített hangzást hallja, így a „vállalat” hatással van a zenei teljesítmény és a közönség között kialakuló érzelmekre. Az 1950-es években tervezett gitárerősítők a rockzenekar képével azonosultak. Az elektromos gitár jellegzetes hangja, amely a kis csöves erősítőket kemény torzításokra kényszerítette, a modern zene minden formájához illeszkedett. Egy gitárerősítő készítése „viszonylag” egyszerű, sőt mindent megtettek, hogy a lehető legolcsóbb legyen. A Fender Twin Reverb minden idők ikonikus klasszikus gitár-erősítője, valamint ez a legtöbb más gyártó által másolt összeállítás.
Az Ampeg egyike volt néhány olyan hangszergyártónak, amely megfelelően kutatott és fejlesztett magas minőségű gitárt és mélyhang-erősítőt. A koncertek másik koncepciója az volt, hogy négy vagy több Marshall hangdobozt raktak össze, hogy nagyobb hangot hozzanak létre a gitárhoz. Ezt a gyakorlatot ma kevésbé használják. A gitárerősítő a teljes hangot formálja, de az effektek (effekt pedálok) a fuzz, wah-wah, a phasing flanging, a tremolo, a reverb, az echo használatát korlátlan variációjú al-karakter hangok létrehozására használják. A gitárosok, ellentétben más zenészekkel, nagymértékben függenek az erősítőik viselkedésének törékenységétől, beleértve a kiegészítő effektek esetenként zavaró változatosságának megpróbálását. Számos effekt-egységet szakképzett elektronikus tervezők hoztak létre, de sok effekt egység etikátlan. Ezek a kombinált problémák és a teljesítmény fenntartásának terhe, valamint a kábítószerek hatása számos gitáros neurotikussá válását eredményezte.
A gitár hangsugárzók (ládák), a sokszori hordozás miatt, könnyebb súlyúak voltak, magas rezonánsu membránokkal, kis tekercsekkel és nagy hatékonysággal szerelt hangszórókkal. Ezek az alacsony költségű hangszórók jól reagáltak a tranziensekre, maximális hatékonyságuk kb. 2kHz, lehetővé téve az elektromos gitár világos és élénk megjelenítését. Az olcsó, kisméretű hangszórók hátránya, hogy nagy a moduláció-torzítás, a zsúfolt akkordok és a részletek „piszkosak”, egyenetlenek, mosódottak. A mélyhang-erősítők (basszusgitár) ennek ellenkezőjét mutattták. Viszont kevés gitárerősítő mutatta be azokat a technikai készségeket, amelyek a basszuson 100 Watt feletti megbízható teljesítmény eléréséhez szükséges.
A koncerteken sok basszusgitár erősítő-rendszer abból állt, hogy sok 100 Wattos Marshall erősítő fejjel és négy hangszórós, négy dobozos konfigurációval (4 x 12in)nagy mozgatott levegő felületet hozzanak létre. Hatékony módszer. Idővel ez a módszer elvetésre került, majd újból visszatért. A basszus-teljesítmény hatékony elérésére az elektroncsöves erősítők nagy kimeneti impedanciával rendelkeznek, amelyek minimális csillapítást biztosítanak a hangszórók felé, így a hangszórók maximális hatékonysággal reagálhatnak. A hagyományos gitár-erősítők még kis teljesítményre korlátozódtak, amikor a félvezetős erősítők rendelkezésre álltak, a cső optimalizálással összefüggő fejlesztések abba maradtak.
A torzítás nélküli nagy teljesítmény eléréséhez számos basszusgitárosnak félvezetős erősítőt kellett használnia. A tranzisztoros erősítők nulla kimeneti impedanciával rendelkeznek, amely 100% -os csillapítást biztosít a hangszórónak. 100%-os csillapítás érhető el, a hifi-hangszóró egyenletes frekvencia-válaszának eléréséhez, de 100%-os hatással csillapítja a hangszóró természetes rezonanciáját – igen ám – csökkentve a hangszóró hatékonyságát. A félvezetős erősítőknek kétszer akkora teljesítmény leadására kell képesnek lenni, mint az elektroncsöveseknek ahhoz, hogy elég hangosak legyenek. Számos basszusgitáros próbált különböző hangszórókat, különböző erősítőkkel kombinálni.
Billentyűs hangszerek. Az 50-es és 60-as évekre jellemző billentyűs hangszer a Hammond L és a nagyobb, Hammond B3 egy Leslie kabinet kíséretében. A Hammond orgona egy 1930-as évekbeli elektromechanikus eszköz volt, amely 96 hangkerékkel volt felszerelve és mindegyik hangkerékhez külön mágneses pick-up tartozott. A hangkerék-generátor mérnöki remekmű volt. A kulcsok alatt lévő kapcsoló érintkezők durva kapcsolásúra készültek, ami miatt az érintkezők időnként „furcsán viselkedtek”. Ez a technikai hiba a Hammond számára kulcsfontosságú, megkülönböztető ütőhangszer-féle kattintást adott, amely ideális volt a zenéhez akkoriban.
A Leslie kabinet a benne lévő 40 Watt teljesítményű csöves elektronikájával a Hammond orgona erősítője volt. A Leslie létrehozta saját egyedi hangját. A szekrény tetején egy forgó kürt állt egy csapágyon, amelyet egy elektromos motor hajtott. Ez a magasabb frekvenciákat (800 Hz fölött) akusztikus Doppler effektussal sugározta. A nagy rezonanciájú 15 inch-es hangszóró lefelé nézett, 360 fokban sugárzott a szekrény körül, ami nagyobb pszicho-akusztikus hatást keltett. Ez az egyedülálló Leslie-effekt hallható sok korabeli sztereó vinyl felvételen.
A 70-es években a Moog és az ARP analóg szintetizátorok széles körben használatosak voltak. Az analóg szintetizátorok bármilyen elképzelhető hangot létrehozhatnak. Az analóg szintetizátorok túlságosan érzékenyek voltak, sok időt igényeltek beállításkor és hosszú idő telt el a képességek elsajátításáig. Az analóg szintetizátorok valós időben működtek és nem voltak programozhatók.
A Fairlight CMI (Computer Musical Instrument) az első polifonikus digitális mintavételezéssel működő szintetizátor. Az ausztrál innováció mindig kitűnt és gyakran vezette a világot. Azonban a szükséges gazdasági és marketing háttér nélkül az ausztrál konstruktőrök a hírességektől függtek. A legjobb példa erre, hogy Stevie Wonder-t és a Fairlight CMI-t világszerte mindenki ismerte. Az 1980-as évek végén az alacsony költségvetésű japán billentyűzetek (és motorkerékpárok) uralták a világpiacot, a többi pedig a történelem.
Az 1960-as évek óta a hangszer hangosítás kevéssé változott. Amikor a 60-as évek végén a tranzisztoros technika váltotta fel az elektroncsöves technikát, sok vezető elektronikai mérnök nem hajtotta végre az átállást és visszavonult. Ezért szinte semmilyen kutatást nem végeztek abban az időben, hogy megértsük, miért viselkednek a csöves és a tranzisztoros erősítők másképpen, amikor hangszórókat kapcsolunk rá. Az 1970-től kezdődő elektronikai képzés az új digitális technológiára összpontosított és az elektroncsöves technikai képzésre nem volt igény. 1980-tól kezdve az informatikai számítógépipar felszippantotta az elektronikai tervező mérnökök többségét, nem csoda, hiszen tízszer többet tudtak keresni, mint a szórakoztató-elektronikai iparban, vagy a gitárerősítő tervezésben.
John Burnett cikke nyomán – a szerk.
