Még 1877-ben Edison fonográfjával és a…Mary had a little lamb…című és kezdetű dallal indult a hangrögzítés időszámításának kezdete. Találmányára a fonográfra és a hangrögzítésre alkalmas hengerekre szabadalmat 1878. február 19-én kapott, de még tovább dolgozott a fonográf tökéletesítésén, átmenetileg megpróbálkozott korongszerűen felfeszített ónlemezzel is. A kísérletezéssel többen is foglalkoztak, a hangot előbb viaszhengerekbe majd sellak lemezekbe, később mikrobarázdába rejtették. A felvételkészítés és meghallgatás fejlődésének őrületes tempója volt úgy, hogy a múltszázadi háborúk miatt megtorpant, de volt, hogy éppen a katonai fejlesztések segítették technikai előrehaladását.
Kik voltak és kik ma is a felvételek tulajdonosai? A kiadók akik áldásos tevékenységük folytán stúdiókat építettek, ott hangmérnököket alkalmaztak és szerződtették azokat az előadóművészeket akik produkciójában üzletet láttak. Persze kezdetben nem volt minden ilyen egyszerű, a lemezkiadásban és a stúdió munkában is elkellet közel 100 év fejlődés, követni kellett a divatokat, meg kellett várni a technikai újításokat, a műsor struktúrába bele szólt a politika és a lakosság készülékparkjának el kellett érni egy bizonyos színvonalat, hogy minden munkájuk gyümölcse a zenei konzerv élvezetessé váljon. Minderre jellemző példa egy sokat emlegetett felvétel Dave Brubeck-Take Five c. opusza amellyel ma is szívesen tartanak bemutatót a hifi kiállításokon. Érzésem szerint ezt ott (1956) a rögzítés utáni visszajátszás idejében, a felvétel eredeti hangminőségében csak kevesen hallhatták. A lehallgatószobában ott lehetett a felvétel hangmérnöke, a hanglemezgyár igazgatója a kiadó menedzsere és a hangszeres játékosok. A lemezt Amerika-szerte terjesztették és siker lett, később világsiker. Ekkor még az átlag otthonokban lévő hanglemezjátszók hangminősége a felvételének kb. 20-30%-át adta vissza. A dallam mégis minden zeneértő és érző lélekhez eljutott, élmény tudott adni, a zenészeknek hírnevet szerezni. Még ebben az évtizedben elkezdődött, de a következőben már kicsúcsosodott a könyörtelen harc a legjobb előadókért és megjelentek a kor legjobb felvételei. A sikerekkel arányos módon nőtt a bevétel, egyre jobb felvételi berendezések láttak napvilágot, de drágult a stúdió idő. Alternatívaként megjelentek az underground kiadók akik olcsóbb lehetőségeik révén felkarolták a kezdő énekeseket, szólistákat és együtteseket, teret, lehetőségeket adva számukra. Ezekből a műhelyekből is indult világsiker, sőt több kiadóknak is sikerült az ismeretlenségből kitörni munkáikkal.
Időzzünk egy kicsit a leghíresebbek bemutatásával!
A következő rész Degrell László: Lemezjátszók és hanglemezek. c. könyvéből való.
Emil Berliner 1870-ben tizenkilenc éves fejjel hagyta el szülőhazáját, Németországot. Amerikában végezte kísérleteit, működőképes készülékére, amit gramofonnak nevezett el, 1887. szept. 26-án kapott szabadalmat, vagyis tíz évvel a fonográf szabadalmazása után. E. Berliner legjelentősebb gondolata, hogy szórakoztató és művészi jellegű felvételeket tartalmazó, könnyen sokszorosítható, jól kezelhető sík lemezeket lehetne gyártani. Önálló vállalatot alapít, amelynek „Victor Beszélőgép és Lemezgyártó Vállalat” („Victor Talking Machine Company) a neve. E. Berliner társa Eldrige R. Johnson, Camden-ben élő műszerészmester jeleskedtek a találmány tökéletesítésében és a viaszlemezes technológia kiötlésében. Johnson nem szabadalmaztatta a Berliner ötletéből kifejlesztett viaszlemezes felvételi eljárást. Ezt Johnson egyik munkatársa titokban megtette és eladta a konkurens Bell társaság Columbia cégének. Berlinerék nem kezdtek értelmetlen jogi vitákba, hanem a szabadalom visszavásárlása nélkül folytatták a lemezgyártást – megtehették, mert a Columbia viszont gramofonokat gyártott Berlinerék engedélye nélkül…
A századforduló első éveiben a hanglemezgyártás központja a Berliner és Johnson által vezetett Victor Társaság. Cégüknek már ekkor létrejön angliai vállalkozása, a Grammophone Company. Konkurenciát a cég volt kereskedelmi vezetője által alapított Odeon jelent. Tudásuk, rátermettségük nevesebb művészeket is meggyőz, akik végül-is hajlandók lesznek lemezfelvételre. Oroszországban megbeszélik, hogy piros alapszínre nyomtatott aranybetűs luxuscímkéjű lemezeken jelentesse meg az addig szokásos bekarcolt feliratozás helyett. így születik meg a hanglemezgyártás történetének első komolyzenei sorozata, a legendás hírű „Red Seal”, amelyben többek között Saljapin és Caruso felvételek is vannak. A lemezeket a hannoveri testvérvállalat, a Deutsche Grammophon Gesellschaft készíti. Berliner a londoni társvállalatától megvásárolja a gramofon előtt ülő és gazdája hangját hallgató kutya képét, és azt a társaság jelképeként (His Master’s Voice) reklámozni kezdik. A „vájt-fülű kutya” elsöprő reklámerején, a zenei műsoranyag megválasztásán kívül műszaki okai is voltak. A His Master’s Voice felvételei jobban szóltak, maguk az előadók sem nyugodtak, míg a legapróbb részlet is tökéletesen nem sikerül!!!
Hatalmas üzleti harc kezdődik ekkor. Európában a DGG mérnökei saját erejükből kénytelenek a szabadalmi pontok megkerülésével működő eljárást kifejleszteni. Berliner és Johnson elsősorban a hanglemezipar tisztán üzleti jellegűvé válása miatt eladják vállalatukat, s az pár év múlva az RCA amerikai rádiótársasággal egyesül. Kirobban a gazdasági válság. Az európai lemezgyárakat az EMI (Electrical & Musical Industries) tömöríti. Az amerikai hanglemezeladás néhány év alatt több mint 100 millióról 6 millióra esik vissza. Az RCA Victor rádiógyártással foglalkozik, az amerikai Columbiát egy hűtőgépgyár veszi meg. A hanglemezgyártás stagnál, általános a vélemény, hogy csak egy újabb nagyszerű technikai újítás hozna fellendülést. Az RCA 1931-ben, szeptemberben bemutat egy 33 1/3 fordulatú, hosszan-játszó lemezt, amire azonban régi, nem túl jó minőségű 78-as felvételeket másoltak át, ezért a kísérlet nem sikerül. Megjelenik a szórakozóhelyeken az automata gramofon, amelyet feltalálójáról Wurlitzernek neveznek el (1932), a hanglemezgyártás lassacskán kezd ismét magához térni.
A negyvenes években a hanglemezgyűjtők körében egy új fogalom terjed el, a hifi. Eredete homályba veszett, valószínűleg Hartley angol elektromérnök szóalkotása, „High Fidelity” szó szerint nagy hűséget jelent. Az angliai Decca-cég, amely nem csatlakozik az EMI tagjaihoz, életben maradását egy nagyszerű gondolatnak, az olcsón kibocsátott igényes komolyzene-felvételeknek köszönhette, s ezzel sikerült a hanglemez-nagyhatalmak közé fölzárkóznia. Az angol katonai parancsnokság megbízásából – oktatólemez céljára – a Decca kifejleszti a teljes hangfrekvenciás sávot rögzítő FFRR (Full Frequency Range Recording) lemezeket. Ekkor a Columbia újfajta hosszan-játszó „Long Play” hanglemez bemutatására hívta meg a sajtó képviselőit, a New Yorki Waldorf Astoria szálloda dísztermébe. A lemezek percenkénti fordulatszámát 78-ról 33 1/3-ra csökkentették. Azért, hogy a fordulatszám csökkentésével a hangminőség ne romoljon, új lemezanyagot kerestek és a barázdaméreteket is csökkentették, innen ered a „mikrobarázdás lemez” elnevezés. A hosszan-játszó mikrobarázdás hanglemeztechnikát a magyar származású Goldmark Péter (Peter C. Goldmark) dolgozta ki, aki 1906-ban Budapesten született, s 1936. január 1. óta a CBS munkatársa volt, egészen nyugdíjba vonulásáig (1971). A negyvenes évek végén megszületik a DIN 45 000 számot viselő német ipari szabvány, amely az elektroakusztikai berendezésekkel szembeni minimális követelményeket foglalja össze. A DECCA – a technikai különc, hanglemez kiadványaikhoz az előerősítő fokozatban külön korrekcióra van szükség a kiváló minőségű lejátszáshoz. 1950-ben Eduard Rhein és a Deutsche Grammophon kutatólaboratóriuma kidolgozza a változó előtolású lemezvágási rendszert. A Deutsche Grammophon 1982-ben a CD-lemezek megjelenésénél is ott bábáskodott. Volt szerencséjük, hogy legnagyobb sztárkarmesterüknek Herbert von Karajan-nak életéből még volt hátra annyi, hogy újra el tudta játszani teljes életművét, annak érdekében, hogy felvegyék az akkori legfejlettebb digitális rögzítés-technikával. Ilyen szenzációs dolog akkor és ott – azóta is megismételhetetlen.
Mercury – 1945-ben alapította Irvin Green, Berle Adams és Arthur Talmadge. Már napi 24 órás műszakban automatikus préseket használva „termelték a kultúrát”. 1951-ben mindössze egy darab mikrofonnal készített felvételeket két zsenijük C.Robert Fine hangmérnök és David Hall rögzítés vezető. 1955 végén kezdték el korszakalkotó sorozatuk elkészítését immáron három mikrofon használatával 35mm-es filmszalagra vették fel a színpadtéren történteket, még a mai „hallgatási gyakorlattal” is meglepő az akkor elért hangminőség. Három remek szakember tette fel szívét lelkét a minőségi felvételkészítésre és az akkori művészek repertoárja gyöngyszemeinek rögzítésére C. Robert Fine, felesége Wilma Cozart és Harold Lawrence.
Ebben az időben a felvételkészítésre jellemző volt, hogy a zenekar vagy együttes egyvégtében eljátszotta a művet (erre képesek is voltak) és rögtön a rögzítés után lemez lett belőle. Még nem voltak olyan keverőpultok amik lehetővé tették a soksávos, különböző időben történt felvételek úgynevezett összeillesztését (editálás), vágását és a technikai beavatkozást utólag. A mikrofonok után csöves mikrofon-erősítők voltak és a jelet széles szalagot futtató nagy sebességű magnetofonoknak (igen jó frekvencia-átfogásuk volt) szállították. A szalagon rögzített muzsika tartalmas, jel-dús, dinamikus, és egyenletes frekvenciamenetű volt. Tehát a rövid jelúttal és a be nem avatkozással készültek a kor legjobb analóg felvételei. Később digitális pit-ekbe rejtették a hangot, valamint némi szöveges információt és megpróbálták a rendelkezésre álló vagy éppen fejlesztés alatt lévő technikai eszközökkel az eredetihez képest – a hifi feltalálása óta valósághűen elővarázsolni. Mindezekkel eltelt a XX. század és mire ránk-virradt a 21. kitalálták a matéria (hanglemez és magnószalag) nélküli számítógép alapú zeneszolgáltatást és felvétel terjesztést a virtuális sztrádán.
A mai felvételkészítők közül a „legnagyobbak” éppen a kis vállalatok, akik mindent megtesznek a felvételi-hangzás tökéletesítéséért, pedig (lásd fentieket) az már rég ki van találva. No rendben, itt is döntőek a fejlesztések és a minőségi alapanyag használat, a stúdió-technika is állandóan fejlődik és mint mindenben ebben a „műfajban” is lehet rosszat, de kiválót is csinálni.
Reference Recording – ha lehet a felvételkészítésnek professzora „Prof.” Keith O. Johnson az. Főmérnök és technikai igazgató, egy igazi audio legenda, miután tervezett és szabadalmaztatott számos innovatív terméket a szakma területén. Az egypontos Blumlein mikrofon-technika átdolgozója egyedi módszereivel és kézzel épített eszközök segítségével alaposan módosítva. Az eredmény: valódi zenészek zenélnek a valós térben. Több mint 30 év fejlesztési munkája hozta meg hírnevét az innovatív gondolkodás és műszaki haladás terén. Az elektronikus viselkedés intenzív vizsgálata és az akusztikus észlelés tanulmányozása vezettek a forradalmi High Definition Compatible Digital kódolási folyamat (HDCD) bevezetésére. Michael Pflaumer digitális mérnök széles körben elterjedt HDCD technikáját tekintik a legpontosabb rögzítési és lejátszási folyamatnak.
Chesky Records – a mindenre kiterjedő igényesség fiatal nemzedékének képviselői. A legfejlettebb technológia áll rendelkezésükre, megpróbálják azt a benyomást elérni, amint az élő zenészek a valós háromdimenziós térben. Gondos mikrofon elhelyezéssel és a csapat hozzáállásával figyel minden apró részletre, így a zenehallgatás élménye kézzelfogható, izgalmas, és reális. Kemény munka párosul a maradandó zene szenvedélyével, ez a kombináció viszi Chesky Records szekerét a jövőben.
ECM – szóba jöhet Skandinávia, legalábbis a mindenek feletti precizitás a felvételkészítésben, még akkor is ha a mi fülünkkel egy kicsit steril az általuk képviselt hangzás. Manfred Eicher alapította 1969-ben, már korai éveiben nagy sikereket elérve. Mára széles körben elismert, összegyűjtött számos díjat. Az ECM legfontosabb nyomot hagyta a világ jazz és kortárs műfajú zene elterjesztésében. Az ECM a jazz és improvizatív zene tekintetében az Atlanti-óceán mindkét oldalán összehozott sok zenészt és támogatta új és befolyásos kombinációkat. Vezető mérnökük Jan Erik Konghaug fogalom a szakmában – egy kiváló elektronikákat gyártó cég (HEGEL) is referenciának állítja szakértelmét.
FIM (First Impression Music) – a felvételkészítés és sokszorosítás oldaláról mindenütt ott lévő japán etalon képviselői. A Winston Ma alapította cég a legújabb technikával készíti K2HD Mastering, SACD, XRCD, HDCD, DXD üvegnyomólemezre készült felvételeit. Közvetlen a mesterszalagról egy-ütemben rögzített felvételek biztosítják az információ legkisebb sérülését, deformálódását.
Stokfish Records – kiadót Günter Pauler hangmérnök, egyesek szerint mesterkélt hangzású, de minden hifi-berendezésen látványosan jól szóló felvételtechnikája tette naggyá. Nagyon különleges felvételek készülnek Direct-to-Disc eljárással közvetlenül Direct-Metal-Mastering lemezvágó berendezéssel. A kifejlesztettek új felvételi formátum csak a kívánt hangot és a tipikus tonális tulajdonságait vágja réz-bevonatú rozsdamentes acél lemezre. A felvételek direkt mikrofonozással készülnek eredeti, kiváló akusztikájú helyszíneken.
ACT Music – Siggi Loch az alapító maga sem gondolta, hogy 30 év után milyen sikereket könyvelhet el az általa létesített kiadó. A nemzetközi zenei életben mint menedzser kezdett 1960-ban, az EMI Electrola képviselője, mindazt a tapasztalatot beépítette cégébe amit a WEA International (Warner) felső vezetésének gyakorlatából hozott. Mindössze 25 évesen mint a WEA legfiatalabb vezetője úgy döntött, hogy radikális változásokat vezet be a hanglemeziparban és forgalmazásban. Ezzel a gyerekkori álma is megvalósulni látszott, birtokolni egy jazz lemez-kiadót. A bővítést az interneten keresztüli árusítás felé kezdte terelni, és harcol az ellen a tendencia ellen ami elsorvassza a fejlett világban a jazz-t. Munkája nyomán az egyik legfontosabb kortárs-jazz kiadójává nőtte ki magát és az egyik legnépszerűbb lett a közelmúltban.
BIS Records AB – Az 1973-ban alapított, BIS Records igen nagy tiszteletnek örvendő klasszikus klasszikus remekeket kiadó. Dicséret illeti a felvételek hangminőségét, akár hagyományos CD-n, vagy hibrid SACD-n kiadott sokoldalú és változatos katalógusában, amely a mai napig több mint 1700 címet tartalmaz. BIS az egyetlen lemezkiadó, ahol minden felvétel folyamatosan rendelkezésre áll a repertoár kezdetétől a középkori műveken át a mainstream klasszikusokig. Elkötelezettek a minőség mellett, vállalják a megmérettetést bármilyen teszten.
A székhely Svédországban van, de a BIS felvételeket készít a világ minden táján, többek között Szingapúr, Sydney, Sao Paulo, Minneapolis, Rotterdam, Köln, Bécs … és egy bizonyos középkori templomban 80km-re északra Stockholm-tól. Robert van Bahr és Dan Olof-Stenlund hangmérnökök mesterei a helyszíni felvételeknek
Bár sokat lehetnénk a stúdiókban, betekintést nyernénk a rejtelmekbe, talán megértenénk miért is olyan nehéz az otthoni reprodukálás!
Az emberiség jó szokása a birtoklás. Ezért mindig is törekedett otthonában kialakítani egy kis lemeztárat, felvételi gyűjteményt. Mindig olyan minőségi színvonalon amilyet az adott időpontban kínáltak számára és hazavihetett, mert háborúk ide válságok oda a kultúrára és annak hazavihető módjára fizetőképes volt. Előbb megvette a lemezeket, majd a barátai és szomszédai lemezeit felvette magnószalagra, majd áttért a CD-lemezek gyűjtésére és azokat is átírta üres, nyers lemezekre a komputere segítségével, ma pedig fel- és letölt a világhálóról, több terrabyte-nyi tárakat (szervert) üzemeltetve otthoni zenekönyvtárat képezve. Beláthatjuk, hogy temérdek felvétel készült, ezért mindet nem tudjuk otthoni lemeztárunkba begyűjteni. Nem is kell mert megteszik ezt helyettünk azok a szerverek üzemeltetői akik az internetes világhálózat kialakította új helyzetben a felvételek tulajdonosaival szorosan együttműködve tárolják az emberiség hangzó örökségét a zenei felvételeket. Csak azt kell tudnunk, hogy mit keresünk és a másodperc tört részének elteltével már több száz lehetőség között válogathatunk. Milyen hangminőségben? Ez jó kérdés. Legjobb esetben az ominózus Dave Brubeck felvétel hangminőségében, mert érdekes módon mihez nyúl a kiadó? Igen! A páncélszekrényekben lévő akkori világsikereket jelentő felvételekhez. Miből lehet nagy felbontású felvételt kiadni, hát az analóg mesterszalagokon lévő máig féltve őrzött és esetleg restaurált muzsikákból, amiket időnként elénk csöpögtet a felvételek tulajdonosa.
Mégis milyen hangminőségben? – tettük fel a kérdést az imént.
A válasz a…Miből áll a hifitorony… c. cikkünkben található.
Tehát folyt. köv.
