Itt a Google Play Music, a Spotify, a Deezer és a Tidal! Elég mindössze egy havi díjat befizetni, hogy „megvehessünk” több mint 20 millió zeneszámot és azokat akkor is elérjük, ha éppen nem vagyunk lemez- vagy CD-játszó közelében. Ráadásul az első próbahónap ingyenes. Amikor az OK gombra kattintottam beugrottak az emlékek. Használtam én már ilyen rendszert a múlt század 60-as, 70-es éveiben, pénzért szinte minden zenéhez hozzáférek módszert, csak azt éppen lemezboltnak hívták. A „kis-” meg a „nagykörút” kapualjaiban, a maszek butikok tőszomszédságában, ott, ahol a létező szocializmus már valódi kapitalizmusra váltott. Sokáig úgy gondoltam, hogy a „lemez-másolgatás” a rendszerváltás előszele volt, egy kis félrenézéssel eltűrt kapitalizmus, de nem. Ez kérem igazi hungarikum. Aki kitalálta Czeglédi A. Sándor és a Hanglemezudvar, amely műintézmény a Rákóczi út 80. számú házban, megnyitása, 1958 után legenda lett.
A szocializmusnak titulált diktatúra hiánygazdaságot működtetett, amely helyesnek gondolta, ha a szükségletek messze meghaladják a kínálatot. A valós igények kielégítésére, a legalitás és illegalitás határmezsgyéjén a rendszer „felpuhulása” (értsd: megritkultak a kivégzések) kezdetén kezdett kiépülni egy informális terjesztői hálózat, amelynek résztvevői az állami üzletekben nem kapható nyugati termékeket árultak horribilis árakon.
Az 1960-as évektől kezdődően Budapest kultikus helyei közül a Hanglemezudvar volt az egyik kuriózum. Czeglédi a kor első pályaelhagyó siker vállalkozóinak egyike lehetett, aki évekkel a profilváltás, az iparszerűen űzött lemez kölcsönzésre való áttérés után, még az 1966-os budapesti telefonkönyvben is rádió- és villamossági alkatrész-kereskedőként hirdette magát a 410-814-as telefonszám fölött. Egy városi történet szerint, melynek már sok változatát hallottam, valami afférja volt a párt-hatalmasságokkal még az ötvenes években, és úgy egyeztek ki, hogy ő viszi ezt a kis boltot és nem szól bele a nagyok dolgába, a nagyok meg nem szólnak bele az övébe.
Na és hogy is működött ez a bolt(?), ami még a magyar popzenének is óriási lökést adott, ahogy arról Orszáczky Jackie énekes/basszusgitáros, a Syrius együttes legendája is megemlékezik? …„Becsületes nevén Czeglédi A. Sándor rádió és villany alkatrész kereskedő, akinek telephelye Budapesten a Rákóczi út 80. szám alatt volt található. Pontosabban a ház udvarán, balra hátul. A kapubejáró oldalfalán a békeidőkből átmenekített szokásnak megfelelő üveges vitrin volt felerősítve, amiben a városszerte közismert kereskedő a legújabb bakelit lemezeinek borítóit mutatta be. Nem emlékszem, hogy nála lehetett-e kapni rádió alkatrészeket, mert az 1956 utáni „tinédzserek” kizárólag a hanglemezek miatt látogatták az udvari üzletét. Illetve pontosan nem tudom, mikor kezdte a hanglemezek árusítását, én csak a 60-as évek elején figyeltem fel a kirakatára, addig jobban érdekeltek a Rákóczi úti és a körúti játékboltok kirakatai. A 60-as évek elejére már beszivárgott az országba a „kapitalizmus fertője” a rock & roll. Az 56-os disszidensek küldözgették csomagban, akkor ismertem meg Louis Prima, Pat Boone, Chuck Berry, Elvis Presley, Bill Haley egy-egy számát. Kitört közöttünk a magnó láz: orsó-szalagos Mambó magnókra másoltuk a lemezeket, aztán vittük a házibulikba. Szóval ez a Hanglemezudvar arról volt nevezetes, hogy a lemezt átmásolás után visszavittük és a tulaj olcsóbban visszavásárolta. Viszont öten-hatan lettünk boldog tulajdonosai a „legújabb” számoknak”…
Czeglédy úr reggel 10-től este 6-ig tartotta nyitva üzletét. A kölcsönzés-business nagy sikerét látva egy idő után kitalálta, hogy a kölcsönzési díjat némileg leredukálva egy napon kétszer is – délelőtt 11 és délután 5 között, illetve délután 5-től másnap délelőtt 11-ig – kölcsönözheti ugyanazt a lemezt. Ügyesen dolgozott, tökéletes aktualitás-érzékkel rendelkezett, és rendkívül tájékozott volt. Ismerte a nyugati slágerlistákat, megrendelést adott fel minden külföldre járó, vagy külföldiekkel kapcsolatot tartó ismerőseivel. Hétről-hétre meg lehetett találni nála a legújabb, az előző héten külföldön megjelent felvételeket.
Bár abban az időben mindennemű sokszorosítás állami monopóliumnak számított, Czeglédy úr (vajon milyen felső kapcsolatai lehettek?) saját vágású kislemezeket is árult, valamennyivel olcsóbban, mint amennyit a gyári lemezekért kért. Az olcsóbb lemezeket puha, átlátszó, színes műanyagra, a drágábbakat kemény, az abban az időben kifejlesztett kevlárral (a mai katonai sisakok és golyóbiztos mellények anyaga) bevont alumínium lemezekre vágta. A lemezekre a vásárló által kiválasztott számok kerültek, amelyet Czeglédy úr az eredeti, gyári lemezekről vett át. Az üzletben ki volt függesztve a Radio Luxemburg aktuális TOP TWENTY slágerlistája. Czeglédy úr Bravo magazint, és saját másolású, fekete-fehér sztárfotókat is árult, 6×9-es 13×18-as méretekben. Olyan jól ment neki, hogy elegáns, rászabott öltönyöket viselt, és rendszeresen a közeli Metropol és Palace szállodákba járt ebédelni. Ilyenkor bezárta üzletét, kuncsaftjai az udvarban toporogva várták. Éjszakánként méregdrága mulatók törzsvendége volt, barátnői a város legcsinosabb örömlányai közül kerültek ki. Vásárlói egyszerre gyűlölték benne a fiatalokat gátlástalanul kiszipolyozó kapitalistát, és irigyelték gazdagságát.
A Hanglemezudvart kizárólag előzetes telefonos (410-814) egyeztetés után lehetett meglátogatni. A lemezbolt mindig kulcsra zárt ajtaja a ház belső udvaráról nyílt, csengetés után lehetett bejutni. Utólag visszagondolva valószínűnek látszik, hogy az üzlet tulajdonosa jó kapcsolatban volt a hatóságokkal, esetleg nekik is dolgozott, ezért nem bukott le soha orgazdaságért. Költségmegosztás céljából általában fogyasztói csoportot alakítva kölcsönöztük ki Czeglédy úr lemezeit. Gondosan kidolgozott menetrend szerint másoltuk a lemezeket mágnesszalagra Mambó, vagy Terta magnetofonjainkon, aztán adtuk őket tovább a következő másolónak. Egyetlen nap alatt így tucatnyi másolat készült. A magnetofon-szalagjainkat is kölcsönadtuk, ráadásul a hétvége 48 órája is egyetlen napnak számított, így egy hét alatt akár százak is megismerkedhettek a frissen érkezett tartalmakkal.
Darvas László, a Hifi Magazin főszerkesztője pedig így írt róla:
…„Ez az intézmény unikum volt. A Rákóczi úton, az Otthon Áruház mellett nyílt a Hanglemezudvar, hangzatos neve ellenére egy szűk udvari üzlethelyiség. Tulajdonosa, Ceglédi úr „tulajdonképpen” nem foglalkozott kölcsönzéssel, arra nem is volt iparengedélye, ő csupán kereskedett a lemezzel, vagyis eladta – azzal a szigorú feltétellel, hogy másnap vissza kell hozni, és ő visszavásárolja a vételár 90 százalékáért. Ez csak szóbeli megállapodás volt, afféle gentleman’s agreement, de nem volt tanácsos megszegni, Ceglédi ebben nem ismert tréfát, többé nem állt szóba azzal, aki becsapta. Mi, magnósok persze megvetettük a „szőrösszívű kapitalistát”, a korosodó embert, aki a tinik pénzén szedi meg magát, de utólag el kell ismerni, ügyesen dolgozott. Ismerte a nyugati slágerlistákat, megrendelést adott fel mindenkinek, aki külföldre járt vagy külföldiekkel tartott fenn kapcsolatot. Hétről-hétre felhajtotta a legújabb felvételeket. Azt persze ő is nagyon jól tudta, micsoda „körútra” indulnak a lemezei. A kölcsönzési díj nyilván annyi ember között oszlott meg, ahányat csak sikerült suba alatt beszervezni a vállalkozásba, a pénzt néha tizenöten dobták össze. Tessék kiszámítani, mennyi idő jutott egy-egy emberre, hogy elmenjen a lemezért (autója egyikünknek sem volt!), hazavigye, belehallgasson és felvegye magnetofon-szalagra. A korongok délután 5 és 6 óra között startoltak a Hanglemezudvarban, volt aki már harmadkézből, úgy este 8 körül kapta kézhez a „szállítmányt”, és nemsokára becsöngetett érte valaki, hogy ki vigye Csillaghegyre, ahová még az éjszaka kiugrik motorral egy újpesti srác – és így tovább, szinte órára beosztva. A hétvége egyetlen napnak számított; a lemezek ilyenkor akkora utat jártak be, ami összerakva körbeéri az Egyenlítőt.”…
Újsághír foglalkozott Czeglédi „kapitalista ügyeskedéseivel”, állítólag vádat is emeltek ellene. Czeglédi-nek, akinek méltatlanul hiányzik a neve a magyar rock történetéből, végül ez és a felvirágzó műsoros kazetta-piac tette be a kaput – de legendája máig fennmaradt.
A rádiók elkezdtek divatosabb lemezeket játszani. A Magyar Rádió technikai rendezője Komjáthy György, majd zenei szerkesztője 1964–1998 között a Vasárnapi koktél, 1965–1993 között a Csak fiataloknak, 1970-től a Töltsön egy órát kedvenceivel, 1971-től a 25 perc beat és A beat kedvelőinek című műsorok szerkesztője volt. A rádióból, a kiváló érzékkel szerkesztett, ismétléses műsorból magnetofon-szalagra felvett slágerek és rock-eposzok (egyes műsorokban komplett lp-k zeneanyaga) hódítottak. 1965-ben a Fővárosi Művelődési Házban megalakult az első Magnós Klub Keresztes Tibor „Cintula” és B. Tóth László lemezlovasok vezetésével, amelynek tagjai nyugati lemezújdonságokat rögzíthettek, szalagokat, lemezeket cserélhettek egymással és még diaporáma vetítéseket is rendeztek számukra. A magnós klub egyike volt a legaktívabb kluboknak. Naná – az akkor hozzáférhetetlen nyugati lemezeket itt cserélhették, lemásolhatták. A korabeli Napster még UNESCO támogatást is szerzett a stúdió felszereléséhez. „Aki ide jár, annak nem kellett külföldi rádióadók zeneileg és világnézetileg torz adásait hallgatni” – írta a klubról a Budapest újság 1969-ben. A klub kapcsolatban állt a népszerű Komjáthy György műsorával, sokszor kisegítve azt legújabb szerzeményeik kölcsönzésével. A nem mindig legálisan érkező szállítmányok számla nélküli kifizetése nem kis fejtörést jelentett a FMH gazdasági vezetőinek.
Akkor, régen a dolog úgy működött, hogy az ember összespórolt rettentő sok pénzt, egy lemez, (némelyik ára egy havi fizetés volt) egy LP árát. Ezt a zsebébe csúsztatta, majd elment körülnézni a boltba. Ott a PVC tasakba bújtatott borítók lógtak mindenhonnan. Az ember rábökött az egyikre, hogy ezt szeretné. Ha volt belőle második darab, azt kotorta elő a boltos a pult alól, ha nem (borravalóért – a fájós derekával bement a raktárba és „megkereste”), akkor kirángatta a falon levő PVC tasakból durva csúnyán nézések közepette és azt adta oda. 1200-ért, 1500-ért boltja és korszaka válogatta. A 70-es évek végén, és a 80-as években a hifi-s palánta ezek után gyorsan haza buszozott, és jó hifi rajongó módjára a boltinál jobb lemezjátszón, mondjuk egy Tesla/NAD 5120, Dual, Thorens vagy NC440, és egy „jobb” magnón (mondjuk egy Aiwa 450-esen vagy AKAI 4000DS) felvette a lemezt. Majd másnap vissza buszozott a boltba, odanyújtotta a tegnapi szerzeményt. Szólni sem kellett, a boltos már adta is érte a pénzt, egy százassal kevesebbet, mint amennyi volt az előző napi eladási ár. Kicsit macerásnak tűnik ez egy Spotify-hoz vagy Deezer-hez képest, de hol volt akkor még ilyesmi? Lehetett egyszerűbben is(!), a boltban kevés pénzért felvették a lemezt az ott vásárolt(!) kazettára, de én, mint gyakorló hifi-rajongó, már akkor gyűlöltem az ott készült felvételeket a béna vacak lemezjátszók, meg a dupla sebességgel másolós „ratyi” magnók miatt.
Lassan más forrásból is kezdtek csordogálni a lemezek a Centrum Áruházakba, a Skálába, a Keravill-boltokba és az Állami Könyvterjesztő Vállalat üzleteibe: a csehszlovák Supraphonok és az indiai Dum-Dum cég lemezei az EMI Columbia felvételeivel, a Jugoton-kiadványok és a szovjet Melogyia nevű lemezgyár állami kalóz kiadásában préselt Beatles-korongjai.
Fenti összefoglalónk egy kortünetet kívánt bemutatni, nemcsak a nosztalgia jegyében íródott. Azt mindenképpen szerettük volna érzékeltetni, hogy lássuk, a ma szép korúak, akkor fiatalok, mennyire benne voltak a „zenében”, a „hifi-történésekben”. Az akkori helyzet teljesen más volt, és örülünk, hogy 60 és 70 évesen az itthoni zenefogyasztás és hifi-kultúra jelenét is megéltük!
